Mária néni elköltözött

Szeptember 3-án kora reggel kaptam a hírt, hogy Szepes Mária, vagyis a mi Mária Nénink aznap hajnalban „átment”… Hirtelenében a szót sem értettem igazán, nem, hogy ne tudtam volna, mit jelent, hanem, mint ahogy a halálhírek első pillanatában szokás, valótlannak és lehetetlennek tűnt az egész. Aztán vártam-vártam, hogy megérint az elvesztés tragikus érzése, vártam a torokszorító szomorúság érkezését, vártam a könnyeket, amik nem jöttek.

Teltek az órák és csörögtek a telefonok – hogy tudom-e már, tudom-e, hogy elhunyt Szepes Mária, hogy meghalt az élő legenda, én pedig csendben bólogatva egyre bizonyosabban éreztem, hogy mindez csak a bábok világának a riadalma, az emberi lelkek szomorú félelme attól, hogy valami, ami eddig volt, az most elveszett. Aztán hirtelen világossá vált, amit Máriától is tanultam – most már mondhatom így, hiszen most lett végképp kortalan –, hogy nincsen halál, és csak egy test pihent meg az örökkévalóság feloldozó, békés álmában, és nem múlt el semmi, ami élő és lényeges. Nyugalmam így hát a tanítványé volt, aki a leckét megtanulta.

Szepes Máriát pedig régről ismerem. Jó tizenöt éve találkoztunk az emberi sorsok színpadán, én még fiatalon, ő már akkor több mint nyolcvanévesen. A múlt időt használni Máriával kapcsolatban jó szívvel mégsem tudom, a ritkás találkozásaink között eltelt hónapok emlékei mindig az élőt mutatták, így van ez most is, csakhogy a következő viszontlátásra várni most többet lehet. Mária csak elment, csak elugrott egy szomszédos világba, ahová már úgyis régen átjárása volt, na jó, hát elutazott, vagy mondjuk úgy: elköltözött. Igen, azt hiszem, talán ez a helyes kifejezés.

Szepes Mária néni emlékére

Szepes Mária ugyanis nem halt meg, ha valakitől, bizony Tőle a halál mindig is távol állt, írásaival és szavaival tanította sokaknak, hogy ne féljenek, hiszen csak élet van, halál nincsen, a test múló jelmez, mit a színészek könnyek nélkül hagyhatnak az öltözőkben. Így gondolom most már én is; nagyobb mestert ehhez az élők közt vajon hol találtam volna. Hiszen Mária biztatott mindig, történeteken és történelmeken átkacsintó cinkos félmosollyal, s így lett – ahogy Ő mondta – anyám helyett anyám, szeretettelien szigorú elszámoltatóm. Immáron örökös státusban, alapító fővédnöke lett később az iskolánknak, lelke és lelkiismerete a Szintézis Szabadegyetemnek is, nem fukarkodva felém dicséretekkel és tanító kritikákkal, helytállást és felelősséget plántálva szélfútta életembe.

Tudott nevelni és tudott tanítani. Beszéde végtelen, izzó lávafolyamát hallgatva kérdések nélkül kaptam a válaszokat, és hű lovagnak éreztem magam olyankor előtte ülve, előtte, mint egy magasabb, láthatatlan világ Királynője előtt. Nem voltam egyedül, a Júlia utcai ház afféle delphoi jósdaként sokak beavatóhelye lett és maradt. Párkaként sorsok fonalát szőtte, emberként pedig az embereknek – vigasz volt és biztatás.

Hát hiányzik mégis, hiányzik látni megvénült, aprócska-madárka testét, pergamenkezét, ami szigorú határozottsággal az égre mutat, miközben nyájas kedvességével még erre a világra fókuszálja befelé forduló bölcs öreg tekintetét, hiányzik látni az élő legendát, anyám helyett az anyámat, tudva mégis, hogy az idő színpadán a homokszemek egyszer mind leperegnek, és hogy az időtlenség ajándéka maga az idő, ami egyszerre játékos és egyszerre olyan komoly.

Mária! Az út hosszú volt, a küldetés beteljesedett. Sokak nevében köszönöm ezt a megdolgozott, tartalmas és közkinccsé vált életet. Mégsem búcsúzom, hiszen szomszédok maradtunk, és csak a Júlia utcai ház lett üres. Felfelé nézek, mert így tanultam, mert sokan így tanultuk. Az ember költöző madár, akinek szárnya van. Isten áldja a Tanítókat és a Tanításokat.

Fotó: Shutterstock