Válaszol a humanisztikus asztrológus – Akarni vagy csak álmodozni

Ked­ves Pé­ter!

Negy­ve­né­ves, elvált nő va­gyok, egye­dül ne­ve­lem a kis­lá­nyom ti­zen­há­rom éve. Úgy ér­zem, meg­állt az idő kö­rü­löt­tem. Két év­ti­ze­de ugya­na­zon a mun­ka­he­lyen dol­go­zom, a fi­ze­tés­em­ből ép­pen hogy meg­élünk. Es­tig az iro­dá­ban ülök, utá­na be­vá­sá­ro­lok, fő­zök, és már csak ar­ra van erőm, hogy le­rogy­jak a té­vé elé. A hét­vé­ge­ken ta­ka­rí­tok és idős éde­sa­nyá­mat lá­tom el. Mos­ta­ná­ban kezdtem el azon tű­nőd­ni, hogy va­jon így, egye­dül fo­gom-e le­él­ni az éle­te­met.

Szí­vem sze­rint vá­gyom egy pár­kap­cso­lat­ra, Ju­li­ka (a lá­nyom) nem­so­ká­ra él­ni kez­di a sa­ját éle­tét, és ak­kor én vég­képp egye­dül ma­ra­dok. Ép­pen csak azt nem lá­tom, ho­gyan és mi­kor tud­nék meg­is­mer­ked­ni egy hoz­zám va­ló fér­fi­val. Tu­dom, hogy csa­csi­ság, de ar­ra vá­rok, hogy a bu­szon vagy a lift­ben ott áll majd a nagy „Ő”, rám néz és meg­szó­lít. Ké­rem, mond­ja meg: mi az oka, hogy ne­kem nem megy az, ami más­nak igen? Rosszul osz­tom be az idő­met? Ki­csiny­hi­tű va­gyok? Mit mond a ho­rosz­kó­pom: így élem le az éle­te­met, vagy még el­jön egy­szer a „ki­rály­fi”?

F. Tí­mea (Ha­lak Nap, Nyi­las Hold, Ha­lak aszcen­dens)

Ked­ves Tí­mea!

A ki­rály­fi ak­kor jön, ami­kor vár­ják. Úgy ér­tem, va­ló­ban vár­ják. Az ál­mo­do­zás azon­ban nem vá­ra­ko­zás. In­kább me­ne­kü­lés. Ha kí­ván­csi rá, va­ló­ban kész-e egy új kap­cso­lat­ra, úgy de­rít­he­ti ki, hogy meg­vizs­gál­ja: van-e hely egy fér­fi­nak az éle­té­ben? És nem „csak úgy ál­ta­lá­ban”, ha­nem na­gyon is kon­kré­tan. Pél­dá­ul: ha ennyi­re el­fog­lalt, va­jon mi­kor tud ta­lál­koz­ni ve­le? Ho­gyan csi­nál­nak majd kö­zös pro­gra­mo­kat? Ha ön­nél la­kik, hol al­szik? Hol tart­ja a ru­háit? Ha igény­li, lesz-e hely a sa­ját író­asz­ta­lá­nak?… Ugya­nis ami­kor a ki­rály­fit kép­ze­li ma­ga elé, ak­kor a ve­le va­ló éle­tet nem a re­ális va­ló­ság­ban, ha­nem az ál­mok biro­dal­má­ban szí­nez­ge­ti.

A kér­dés az: itt és most tud-e he­lyet csi­nál­ni egy fér­fi­nak a hét­köz­nap­jai­ban? És amennyi­ben úgy ta­lál­ja, nem (ami gya­ko­ri azok­ban az ese­tek­ben, ami­kor va­la­ki már egy év­ti­ze­de be­ren­dez­ke­dett ar­ra, hogy egye­dül él­jen), ak­kor az el­ső lé­pés a pár­kap­cso­lat irá­nyá­ban, hogy fan­tá­zia­ szin­ten be­hív­ja a még is­me­ret­len „Ő”-t az éle­té­be. Pél­dá­ul, ami­kor leül­nek a lá­nyá­val va­cso­ráz­ni, ma­gá­ban meg­szó­lít­ja: „nézd, ne­ked ide fo­gunk te­rí­te­ni, és majd a pi­ros bö­grét ka­pod”. És azt is el­kép­ze­li, mi­ről fog­nak be­szél­get­ni, és mit csi­nál­nak majd a va­cso­ra után.

Tenni is, nem csak álmodozni

Tí­mea! Ön „dup­la” Ha­lak (Nap­ja, aszcen­den­se eb­ben a jegy­ben áll), ezért kap­cso­la­tait mér­he­tet­len sok em­pá­tiá­val, be­le­ér­zés­sel, al­kal­maz­ko­dás­sal éli. Ne­he­zé­re esik má­sok aka­ra­tá­val szem­ben a sa­ját szük­ség­le­te­i­ért ki­áll­ni, s gya­k­ran úgy ér­zi, azt akar­ja, amit a má­sik em­ber – még ak­kor is, ha ez ön­től le­mon­dást és ál­do­za­tot kö­ve­tel. Vá­gyott part­ner­kap­cso­la­ta pe­dig kez­det­ben egé­szen biz­to­san meg­za­var­ná a kör­nye­ze­tét, pl. a je­len­leg fen­nál­ló ter­ri­tó­riu­mo­kat a lá­nyá­val új­ra ké­ne raj­zol­nia („má­tól a für­dő­szo­ba­polc egy­har­ma­da Fe­rié…”), és éde­sany­já­nak is ke­ve­sebb ener­gi­agon­dos­ko­dás jut­na (mert ben­ső­sé­ges együtt­lét­re, kul­tu­rá­lis pro­gram­ra, ki­rán­du­lás­ra mi len­ne al­kal­ma­sabb, mint a hét­vé­ge?).

Az ábrá­ján uta­lás ta­lál­ha­tó ar­ra, hogy éde­sany­ja va­la­mi­lyen be nem tel­je­sült vá­gyat, ál­mot hor­doz a lel­ké­ben (a Hold a 9. ház­ban áll), és a be­tel­je­sü­let­len­ség oka va­la­mi­lyen fá­jó, fel­dol­go­zat­lan ese­mény (a Hold a 4. ház ura). Ön ta­lán már tud­ja is, mi az, de ha még­sem, nyu­god­tan kér­dez­ze meg az éde­sany­ját. S hogy mi kö­ze van min­den­nek az ön ma­gá­né­le­té­hez? Több, mint gon­dol­ná. A lé­lek ugya­nis, még egé­szen ki­csi kor­ban, szin­te tör­vény­sze­rű­en szo­li­dá­ris lesz az azo­nos ne­mű szü­lők fel­dol­go­zat­lan tra­u­mái­val, ne­héz sor­sá­val oly mó­don, hogy azo­kat a sa­ját­já­nak te­kin­ti, és az éle­té­ben ké­sőbb meg is va­ló­sít­ja. Mint­ha azt mon­da­ná: „ha ne­ked ne­héz volt, anyu, ak­kor ne­kem sincs jo­gom bol­dog éle­tet él­ni”.

Ked­ves Tí­mea!

Fon­tos tud­nia, hogy ez a szo­li­da­ri­tás csak ad­dig tart, amíg azt tu­da­tos­sá nem te­szi. An­nak út­ját pe­dig, hogy ho­gyan lép­jünk ki a ma­gun­k­ra vett ne­héz sors­ból, Pe­ter Or­ban köny­ve­i­ből is­mer­he­ti meg és sa­ját­ít­hat­ja el a leg­könnyeb­ben.

Be­lá­tom, nem könnyű egy Ha­lak­nak má­so­kat érin­tő, önös dön­tést hoz­ni. De gon­dol­jon be­le: túl kör­nye­ze­te el­sőd­le­ges, fel­szí­ni ér­de­ke­in (ame­lyek­kel ön nap mint nap ta­lál­ko­zik) lé­te­zik egy mé­lyebb, te­hát fon­to­sabb va­ló­ság is – mert va­jon mi le­het fon­to­sabb az ön éde­sany­já­nak és lá­nyá­nak, mint az, hogy önt bol­dog­nak lás­sa? A bol­dog­sá­gért pe­dig gya­kran meg kell küz­de­ni… Ám mi­helyt úgy dönt, elin­dul ezen az úton, meg­lát­ja, nem lesz egye­dül: a Nyi­las Hold­já­nak min­den ere­je, len­dü­le­te tár­sául sze­gő­dik, s ad­dig ön­nel ma­rad, amíg cél­ját el nem éri!

Fotó: Adobe Stock