Pálmai Tamás – "Murphy" magyar hangja

Pálmai Tamás csak mel­lé­kál­lás­ban „Murphy”, fő­fog­lal­ko­zá­sát te­kint­ve a Mag­ma XXl. Kom­mu­ni­ká­ci­ós Iro­da igaz­ga­tó­ja, új­sá­gí­ró, ren­dez­vény­szer­ve­ző. Pálmai Tamás ne­vé­hez köt­he­tő a Pes­ti An­na Bál, ame­lyet az idei év­ben ötö­dik al­ka­lom­mal ren­dez­nek meg, a Gun­del Mű­vé­sze­ti Díj, amit a ha­zai saj­tó a meg­tisz­te­lő „ma­gyar Oscar” név­vel il­let, és ne­gyed­szer ke­rül kiosz­tás­ra.

– Pálmai Tamás éle­te min­den te­rü­le­té­re ér­vé­nyes a „gör­be tü­kör”, ami­vel a tör­té­né­se­ket fi­gye­li?

– Aki olyan, mint én, az a ve­le tör­tén­tek­nek elő­ször a fo­nák­ját lát­ja meg, sőt van, hogy csak azt. Az a jó eb­ben a faj­ta gon­dol­ko­dás­ban, hogy amíg em­ber­tár­saim ide­ge­sek kö­rü­löt­tem, én szto­i­kus nyu­ga­lom­mal mo­soly­gok. Ez messze nem azt je­len­ti, hogy nem ve­szem ko­mo­lyan az éle­tet.

„Sikk” volt az olvasás

– Apro­pó élet…

– Az em­ber öt­ven fö­lött töb­bet gon­dol vissza­fe­lé, mint elő­re. Így nem cso­da, hogy nem a ter­ve­im­ről, ha­nem a meg­élt dol­gaim­ról be­szé­lek szí­ve­seb­ben. Csa­lá­di sze­ren­csém ál­tal egy szín­ház­ban nőt­tem fel. Nem áll tő­lem tá­vol sem a fes­tett vi­lág, sem pe­dig az, hogy tud­jam, ami nem va­ló­di, az at­tól még le­het rop­pant ta­nul­sá­gos és kö­ve­ten­dő.

Ah­hoz a ko­rosz­tály­hoz tar­to­zom, akik kö­zött „sikk” volt az ol­va­sás, és egy jobb tár­sa­ság­ba va­ló be­ke­rü­lés­hez egy di­va­tos ru­há­nál sok­kal ko­mo­lyabb aján­ló­le­vél volt né­hány iz­gal­mas gon­do­lat.

– Az or­szág me­lyik szeg­le­té­ben volt gyer­mek?

– Pé­csi szü­le­té­sű va­gyok. Ez a me­di­ter­rán vá­ros szel­le­mi ki­su­gár­zá­sá­val meg­ha­tá­roz­ta az itt fel­nö­vők éle­tét. Tel­je­sen ter­mé­sze­tes volt, hogy ki­sis­ko­lás ko­rom­tól tag­ja vol­tam a Bó­bi­ta báb­szín­ház­nak, ahol sze­re­tet­tel, oda­fi­gye­lés­sel fo­gad­tak min­den ér­dek­lő­dőt. El­ső „fel­lé­pé­sem” al­kal­má­val, úgy hat­éves ko­rom­ban, még nem ér­tem fel a pa­ra­vánt, ezért az „öre­gek” ko­tur­nust – olyat, mint az óko­ri gö­rög szín­há­zak­ban – kre­ál­tak a ci­pőm alá, hogy „ping­pon­glab­da” le­hes­sek a „Há­rom kis­ma­lac és a far­kas” cí­mű mű­re­mek­ben. Ez a se­gí­tő­kész­ség kí­sér­te vég­ig az itt töl­tött időt. Min­den na­pra megvolt a prog­ra­mom: reg­gel és es­te ví­zi­lab­da­e­dzés, más­na­pon­ta Bó­bi­ta, hét­vé­gén gomb­fo­ci­szak­kör, ze­ne­ta­nu­lás. A gim­ná­zi­um­ban együt­test „ala­pí­tot­tunk”, ahol a mam­bó­mag­nó­ról ta­nult an­gol­ság­gal ját­szot­tunk Be­at­lest, Rol­ling Ston­est. En­nek az együt­tes­nek olyan ki­vá­ló­sá­gai vol­tak, mint pél­dá­ul az azó­ta ope­ra­ren­de­ző­vé érett Nagy Vik­tor.

Egy dol­got so­se tet­tünk: nem unat­koz­tunk. Nem volt rá időnk!

Még el­hi­szi, hogy ta­lán rúg­hat egy-egy gólt

– Úgy vé­li, hogy ma „más a vi­lág”?

– Lá­nyom ba­rá­tait fi­gyel­ve saj­nos igen. Ne ért­sen fél­re, sze­re­tem a len­dü­le­tü­ket, cso­dá­lom az ön­bi­zal­mu­kat. Vi­szont saj­ná­lom őket, ami­kor ál­lan­dó­an fá­rad­tak; fel­gyor­sult vi­lá­guk­ban nem ér­zik szük­sé­gét, hogy egy pro­blé­má­ba be­le­ás­sák ma­gu­kat, hogy né­ze­te­i­ket üt­köz­tes­sék, hogy ér­vel­je­nek és meg­hall­gas­sák má­so­két. Ta­gad­ják a rég­volt ér­té­ke­it, de nem ér­zé­ke­lem, hogy min­dent el­kö­vet­né­nek an­nak ér­de­ké­ben, hogy a le­vál­tott múlt he­lyé­re ki­ne­vez­zék az új je­lent – hű de el­ko­moly­kod­tam ezt a gon­do­la­tot. Egy szó, mint száz, ez egy új vi­lág, amit a ma­gam­faj­ta csak a part­vo­nal mel­lől fi­gyel, ám azért né­ha – eset­leg sza­bály­ta­la­nul – be-be­sza­lad, mert még el­hi­szi, hogy ta­lán rúg­hat egy-egy gólt.

– Jól ér­zem, hogy nem ter­ve­zi még a kö­ze­li „bé­kés nyug­dí­jas” éve­ke­t?

– So­has­em ter­ve­zek a hol­nap­nál tá­vo­labb. De most, hogy mond­ja, ak­kor ta­lán gya­krab­ban hó­dol­hat­nék ked­venc hob­bim­nak, a fő­zés­nek. Leny­űgöz a kre­a­ti­vi­tás le­he­tő­sé­ge, ki­kap­csol, a na­pi gon­dok egy pil­la­nat alatt „gőz­zé vál­nak”. Sze­ren­csém­re a csa­lá­dom és a ve­lünk élő há­rom ku­tya jó part­ner­nek bi­zo­nyul, szin­te min­den pil­la­na­tok alatt el­fogy. „Csak hogy al­kot­hass új­ra!” – mond­ják ilyen­kor.

– Azt hal­lom, hogy az ál­la­tok­kal jó­ban van. Ho­gyan vi­szo­nyul a ter­mé­szet­hez?

– Er­ről min­dig az a má­ra már anek­do­tá­vá vált tör­té­net jut eszem­be, ami­kor El­la lá­nyom még ki­sis­ko­lás volt, és a kör­nye­ze­tó­rán, az őszi le­vél­hul­lás ide­jén, ter­mé­szet­já­rás­ra buz­dí­tot­ta őt és ve­le en­gem is a ta­ní­tó né­ni. Le­ve­le­ket kel­lett gyűj­te­ni a Me­csek­ben. Na­pról na­pra kü­lön­bö­ző ki­fo­gá­sok­kal tér­tem ki a fe­la­dat elől, míg­nem el­jött a hét­vé­ge, men­ni kel­lett. Ta­xi­ba ül­tünk, a rét szé­lén ki­száll­tunk, El­la fut­ko­sott pi­cit, és ahogy meg­lett a kel­lő szá­mú le­vél, vissza­ko­csi­káz­tunk a bel­vá­ros­ba, és még ott ér­tük a Ná­dor cu­krász­dá­ban ado­máz­ga­tó asz­tal­tár­sa­sá­got. Osz­tom Kel­lér De­zső vé­le­mé­nyét, mi­sze­rint „az a jó a ká­vé­ház­ban, hogy az em­ber nincs ott­hon és még sincs a sza­bad le­ve­gőn”. Fél­re té­ve a vic­cet: sze­re­tem, vé­dem, de nem lá­to­ga­tom.

Szót érteni az emberekkel

– Ho­gyan ke­rült kap­cso­lat­ba a Ter­mé­szet­gyó­gyász Ma­ga­zin­nal?

– Jó pár év­vel eze­lőtt az egyik üz­le­ti part­ner­ünk a leg­na­gyobb ha­zai gyógy­ha­tá­sú ké­szít­mé­nye­ket for­gal­ma­zó mul­ti­le­ver cég volt. Meg­bí­zá­sunk ki­ter­jedt a cég kom­mu­ni­ká­ció­já­nak szer­ve­zé­sé­re is. Ek­kor vet­tük fel a lap­pal a kap­cso­la­tot. Na­gyon össze­szo­kott, jó han­gu­la­tú, se­gí­tő­kész, szak­má­ját ér­tő és sze­re­tő csa­pat­tal ta­lál­koz­tam itt, akik be­fo­gad­tak. Az, hogy itt dol­goz­ha­tom, évek­kel hosszab­bí­tot­ta meg az éle­te­met, hisz szü­le­tett hi­po­chon­der va­gyok. Itt tü­re­lem­mel vég­ig­hall­gat­nak, jobb­nál jobb ta­ná­csok­kal lát­nak el.

Még egy gon­do­lat, ami ta­lán ide il­lik: na­gyon bosszant, hogy ma­nap­ság a kon­ku­ren­cia­harc az élet min­den te­rü­le­tén ész­lel­he­tő. Nincs ez más­ként a gyógy­ha­tá­sú sze­rek­nél, az al­ter­na­tív gyógy­mó­dok­nál sem, amik oly­kor éle­tet ment­het­nek, hisz hi­tet min­den­képp ad­nak, ami a gyó­gyu­lás alap­fel­té­te­le. A nap mint nap fel­buk­ka­nó ké­szít­mé­nyek, kú­rák, ke­ze­lé­sek kom­mu­ni­ká­ció­já­ban nem azt hal­la­ni, hogy mi a jó ben­nük, mi­től kü­lön­le­ge­sek, sok­kal in­kább a ne­ga­tív re­klám ér­vé­nye­sül. Ha­tá­so­sabb­nak „ítél­te­tett” te­hát a kon­ku­ren­cia le­já­ra­tá­sa, mint a re­klá­moz­ni kí­vánt is­mer­te­té­se. Ez tör­tént az egyik leg­is­mer­tebb hollywo­o­di dié­tá­val, ami­ről nem tisz­tem dön­te­ni, de he­te­kig egek­be ma­gasz­ta­ló sza­va­kat le­he­tett ol­vas­ni a leg­kü­lön­bö­zőbb új­sá­gok­ban, majd szin­te va­ráz­sü­tés­re ki­de­rült ró­la, hogy akár ha­lált is okoz­hat, „de van má­á­á­á­sik”.

– Pálmai Tamás, mit emel­ne ki éle­té­nek mun­ká­val töl­tött ré­szé­ből?

– Mi­u­tán kom­mu­ni­ká­ció­val fog­lal­ko­zom, azt tar­tom leg­főbb fe­la­da­tom­nak, hogy szót ért­sek az em­be­rek­kel.

Ha kon­kré­tu­mo­kra kí­ván­csi, kö­zel áll a szí­vem­hez a Gun­del Mű­vé­sze­ti Díj, amit az ál­ta­lam nagy­ra be­csült Láng Györggyel, a Gun­del ét­te­rem tu­laj­do­no­sá­val kö­zö­sen hív­tunk élet­re. Ez a díj nem jár pénz­ju­ta­lom­mal, hi­te­les­sé­gét azok­nak kö­szön­he­ti, akik ed­dig a mű­vé­sze­ti ku­ra­tó­ri­um dön­té­se alap­ján meg­kap­ták. Mi­vel most ér­kez­nek be a sza­kúj­sá­gí­rók je­lö­lé­sei az idei díj­ra, így kol­lé­gáim­mal nagy ér­dek­lő­dés­sel és iz­ga­lom­mal ál­lít­juk össze a ti­zenn­égy ka­te­gó­riá­ban be­ér­ke­ző ja­vas­la­to­kat.

A má­sik, amit na­gyon sze­re­tek, a Pes­ti An­na Bál. Igyek­szünk er­re az es­té­re vissza­csem­pész­ni egy kel­le­mes bé­ke­be­li jú­liu­si es­te han­gu­la­tát a Gun­del cso­dá­la­tos kert­jé­be.

Min­dez per­sze csak av­val az évek hosszú so­ra alatt mel­lém sze­gő­dött, össze­csi­szo­ló­dott, egy­mást min­den­ben se­gí­tő csa­pat­tal hoz­ha­tó lét­re, akik ma a Mag­ma XXl.-et al­kot­ják.

Fotó: Adobe Stock