Hermész útja – Merkúr

Raguel könyve a hét alapbolygót megtestesítő hét főszereplő életének, sorsuk alakulásának, lelkük tisztulásának a története. Végigvezet bennünket fejlődési stádiumaikon, az ősi hagyományokból ismert beavatásokon, amelyeket előbb-utóbb mindannyian megjárunk szabadulásunk érdekében.

Az örökké mozgékony, végtelenül intelligens töltésű Merkúr magában foglalja mindazt, ami a Hold és Mars jelben hasznosítható volt. Egyesíti az intuíciót, misztikát és mágiát, de semlegesíti, lefogja azok kilengéseit. E jel szülöttjének közvetítő, kiegyenlítő diplomata hajlama a végletek előzetes kiélésének és a tapasztalatok levonásának eredménye.

Hermész, a lélekvezető

A hermetikus út minden út közül a leggazdagabb. Az ősi hagyományok szerint a mitológiai istenek közül Hermész a lélekvezető. Széles, sokrétegű útja magában foglalja a teljes ezotériát, de inkább elméleti, mint gyakorlati alapon. Intellektuális képességei ellenére aszkétikus gyakorlatra és szívósan kitartó összpontosításra nem sok ideje marad. A Merkúr-szülöttet hosszú, alapos tanulmányok vezetik el ahhoz az állapothoz, amelyben hozzáláthat gazdag elméletei megvalósításához. Magas formanívón semleges, áldozatkész, szüntelenül tevékeny lélekvezetők, akik minden egyén sajátos töltése szerint vegyítik az eszmei és pszichikai gyógytényezők minőségét és mennyiségét.

Szepes Mária

Részlet a könyvből, szerkesztett változat

„André Morel nem tudott olyan mélyre hatolni jelen élete emléktalajába, hogy ne bukkant volna rá a kívülálló tudatosságra, amellyel a körülötte mozgó lényeket figyelte. Pierre Guinard volt életében az első fontos személy otthonának alakjain kívül. Mindjárt az elemiben összebarátkoztak. Olyanfajta vonzódás volt ez, amely éppen annyira rejtélyes, mint amennyire természetes. Pierre szép, beszédes és idegesen különcködő fiú volt. Csalhatatlan ösztönnel talált rá Andréra, aki érdeklődő rokonszenvvel figyelte szórakozott, magában néha fénylő szemmel sutyorgó, vállát rángató szomszédját.

Az események szinte maguktól alakultak úgy, hogy Pierre Clémentine-napokon látogatta meg Andrét. Legkedvesebb nénje álomszerűen körvonaltalan szobájában meghitt szövetség alakult közöttük, amely mindhármuknak más szempontból, de egyaránt nagy örömet okozott.

– Clémentine néni és a szobája is olyan, mintha a mi lakásunk folytatása lenne – mondta Pierre az első látogatása után Andrénak.

– Majd meglátod. Talán álmodtam róla. Azért annyira ismerős.

– Álmodtál róla? Mielőtt nálunk lettél volna?

– Igen. Te nem szoktál ilyeneket álmodni?

– Nem.

Tudatos álmodás, mint Hermész útja

– Nekem rengeteg ismerősöm van álmomban. Némelyiket látom is néha az utcán. Persze akkor nem ismernek meg, mert ők nem emlékeznek rám. Eleinte köszöntem nekik, de olyan furcsán néztek, hogy abbahagytam. Azt hitték, csúfolódok. Az emberek kedvesebbek, érdekesebbek álmukban, de sokszor rettenetesek is. Még jó, hogy el lehet menekülni előlük.

– Hogyan?

– Amíg rá nem jöttem, addig nagyon féltem. Aztán egyszerre eszembe jutott, mintha már tudtam volna azelőtt. Egyszerűen rágondolok valamire, amikor konyhakéssel futnak utánam gonosz arccal… Például, hogy kötél feszül ki a lábuk előtt, vagy dunyha csavarodik a testükre, s elgáncsolja őket. De a fal a legbiztosabb. Nagy, égig érő fal nő eléjük, s nem tudnak tőle hozzám férni.

– És elég, ha rágondolsz?

– Az álomban rögtön megtörténik bármi, ha olyan módon kívánja az ember, ahogyan kell. Eleinte felrepültem a levegőbe, ha üldöztek, de az nem mindig használ, mert ők is rájöttek bizonyos dolgokra öntudatlanul, és engem falaztak be felül. A fejem a mennyezetbe ütközött, és ők hosszú rudakkal elérhettek.

Végeláthatatlan beszélgetéseik mindig ilyen különös mezsgyéken kalandoztak. Egymástól teljesen eltérő tulajdonságaik mellett jellemalkatuk és gondolkodásmódjuk hasonlósága volt egész életre szóló barátságuk titka, feltétele. André semleges jóindulata éppúgy megnyerte az emberek rokonszenvét, mint Pierre szenvedélyes  szeretetreméltósága.

Egyik sem szenvedett az irigység, kicsinyesség nyavalyájában, s arra sem volt hajlamuk, hogy sértett hiúságból, gátakba ütköző becsvágyból növeljenek magukban az emberekkel vagy a világgal szemben ellenséges, démoni másod-ént. Szomjuk a dogmává nem merevíthető igazságra, szépségre erős közösségbe zárta őket, mert nincs széttéphetetlenebb kötés a szellemi élmények azonosságánál.

Hermész útja a szellemi fényben való felszabadulás

Ám alapvető különbségek is adódtak kettőjük között. Pierre hajlamos volt szenvedélyesen együtt sodródni veszélyes érzelmi áramlásokkal. Amit csodált, kívánt, abba – ha nem is vakon, de az élménykeresés öngyilkos elszántságával – szinte beleveszett. Amikor André, pszichológusként, érettebb fejjel és az emberi lélekkel folytatott kísérleti tapasztalatok után visszatekintett barátja egyéniségére, megállapította, hogy Pierre – sóvárgó kíváncsisága ellenére – „öreg” volt már belül. Éppúgy, mint ő, de barátja alaptermészete szerint a tüzes utat választotta. Pierrenek eleven lángokban kellett átalakulnia. André a hűvösebb szellemi fény tégelyébe zártan várta felszabadulását.

Ő már tudatosan távol maradt mindattól, amiből heves asztrális hő csapott ki. Elmúlt születéseinek sorozatában elszenvedett égési sebek fagyott emléke tartotta vissza számos olyan kapcsolattól, amelyeket érzékei, képzelete örömmel felvett volna.

Fotó: Adobe Stock