Szepes Mária – Téboly – Fekete éj

Most gyor­san el kell mon­da­nom min­dent, míg le nem száll rám a hold­ta­lan sö­tét­ség.

Ide­gen let­tem ön­ma­gam­hoz. Ah­hoz, aki vol­tam, már sem­mi kö­zöm. Ki­aludt benn­em a vi­lág, sö­tét és je­ges lett min­den.

Meg­csó­kol­tam va­la­ha egy ha­tal­mas, pi­ros szá­jú, sző­ke asszonyt. Fog­lya let­tem.

Nem kí­vá­nom töb­bé. Ger­je­del­mem csö­mör­ré vált benn­em. Ki­ég­tem.

Ha fe­hér prém­je­i­ben új­ra be­néz­ne az ab­la­kon, a po­kol tü­zé­be vet­ném.

Ma­da­me Be­at­ri­ce.

Ne­ve nem vissz­han­go­san csen­dül meg benn­em, ha­nem sú­lyos átok­ként.

Nem volt egyet­len tisz­ta, ér­té­kes pil­la­na­ta az éle­tem­nek, ame­lyet ér­de­mes volt át­él­ni. És egy sor sem, amely meg­ér­te, hogy leír­ják.

Mennyi be­tıt rót­tam pe­dig egy­más alá dü­höd­ten és má­mo­ro­san, gyı­löl­köd­ve és ká­bul­tan, te­le asszo­nyok­kal, sze­rel­mek­kel, tra­gé­di­ák­kal, va­lót­lan­ság­gal és becs­te­len­ség­gel.

Nincs töb­bé, ami­vel ki­tölt­sem azo­kat a fo­gal­ma­kat, ame­lyek sor­som és lé­nyem üres lég­gömb­für­jét ma­gas­ba len­dít­hes­sék. Sza­bad­ság, szen­ve­dély, a leg­ma­ga­sabb ren­dı szép­ség és igaz­ság mind hi­á­nyoz­tak be­lő­le.

Mennyit ha­zud­tam má­sok­nak és ön­ma­gam­nak! Mennyit ta­gad­tam, vá­dol­tam, zsa­rol­tam és öl­tem a be­tık­kel, sza­vak­kal.

El sem gon­dol­kod­tam fö­löt­te, mi­ért, mi­nek, ki­nek?

Mint­ha va­la­mi ösz­tö­nös, sö­tét, ré­ve­teg ál­mot ál­mod­tam vol­na vég­ig negy­ven év hosszú éj­sza­ká­ja alatt.

Éj­félt kon­ga­tott az óra. Nem állt meg ak­kor sem, mi­kor… De most er­re nem gon­do­lok. Fé­lek, új­ra össze­za­va­ro­dik min­den és meg­bé­nít a sö­tét­ség.

Né­hány óra áll előt­tem reg­ge­lig. So­ha szom­ja­sabb nem vol­tam be­tık­re, for­ró, mez­te­len, igaz be­tık­re, mint most.

Fia­tal­ko­rom­ban – ér­de­kes, csak most em­lék­szem vissza – gon­dol­tam ar­ra, hogy egy­szer meg kel­le­ne ír­ni az őszin­te­ség köny­vét, amely fe­hér, mint a pa­tyo­lat. Fo­gal­mai nem let­tek vol­na szí­vem­re szo­rí­tott, töl­tött fegy­ve­rek, sem sa­ját ön­gyil­kos bí­ráim.

Sze­ren­csét­len­sé­gem­re ber­ob­bant éle­tem­be Ma­da­me Be­at­ri­ce, aki még hit­vá­nyab­bá tett. Pon­to­san előt­tem áll ezer álarc­ból össze­sző­ve.

E perc­ben már tu­dom, hogy sok­fé­le­sé­ge, szí­nes­sé­ge csak hit­vány­ság volt, de nem vet­tem ró­la tu­do­mást. Hi­szen ép­pen az bo­lon­dí­tott meg ben­ne, hogy még ná­lam is rossz­abb, fe­le­lőt­le­nebb, haz­ugabb. Együtt mu­to­gat­tuk a Ma­jes­tic ét­te­rem­ben, kis bá­rok­ban ope­ra után hí­res sze­rel­mün­ket, csi­szolt gesz­tu­sa­in­kat, sti­li­zál­tan mély mo­so­lyun­kat.

Mind­ket­ten vir­tu­óz mı­vé­szei vol­tunk a ha­zug­ság­nak. Mı­vé­szei és gyá­va rab­szol­gái. So­has­em mer­tünk lát­ni, tud­ni, ít­él­ni. So­has­em gyón­tunk ön­ma­gunk­nak. Csak ki­be­szél­tünk min­dent és min­den­kit, hogy ma­gunk je­len­tő­seb­bé vál­junk tő­le. Szent­té for­gat­tuk a go­noszt és mı­vé­szi igaz­ság­gá ön­zé­sünk ocs­mány szen­ve­délye­it.

Ezen épült a mi szö­vet­sé­günk Be­at­ri­cé­vel.

A Tra­viá­tát éne­kel­te, mi­kor elő­ször lát­tam. A leg­cso­dá­la­to­sabb Tra­viá­ta volt, akit va­la­ha hal­lot­tam.

Utá­na Bart­he­lot va­cso­rá­ján – mennyi­re ta­gad­ta, de tu­dom, sze­re­tő­je volt ak­ko­ri­ban is – ér­dek­lő­dé­se Ri­tán, fe­le­sé­ge­men ke­resz­tül te­re­lő­dött rám. Ri­tá­ról mint tö­ké­le­tes mı­vész­fe­le­ség­ről be­szél­tek kö­reink­ben. Egész bi­zo­nyos, hogy el­ső lá­tás­ra leny­ıgöz­te Be­at­ri­cét is, mint na­gyon sok em­bert.

Ri­tát so­kan sze­ret­ték. Meg­ha­tó­an őszin­te volt és va­la­mi meg­ba­bo­ná­zó erő su­gár­zott be­lő­le.

Én elő­ször őrült­je vol­tam… azu­tán gyı­löl­ni kezdtem.

Min­den­ben el­len­té­te Be­at­ri­cé­nek. Nagy dió­bar­na sze­mı, fe­ke­te ha­jú, csen­des, pu­ha han­gú. In­kább hall­ga­tag.

Az utób­bi idő­ben már pusz­ta lá­tá­sa, hang­já­nak csen­gé­se, ru­hái­nak sö­tét szí­ne és las­sú moz­du­la­tai nyug­ta­lan­sá­got kel­tet­tek benn­em, düh­re ger­jesz­tet­tek, alig fé­kez­he­tő, tom­bo­ló düh­re…

Mi­lyen os­to­ba­ság, sze­ren­csét­len os­to­ba­ság volt ez is… Pe­dig so­ha sen­ki nem volt jobb hoz­zám, mint ő.

Azt hi­szem, Be­at­ri­cét in­ge­rel­ték a di­csé­rő jel­zők, az el­ra­gad­ta­tás, amellyel Bart­he­lot Ri­tá­ról be­szélt. Bart­he­lot is Ri­ta né­ma hó­do­lói kö­zé tar­to­zott… Ez az asszony cso­dá­la­to­san ér­tett hoz­zá, mi­kép­pen kell tá­vol tar­ta­ni és még­is meg­tar­ta­ni em­be­re­ket.

Én Bart­he­lot köny­ve­it – me­lye­ket Ri­ta ol­va­sott – leg­szí­ve­seb­ben ki­ha­jí­tot­tam vol­na az ab­la­kon, ön­ma­gam előtt is ta­gad­va, hogy mér­he­tet­le­nül ér­té­ke­sebb dol­go­kat ír ná­lam.

Fe­le­sé­gem ta­gad­ha­tat­la­nul a le­go­ko­sabb asszony volt, akit éle­tem­ben is­mer­tem. So­ha nem akar­tam, nem tud­tam ezt be­is­mer­ni, leír­ni… de most… most már…

Amit tu­dok, tő­le és ál­ta­la ta­nul­tam. Sze­gény, fél­mı­velt, csi­nos, jó­képı nár­cis­ta vol­tam, mi­kor fe­le­sé­gül jött hoz­zám. Köz­szá­jon for­gó, szo­ba­tisz­ta meg­győ­ződé­se­ket gyúr­tam ve­zé­cik­kek­ké a kor­mány­lap­ban. Min­den sor, amit leír­tam, szé­gyen­tel­jes meg­al­ku­vás volt az igaz­ság­gal, té­nyek­kel, sza­bad­ság­gal.

Most gon­do­lom csak át, mennyi­re ért­he­tet­len volt, amit tett. Be­ér­ke­zett, te­het­sé­ges, ér­té­kes em­be­rek vá­ra­koz­tak a ke­zé­re. És ő en­gem vá­lasz­tott, mert őrült­en be­lém sze­re­tett.

Mi­kor meg­es­küd­tünk, utaz­ni vitt. Hitt ben­nem. Szug­ge­rál­ta, hogy te­het­sé­ges va­gyok. Ta­nít­ta­tott.

De amit ír­tam, az­zal so­ha­sem volt elé­ge­dett.

Ez okoz­ta el­ső dif­fe­ren­ciá­in­kat. Mert én – saj­nos – meg vol­tam elé­ged­ve ma­gam­mal. Sze­rel­mes szo­net­te­i­met az or­szág­ban min­den­ütt sza­val­ták, és egy-egy re­gé­nyem meg­je­le­né­se ese­mény­szám­ba ment.

„…ta­lán sen­ki sem volt még fe­le­lőt­le­nebb ná­la, sen­ki sem írt von­zób­ban a bın­ről, lé­nyünk ter­mé­sze­tes ki­egé­szítő­jé­ről… sen­ki sem írt még vak­me­rőb­ben a kéj­ről, mint ő!..”

Eze­ket a di­csé­rő kri­ti­ká­kat el­hit­tem ak­kor. Büsz­ke vol­tam rá­juk… és no­ha elő­ző­leg csak ösz­tö­nös fel­vil­la­nás­ból, eset­le­ges­sé­gek vá­lo­ga­tás nél­kü­li já­té­ká­ból szü­let­tek té­máim, a kri­ti­kák után vi­lág­né­ze­tet gyár­tot­tam be­lő­lük.

Si­ke­re­im tit­kát ma né­hány szó­ban össze­gez­he­tem. Pár re­cept el­ta­lá­lá­sa volt, amely min­den ol­va­só ér­zé­ke­it kel­le­me­sen csi­klan­doz­ta, de bé­ké­ben hagy­ta agyu­kat. Min­den fel­ve­tő­dő di­vat­ból, pro­blé­má­ból, tár­sa­dal­mi je­len­ség­ből ki­szed­tem az ak­tua­li­tást, a lé­nyeg­te­lent vagy a pi­kan­té­ri­át, és csil­lo­gó, ügyes já­té­kot gyúr­tam be­lő­le min­den­ki hasz­ná­la­tá­ra. De sen­kit so­ha meg nem győz­tem, nem vit­tem elő­re, és so­ha sen­ki­ben nem kel­tet­tem egyet­len tö­pren­gő gon­do­la­tot sem.

El­ka­lan­doz­tam… de eb­ben a fé­lel­me­tes, ri­deg vi­lá­gos­ság­ban most, ahogy a sö­tét­ség oszla­doz­ni kez­dett kis­sé, ren­ge­teg do­log mu­tat­ja to­long­va iga­zi ar­cát. Sok-sok en­gesz­tel­he­tet­len, sá­padt kí­sér­tet… negy­ven év el­foj­tá­sa után.

Be­at­ri­ce! Igen. Ró­la ír­tam. A bın asszo­nyá­ról. Egé­szen biz­tos, hogy Ri­ta fö­lött akart dia­dal­mas­kod­ni azon az es­tén. A tö­ké­le­tes fe­le­sé­gen.

Kap­zsi és irigy volt min­den erény­re, szép­ség­re, szel­lem­re, amely va­la­ki mást éke­sí­tett. És irigy volt min­den asszony tu­laj­do­ná­ra, sze­re­tő­jé­re vagy fér­jé­re, aki nem az ő szép­sé­gé­nek hó­dolt.

Ezért azon az es­tén lábá­val hoz­zám si­mult az asz­tal alatt, ar­cán a le­gin­ti­mebb órák ígé­ret­tel­jes ki­fe­je­zé­sé­vel.

Én azu­tán ver­se­ket ír­tam hoz­zá és re­gény ír­tam ró­la.

Nyílt ti­tok lett irán­ta va­ló re­mény­te­len sze­rel­mem. Ér­de­kes, ti­tok­za­tos asszonnyá tet­tem, so­kar­cú­vá, mé­lyér­tel­mı­vé – míg hiú­sá­gán ke­resz­tül ka­rom­ba szé­dült.

Ri­ta ad­dig a pil­la­na­tig hall­ga­tott. Kí­vü­le még sen­ki sem sej­tet­te vi­szo­nyun­kat. Ã tud­ta. Mi­kor fe­lol­va­só kö­ru­tam­ról vissza­ér­kez­tem, szo­bá­já­ba hí­vott és ott ha­rag, szem­re­há­nyás nél­kül pon­to­san meg­mond­ta a na­pot, órát és per­cet, ami­kor meg­csal­tam. Leír­ta a szo­ba bú­tor­za­tát, Be­at­ri­ce pon­gyo­lá­ját és el­mond­ta a sza­va­kat, ami­ket mond­tunk egy­más­nak.

Es­kü­döz­tem, ok­ta­lan fél­té­keny­ség­gel, le­sel­ke­dés­sel vá­dol­tam, biz­to­sí­tot­tam sze­rel­mem­ről, mél­tat­lan­kod­tam. Ã azon­ban áll­ha­ta­to­san ki­tar­tott meg­győ­ződé­se mel­lett.

Mi­kor egye­dül ma­rad­va gon­dol­kod­tam fö­löt­te, nem le­he­tett két­sé­gem, hogy va­ló­ban tud­ja, sőt lát­ta az ese­tet. Hogy mi­kép­pen, sej­tel­mem sem volt ró­la. Tu­do­má­som sze­rint ott­hon volt, sok-sok mér­föld­nyi­re a hely­től, ahol tör­tént… De­tek­tí­vet fo­ga­dott vol­na? Nem, ezt Ri­ta so­ha­sem ten­né. De kü­lön­ben is… Az leg­fel­jebb a ka­puig vagy az aj­tó kü­szö­bé­ig jut­ha­tott vol­na, de beljebb, Be­at­ri­ce vil­lá­já­ba? Sı­rı vas­ro­ló és ne­héz bro­kát­füg­gö­nyök fed­ték az ab­la­kot. Nem, az le­he­tet­len. De hát ak­kor hon­nan tud min­dent ilyen rész­le­te­sen? Hon­nan lát­ta? Mert lát­ta…!

Még na­gyobb óva­tos­ság­ra ha­tá­roz­tuk el ma­gun­kat a jö­vő­ben. De hasz­ta­lan volt min­den.

Egy íz­ben Ri­ta meg­be­te­ge­dett. Sem­mi­kép­pen sem hagy­hat­ta el ágyát. Úgy tud­ta, üz­le­ti ügy­ben el kel­lett utaz­nom.

Be­at­ri­cé­vel au­tó­ba ül­tem, és cél­ta­la­nul ne­ki­in­dul­tunk a kör­nye­ző fal­vak egyi­kének. Meg­pi­hen­tünk egy kis kocs­má­ban, vissza­küld­tük az au­tót, és gya­log foly­tat­tuk utun­kat. A kö­vet­ke­ző fa­lu­ban vo­nat­ra száll­tunk. Már es­te­le­dett, mi­kor egyik csen­des ál­lo­más­ra ér­tünk, amely vi­rá­gos, ked­ves kis há­zai­val meg­nyer­te tet­szé­sün­ket. Egyet­len lé­lek nem szállt le kí­vü­lünk. Az ál­lo­más ab­la­kai mö­gül les­tük, amíg elin­dult, azu­tán to­va­tınt a vo­nat a messze­ség­ben. Még min­dig nem érez­tem ma­ga­mat elég­gé biz­ton­ság­ban Ri­ta sze­mei elől. Egy ócs­ka, fa­lu­si au­tót fo­gad­va sza­bad föl­de­ken, ma­gas bú­za­táb­lák kö­zött, a fa­lu­tól né­hány ki­lo­mé­ter­re lé­vő csár­dá­hoz haj­tat­tunk. Se­hol kö­rü­löt­tünk ház vagy em­ber. Az au­tót ott tar­tot­tam.

Öreg asszony szol­gált ki ben­nün­ket. Va­la­mi hi­deg sül­tet, bort ka­part össze va­cso­rá­ra. Az­után re­cse­gő fa­lép­cső­kön szo­bánk­ba ve­ze­tett ben­nün­ket.

Nagy pad­lásszo­ba volt, egyet­len apró ab­lak­kal. Egész bú­tor­za­ta a nagy, szé­les fa­ágy­ból, vas­mos­dó­ból, né­hány ro­zo­ga szék­ből és egy asz­tal­ból állt. Kö­rös-kö­rül csu­pasz, fris­sen me­szelt fa­lak. Ott em­ber el nem búj­ha­tott!

Há­rom au­tó­pok­róc­cal füg­gö­nyöz­ték el az apró ab­lak min­den ré­sét.

Azu­tán Be­at­ri­ce elő­vet­te kis ké­zi­tás­ká­já­ból ég­kék pi­zsa­má­ját, pré­mes pa­pu­csait. Ne­héz, ja­pán par­füm­jé­nek il­la­ta szét­ter­jedt a szo­bá­ban. Lábai­ról le­sik­lot­tak ezüst­szür­ke, pók­há­ló ha­ris­nyái, fe­ke­te csip­ke­in­ge a pad­lón he­vert kar­csú bo­kái kö­rül.

Elé­je tér­del­tem és át­ölel­tem hosszú comb­jait, mez­te­len, kes­keny csí­pő­jét, amely szin­te fi­ús­sá tet­te alak­ját.

Cso­dá­la­to­san szép volt így Be­at­ri­ce a gyer­tya tom­pa fé­nyé­ben, szé­les, fe­hér vál­lai­val, csil­lo­gó, ham­vas sző­ke­sé­gé­ben.

„–…Sze­ret­nék meg­hal­ni eb­ben a pil­la­nat­ban… – sut­tog­tam leny­ıgö­zöt­ten –, Be­at­ri­ce! Fé­lel­me­te­sen szép vagy! … Ret­te­gek a hol­nap­tól, min­den el­jö­ven­dő pil­la­nat­tól, amely elvá­laszt­hat Tő­led… Na­gyon, na­gyon sze­ret­lek! Sze­ret­nék meg­sem­mi­sül­ni, elvesz­ni Ben­ned… a csók­jaid­ban… il­la­tod­ban..”

Friss, da­ga­dó, fa­lu­si ágy­ne­mık közt alud­tunk egy­más kar­jai­ban. Bol­dog vol­tam. Ãrült és má­mo­ros.

Más­nap már ko­rán reg­gel ha­zain­dul­tunk. Két kü­lön­bö­ző ál­lo­má­son ér­kez­tünk meg. Én es­te, Be­at­ri­ce már dél­ben.

Ri­ta még min­dig ágy­ban fe­küdt. Mi­kor fö­lé­je ha­jol­va hom­lo­kon csó­kol­tam és hogy­lé­te fe­lől ér­dek­lőd­tem, kü­lö­nös ki­fe­je­zés­sel ar­cán, amely sem szo­mo­rú, sem vád­ló nem volt, ta­gol­va sut­tog­ta:

„… Sze­ret­nék meg­hal­ni eb­ben a pil­la­nat­ban… Be­at­ri­ce! Fé­lel­me­te­sen szép vagy! Ret­te­gek a hol­nap­tól, min­den el­jö­ven­dő pil­la­nat­tól, amely elvá­laszt­hat Tő­led… Na­gyon, na­gyon sze­ret­lek! Sze­ret­nék meg­sem­mi­sül­ni, elvesz­ni Ben­ned… a csók­jaid­ban… il­la­tod­ban…”

Hát­ra­tán­to­rod­tam a meg­döb­be­nés­től. Nem tud­tam szól­ni, nem tud­tam vé­de­kez­ni. Mi­cso­da fe­ke­te má­gia ez?! Fa­la­kon, tá­vol­sá­go­kon, gon­do­la­to­kon ke­resz­tül­lát ez az asszony? Egy mi­kro­fon gon­do­la­ta vil­lant meg benn­em re­mény­ked­ve, de Ri­ta már sze­szé­lyes úti­rá­nyunk pon­tos leí­rá­sá­nál, Be­at­ri­ce pa­pu­csá­nak szí­né­nél tar­tott.

Fé­le­lem és zır­za­var ural­ko­dott el benn­em. Sem­mit sem ér­tet­tem eb­ből a ti­tok­ból. De egyet biz­to­san tud­tam: őrült­en kí­ván­tam Be­at­ri­cét, és sem­mi áron nem akar­tam le­mon­da­ni ró­la!

– Vesz­ted­be ro­hansz! – mond­ta kö­nyö­ké­re tá­masz­kod­va Ri­ta. – Így tel­je­sen elve­szí­ted ön­ma­ga­dat, cé­lo­dat! Min­den pil­la­na­tod haz­ug­ság, meg­al­ku­vás. Be­at­ri­ce mo­csár a szá­mod­ra. Értsd meg, nem va­gyok tes­ti­leg fél­té­keny rád! So­has­em így kel­let­tél ne­kem. De én lá­tom az ut­adat. Meg­ölöd, meg­sem­mi­sí­ted azt, ami­ért szü­let­tél. Be­at­ri­ce le­al­ja­sít. Nem a szép­sé­get, kéjt je­len­ti, ha­nem a rom­lást. Em­lé­kezz er­re, amit mon­dok: Be­at­ri­ce a rom­lást je­len­ti!

Erőt­le­nül ne­vet­ni pró­bál­tam. Ri­ta áll­ha­ta­tos, sö­tét, sze­líd pil­lan­tá­sa tır­he­tet­le­nül ide­ge­sí­tett. És új­ra ha­zud­ni kezdtem, ha­dar­va ta­gad­ni, han­go­san, un­do­rí­tó­an, no­ha ön­ma­gam­ban tud­tam, hogy hiá­ba te­szem, mert ez a fa­la­kon át­lá­tó asz­szony még ná­lam is job­ban tud min­dent. Mert érez­tem, ő t u d min­dent, míg én csak va­kon és meg­gon­do­lás nél­kül so­dró­dom ösz­tön­eim ár­já­val.

– Min­dig so­kat kí­ván­tál tő­lem! Min­dig mást, mint ami­re ké­pes va­gyok! – vé­de­kez­tem. – Túl ma­gas­ra ér­té­kel­tél. Er­ről én nem te­he­tek! Nem vagy so­ha elé­ge­dett az­zal, amit csi­ná­lok. Te egy más em­bert, egy zse­nit kép­zel­tél be­lém!

– Té­vedsz! – mond­ta hal­kan, nyo­ma­ték­kal. – Én tu­dom, hogy Te ki vagy! Azt is tu­dom, hogy min­den más lát­szat el fog múl­ni. Az le­het, hogy túl ko­rán akar­tam ki­bá­nyász­ni Be­lő­led a va­ló­sá­got, azt, aki­vé le­nned kell. De meg akar­ta­lak kí­mél­ni a to­váb­bi szen­ve­dés­től…

– De hi­szen meg­kí­mél­tél! – pró­bál­tam gyön­gé­den kö­ze­lebb ke­rül­ni hoz­zá. – Mennyit se­gí­tet­tél, mennyi örö­met ad­tál, Ri­ta! Hidd el, tu­dom, mi­lyen ren­ge­teg­gel tar­to­zom Ne­ked.

Aj­kán a meg­ve­tés­nek hal­vány vo­na­lát vél­tem át­su­han­ni. Fél­be­sza­kí­tott:

– Nem er­ről van szó! Nem fo­gad­ko­zá­so­król. Ezt most úgy­sem ér­ted. – Fe­lült és a sze­mem­be kap­csol­ta te­kin­te­tét. – Sze­ret­ném, ha a ma­gad ér­de­ké­ben, nem miat­tam, sze­ret­ném, ha sza­kí­ta­nál Be­at­ri­cé­vel!

Ijedt­ség sza­ladt vég­ig raj­tam.

– Meg­ígé­red?

Hall­gat­tam.

– So­has­em bán­tam fel­lob­ba­nó vá­gyaid át­me­ne­ti ki­elé­gü­lé­se­it, de okom van rá, hogy tő­le tá­vol tart­sa­lak, hogy fi­gyel­mez­tes­se­lek, ő lesz a Te sze­ren­csét­len­sé­ged.

– Ãrü­let! – sza­ladt ki a szá­mon. – Úgy be­szélsz, mint va­la­mi pró­fé­ta. Mi­ért len­ne Ma­da­me Be­at­ri­ce az én sze­ren­csét­len­sé­gem?

– Meg fogsz öl­ni en­gem miat­ta – mond­ta nyu­god­tan.

Meg­ren­dí­tett ez a vi­lá­go­san, egy­sze­rı­en ki­ej­tett mon­dat. Az utób­bi idő­ben so­kat gon­dol­tam rá, me­nyi­re ter­hes ne­kem a há­zas­ság kö­tött­sé­ge, a buj­ká­lás. Hogy nem le­het­tem együtt Be­at­ri­cé­vel, ami­kor vá­gyam kí­ván­ta. De az, hogy meg­öl­jem Ri­tát, fel sem me­rült benn­em.

– Ri­ta, ször­nyı­sé­ge­ket be­szélsz!

– Az­zal pe­dig, hogy en­gem meg­ölsz, ma­ga­dat fo­god meg­se­bez­ni gyó­gyít­ha­tat­la­nul, ha­lá­lo­san – fe­jez­te be mon­da­tát.

Gyen­ge­sé­gem­ben, gyá­va­sá­gom­ban le­tér­del­tem ágya elé, és meg­ígér­tem, hogy nem ke­re­sem Be­at­ri­ce tár­sa­sá­gát, hogy sza­kí­tok ve­le.

Né­hány hé­ten ke­resz­tül meg is kí­sé­rel­tem…

Vá­gyam ége­tő­vé, ki­bír­ha­tat­lan­ná fo­ko­zó­dott. Ri­ta lát­ta kín­ló­dá­so­mat és utaz­ni hí­vott. Rö­vid be­vá­sár­lás­ra in­dult. Már össze vol­tak cso­ma­gol­va poggyá­sza­ink.

Egye­dül ma­rad­tam a la­kás­ban. – Na­pok óta ál­mat­la­nul hány­ko­lód­tam át az éj­sza­ká­kat, nem et­tem, ide­ge­im ijesz­tő­en le­rom­lot­tak. Né­ha azt hit­tem, elvesz­tem min­den kap­cso­la­to­mat a nor­má­lis élet­tel, és tör­ni, zúz­ni, ki­ál­toz­ni kez­dek ök­löm­mel üt­le­gel­ve tes­te­met, ha­lán­té­ko­mat. – Át­koz­tam Ri­tát rab­sá­go­mért. Ãt okol­tam szen­ve­dé­se­i­mért. Gyı­löl­tem nyu­gal­má­ért, ti­tok­za­tos­sá­gá­ért, hı­sé­gé­ért, okos­sá­gá­ért, fa­lon át­lá­tó bo­szor­kány­sze­mé­ért, ami­vel meg­aka­dá­lyoz­ta ha­lá­los sze­rel­mem be­tel­je­sü­lé­sét.

Ha­zud­tam, meg­csal­tam, meg­lop­tam, meg­aláz­tam, hogy ne kell­jen bát­ran elé áll­nom. Ret­teg­tem és gyı­löl­tem.

Nem bír­tam to­vább. Be­at­ri­ce me­leg szá­já­nak, sza­gá­nak, mez­te­len tes­té­nek em­lé­ke szúrt be­lém, mint tü­zes kés.

Lábaim ma­guk­tól in­dul­tak el az is­mert úton.

Ha Ri­ta ak­kor elém áll és vissza­tart, leütöt­tem, meg­foj­tot­tam, el­ti­por­tam vol­na.

Ber­ohan­tam Be­at­ri­cé­hez, be a há­ló­szo­bá­ba. Ott ta­lál­tam a fran­cia­ágy­ban Bart­he­lot­tel. Sze­ret­kez­tek.

Be­at­ri­ce mez­te­le­nül ki­ug­rott az ágy­ból, és gú­nyos, ha­tal­mas rö­hej tört ki be­lő­le.

Nem vet­tem ész­re, hogy köz­ben Ri­ta mö­gém su­han. Ã előbb ért oda ná­lam. Tud­ta, hogy jö­vök.

Ak­kor ütött meg Be­at­ri­ce so­ha sem hal­lott pro­sti­tu­ált hang­ja:

– Per­sze itt van már a rab­tar­tód. Ott van raj­tad a nya­körv. Rúgj be­le, ker­gesd el, vagy öld meg, ahogy meg­jó­sol­ta! Kü­lön­ben en­gem so­ha nem kapsz vissza!

Ez volt az a pil­la­nat, ami­kor rám sza­kadt a za­va­ros té­boly ön­kí­vü­le­te, őrü­le­te. Ak­kor kez­dő­dött, ak­kor szállt le agyam­ra a fe­ke­te bi­lincs, a lá­to­má­sok özö­ne. Ár­nyé­kok mo­zog­tak ben­ne, ijesz­tő, go­nosz ár­nyé­kok, … mint most is,… ott tá­vo­labb,… a szo­ba sar­ká­ban…

Nem vol­tam ura an­nak, amit csi­ná­lok. Bosszú és gyı­lö­let láng­olt benn­em. Gyil­kos fél­té­keny­sé­gem a mel­let­tem ál­ló Ri­ta fe­lé for­dult. Min­degy, kit, ro­ha­mom­ban öl­nöm kel­lett. Bosszút áll­nom a vi­lá­gon.

– Men­jünk – mond­ta szel­íden Ri­ta. – Nincs itt ke­res­ni­va­lónk.

Még to­vább in­ge­relt érin­té­se. El­sza­kad­tak a gá­tak. Ök­löm ha­tal­mas ere­je les­új­tott Ri­tá­ra.

– Üsd, üsd! – hal­lot­tam a má­sik nő hang­ját.

Ri­ta a föl­dre zu­hant. Ott fe­küdt vér­be fagy­va.

Bert­he­lot ru­háit össze­kap­kod­va el­ro­hant a hely­szín­ről.

Ak­kor vet­tem elő a re­vol­vert, a ren­dőr­ség­re te­le­fo­ná­ló Be­at­ri­cét cé­loz­tam meg ve­le. De nem ta­lál­tam el. Ami­kor szí­vem­hez emel­tem, nem sült el, nem volt ben­ne több go­lyó.

Be­at­ri­ce éles si­kollyal, hisz­té­riá­tól tom­bol­va se­gít­sé­gért ki­ál­tott. Ez ma­gam­hoz té­rí­tett. Pil­la­na­tok alatt – mint a vil­lám – le­hullt ró­lam az őrü­let.

Úris­ten! Mit tet­tem ez­zel a sze­ren­csét­len asszonnyal, aki­nek egész job­bik éne­met kö­szön­he­tem?! És ő vér­be fagy­va, szel­íden mo­so­lyog­va, hal­do­kol­va is en­gem szánt és sze­re­tett.

A má­sik, a per­di­ta ott állt össze­kar­mol­va, ki­szí­va, min­den­ki ron­gya­ként. Tel­je­sen elön­tött tő­le a csö­mör. Én ezt, ezt a ném­bert imád­tam? Ezért gyil­kol­tam, a min­den­ki szaj­há­já­ért?! Meg­öl­tem azt, aki óvott és sze­ret­ni tu­dott!

Most is ér­tem nyúlt össze­tört tes­té­vel. Még itt is vé­de­ni akart.

Éles vi­lá­gos­ság­ban lát­tam min­dent, ami volt és ami lett, mint­ha Ri­ta két lá­tó sze­me az enyém he­lyé­re ke­rült vol­na.

Meg­tör­tént. Nem le­he­tett más­ként. Fel­emel­tem iga­zi asszo­nyo­mat és ma­gam­hoz szo­rí­tot­tam. Elin­dul­tam ve­le ha­za. Az ölem­ben volt ak­kor is, ami­kor meg­ér­kez­tek ér­tem a ren­dőr­ség em­ber­ei.

Ez a le­vél val­lo­más ön­ma­gam el­len. Ri­ta sze­me­i­vel lá­tom, bí­ráim be­szá­mít­ha­tat­lan­nak nyil­vá­ní­ta­nak majd, aki nem fe­le­lős tet­te­i­ért. Sa­ját bí­rám a ha­lál kö­nyö­rü­le­tét ké­ri.

Uram Is­ten, nincs ke­gye­lem! Él­nem kell. Az őrü­let fe­ke­te éje zá­rul kö­rém…

Szepes Mária: Mea culpa

Állj meg!

Ne fuss elő­le.

Ár­nyé­kod te

ad­tad el ne­ki.

Hát­ad mö­gött

lo­bog a tız,

ami ször­nya­lak­ját

eléd ve­tí­ti.

Egye­dü­li ha­tal­ma az,

hogy el­hi­szed.

Az ol­csó gyö­nyört,

ha fe­léd ha­jít­ja,

ki­vert eb­ként

csö­mör kö­ve­ti.

Fegy­ve­re bo­szor­kány­ke­nőcs

és bü­rök­ből koty­vasz­tott

bá­ji­tal, no meg

cin­kelt kár­tya,

amellyel min­dig

a má­sik ve­szít.

Csap­dá­ja si­ká­to­rok

bűzös lu­pa­nár­ja.

Ha ott le­ré­sze­gít,

ki­foszt utol­só üdvödig.

Ide­geid­ből go­nosz

szi­krát csi­hol.

Csók­ja méz­ként

per­dül aj­ka­dra,

azu­tán po­kol­vart mar,

csu­pa kín

és csu­pa jaj! 

Sa­ját dé­mo­nát

szem­től szem­be,

csak a bá­tor bölcs

me­ri meg­ne­vez­ni:

„Úris­ten!

Én va­gyok ő is!

Az Ör­dög egye­dül nincs.

Bűnöm kü­lön­sza­kadt

báb­já­ra húz­tam

pik­ke­lyes mas­ka­rát.

Ön­ma­gam fé­lem,

gyűlö­löm ben­ne.

Az éde­ni kí­sér­tő

vi­lág­ren­dí­tő

va­rá­zsát Is­ten­től

lop­tam el ne­ki!

Ami dí­szí­ti, mind

Égi zsák­mány.

Vedd vissza elor­zott

erő­det Uram!

Le­gyen új­ra tisz­ta,

amit csa­tor­nák

szennyé­be me­rí­tet­tem.

Fo­gadd el min­dazt

ami Té­ged il­let,

aki vol­tam és len­nék,

ha len­nék.

De tedd in­kább,

hogy egye­dül Te

légy benn­em,

s én vé­det­ten,

kü­lön ön­ma­gam­tól is,

Benned élhessek

mindörökre

Ámen!”

Szepes Mária: Napkoronás

Mennyi­re nem ér­te­nek
most sem és so­ha sem
Elá­rul­nak, kö­ve­ket vet­nek
Rád, hogy el­ta­kar­ják Fé­nye­det.
Mert ret­teg­nek iszo­nyú
erőd­től. Üvöl­te­nek,
ne­hogy meg­hall­ják sze­líd,
ha­lá­lon tú­li csen­de­det.
Ro­han­nak, s Te csak állsz,
Te csak vársz, mág­ne­sed
ret­ten­tő vád a go­nosz masz­ka­bál
el­len. Tüs­kéid alól könnyes
vér­pa­tak öm­lik ér­tünk,
pe­dig nem ér­de­mel­jük.
Ha­lan­dó! Szí­ved­re hall­gass!
Ne üss! Ne át­kozz! Ne do­bolj!
Egy akol, egy pász­tor.
Hiá­ba futsz elő­le, elér!
Ben­ned za­ka­tol. Pop­ze­ne
mö­gött zsol­tárt dú­dol,
ima­gong kon­dul. En­gedd
ma­gad­ba. Ne se­bezd,
ne verd, ne mocs­kold.
Ő sír! Té­ged sí­rat!
Meg­ta­gad­tad Ben­ne ma­gad.
Lel­ked gyil­ko­sa, éb­redj!
Em­ber vagy, nem őrült tö­meg!
Ő áll és vár. Ő a te
időt­len csen­ded.
Szí­ve for­ró, il­la­tos ke­nyér.
Édes nek­tár: sze­re­tet.
Is­merd fel vég­re, hogy nincs
Tő­le kü­lön lé­ted. Gör­csös
Egód he­lyett a meg­vál­tó
Krisz­tus szü­le­tik ben­ned:
Nap­ko­ro­nás Kis­ded.