Szepes Mária – A Szűzanya bohóca (Anatole France novellája nyomán)
Középkori városrészlet. Piactér. Vásár. Embergyűrű áll körül egy bohócot, aki földre terített szőnyegén produkálja magát. Tótágast áll, cigánykereket vet, rézgolyókkal zsonglíroz, bűvészmutatványokat végez. A nép nevetve, tapsolva nézi, de amikor befejezte mutatványait, és sapkájával körbejár adományokért, közönyösen elszélednek az emberek.
A bohóc – öregedő, fáradt ember – kétségbeesetten néz utánuk, majd sóhajtva csomagolja holmiját a szőnyegbe, vállára veszi, elindul.
A kocsma előtt esznekisznak az emberek. A bohóc sóváran nézi őket. Az emberek egy-egy ugrató szót vetnek oda neki. Továbbmegy.
Fáradtan ül az országúton, egy mérföldkövön. Egy szerzetes megy el mellette, szamarat vezetve. Megszólítja a bohócot. Pár szót beszélnek. A szerzetes elmondja, hogy hazafelé tart, a kolostorba, miután a vásáron eladta a kolostor kertjének termékeit. Megkérdi a bohóctól, nem volna-e kedve vele tartani, a kolostor kertészének szüksége van valakire, aki segítene neki munkájában. A bohóc boldogan egyezik bele. Megindulnak együtt.
A bohóc a kolostor kertjében dolgozik. Ás, kapál, gyomlál. A kertész csodálatos szépségű rózsákat vagdos le a bokrokról, a bohóc megkérdi, kinek.
A Szent Szűznek – feleli a kertész, azután átadja a hatalmas nyaláb rózsát a bohócnak, hogy hozza utána.
A kápolnába mennek. Az egyik fülkében ott áll a Madonna szobra a lépcsős talapzaton. A kertész, miközben elrendezi a rózsákat a szobor körül, elmondja, hogy itt a kolostorban mindenki a Szűzanyát szolgálja a maga tehetsége szerint. Amikor a virág elrendezésével elkészültek, keresztet vetve távoznak a kápolnából. A körbefutó kolostorfolyosón elhaladva orgonaszó hangzik az egyik cella felől. A bohóc megáll, kérdőn néz a kertészre. A kertész szájára illeszti ujját csendet parancsolva, és lábujjhegyen a cella ajtajához vezeti a bohócot. Halkan benyit. Odabent szerzetes ül az orgonánál. Előtte kottapapír, orgonál, jegyez. – Ez itt Fra Girolamo, aki szépséges himnuszokat ír a Szűzanya tiszteletére – súgja a kertész.
Továbbmennek. Egy másik cellából hangos kopácsolás hallatszik. A bohóc megint kérdőn tekint a kertészre. Benyitnak, szobrászműhely. Egy szerzetes épp Madonnaszobron dolgozik.
Egy cella ajtaja nyitva áll. Kódexet másoló szerzetes görnyed asztala fölé, amelyen ferde síkú állványon vastag fóliáns látható. A szerzetes kezében, szájában finom ecsetek, körös-körül festékestégelyek. Látni a készülő iniciálét, amely a Madonnát ábrázolja a gyermek Jézussal.
Karének hangzik a kert egyik sarkából. Arra mennek. Egy szerzetes gyermekkórust tanít be.
A bohóc egyre levertebb. Újra munkához látnak, de a bohóc kedvetlenül dolgozik. A kertész rászól. Tovább dolgoznak, látni, hogy a bohóc valamit mondani akar. Végre megszólal, zavartan, félénken:
– Itt mindenki a Szűzanyát szolgálja, dicsőíti, csak én nem. Mondd meg nekem, mivel szolgálhatnám, dicsőíthetném a Szűzanyát én?
– Ugyan, eredj már – nevet a kertész – te, te … bohóc.
A bohócnak könny csordul le az arcán.
Alkonyodik. Ávéra harangoznak, a szerzetesek a kápolnába vonulnak. Gyönyörű Áve Maria hangzik a templom felől. A bohóc hátára veszi szőnyegét és lassan, szomorúan a kertészházba megy. A kapu felé tart és már a kilincsen a keze, amikor hirtelen megáll. Arca felragyog.
Az esti imádságnak vége, a szerzetesek kivonulnak a kápolnából.
A bohóc óvatosan a kápolna felé lopódzik, majd belép. Megáll a Szűzanya szobra előtt, leteríti szőnyegét és lelkesen, boldogan komédiázni kezd. Nem oly gépiesen, fáradtan, mint a vásáron, hanem édes önkívületben.
A Madonna ajka lassan mosolyra derül. Egyre fénylőbb ez a mosoly, amelytől égi ragyogás önti el az egész kápolnát.
A bohóc, amikor befejezte mutatványát, térdre hull és kitárt karokkal, megbűvölten nézi a mosolygó Madonnát – akinek kezei halkan tapsolnak. A bohóc a földre veti magát. A Madonna kinyújtja karját, egy szál rózsát húz ki a sok közül és ledobja a bohóc elé.
A Madonna arca, teste megint mozdulatlan. A kápolna lassan elsötétül. Csak a rózsa dereng misztikus fényben a bohóc fejénél.
