Exkluzív – Liliom

Müller Péter

#Latinovits Zoltán #liliom #Müller Péter #reinkarnáció

Vannak beszélgetések, melyeknek emlékét egy életen át őrizzük. Ilyen volt egyik utolsó beszélgetésem Latinovits Zoltánnal. A budai Vadrózsa étterem asztalánál ültünk, nem is józanul, sőt, hogy pontos legyek, nagyon részegen. Jófajta részegség volt ez, ihletett, lebegő, olyan önfeledt állapot, amikor az ember már mozdulni nem tud, mégis tisztán és mélyen lát. Zoltán akkoriban játszotta a címszerepet, a Liliomot, Molnár Ferenc híres „ligeti” játékában, s azt fejtegette, hogy sem az esztéták, sem a filozófusok, sem az irodalom tudósai nem értik igazán ennek a zseniális színpadi varázslónak a gondolatait; úgy vélik, ez egy olcsó, szentimentális sikerdarab, s nem veszik észre, hogy mély, spirituális tanítómese, olyan óceáni titkokat rejt magában, mint a legnagyobb Shakespeare-drámák.

A darab végén a vagány Liliomot megölik s fölkerül a „mennyországba”. Molnár tudja, hogy a „mennyek országa” nem egy objektív, létező hely, hanem ez bennünk van, a saját lelkünkben, tudja azt, amit Jézus tanított, hogy a „mennyek országa bennetek van” – vagyis hogy nem egy mennyország van, hanem pontosan annyi, ahány lélek.

Mindenki magában hordozza saját poklát és mennyországát, s ezért senki sem ütközött meg a nézők közül – így mesélte Zoltán –, hogy Liliom mennyországa egy rendőrségi őrszobára emlékeztet, olyan „helyre”, ahol életében is gyakran megfordult: ez volt ugyanis az a hely, ahol gyakran kihallgatták, s ahol állandó lelkiismeret-vizsgálatra kényszerült.

Most meghalt, s íme itt van, a túlvilágon. Lelkének „Mesterei”, szigorú s megbocsátó angyalai rendőrök és vizsgálóbírók képét öltik magukra.

Minden bennünk van, mondja Molnár, mi öltöztetjük fel lelkünk hatalmait! S ez így igaz! Ezért van az, hogy Szűz Mária gyakran anyánk arcát ölti fel bennünk, s Isten, ha elképzeljük, apánkra hasonlít. Valamennyien varázslók vagyunk, világteremtő, önteremtő mágusok, és semmi kivetnivaló nincsen abban, hogy Liliom, a városligeti csibész, egy jóságos, de szigorú rendőrökből álló, ligeti „mennyországot” álmodik maga köré.

Itt szembesítik bűnével.

Liliom bűnöző. Sok lopást, csalást, verekedést, tolvajlást, betörést követett el a Btk. szerint.

A menny „rendőrei” azonban nem a Btk. szerint ítélkeznek.

Hanem a Lélek örök igazsága szerint.

Itt pedig csakis egyetlen, nagy és súlyos Vétek van – az, amit a Szeretet ellen követünk el. Minden más bocsánatos „bűn”, csupán egyetlen vétek nem: ha az ember megsérti a Szeretet szellemét. Ez a valódi sebünk, mely addig fáj, míg be nem gyógyítjuk: amíg nem tesszük jóvá, azaz: amíg nem tanulunk meg szeretni.

A mennyei törvényszék Liliom valamennyi „földi” bűnét bocsánatosnak ítéli. Egyet nem, hogy embertelenül bánt azzal az emberrel, aki szerette őt. Ez Julika, lelkének társa. A mennyei Bíró arra ítéli Liliomot, hogy tizenöt esztendőt töltsön a tisztítótűzben, s utána menjen vissza a földre, s hozza helyre vétkét, amelyet elkövetett.

Ez a „reinkarnáció” lélektani és spirituális értelme

S Liliom visszatér a földre. Azzal a sorsfeladattal, hogy hozza helyre vétkét: szeresse, vagy legalábbis legyen jó ahhoz, aki őt szereti.

Julika már megöregedett, s kislánya – aki Liliom gyermeke – már tizenöt esztendős.

Persze nem ismerik fel a vén csibészt, nevére is alig emlékeznek már a környéken.

A kislánya állítja meg az ajtóban. Nem tudja, ki ez az idegen. Szó szót követ, Liliom egyre kétségbeesettebb s indulatosabb lesz, s végül megüti a lányát.

Szeretni jött s újra bánt. Újra durva, önző, hirtelen haragú s könyörtelen.

Az ismétlés nagy titka ez: hogy számos inkarnáció sem elégséges ahhoz, hogy az ember egyetlen rossz tulajdonságától megszabaduljon.

„Ezt élte Molnár, s ezt élem én is és mindannyian, ahhoz vagyunk rosszak, aki jóságot érdemelne tőlünk! Azt bántjuk, akit szeretnünk kéne!”

S hiába mondja a kislány: „Anyám, ez az idegen ember megütött engem, de nem fájt – olyan volt, mint a simogatás!” – mert ez csak a lány tiszta lelkében játszódott le, így Liliomnak nem sikerült a megtisztulás, a pokolban maradt s ég tovább!

S itt egy gyönyörű keleti mesét idézett Zoltán.

Egy arab mesét, melyben a fázós, didergő bolond a pokol kapujához rohan, s vacogva kéri: – Adjatok tüzet! – de a kapu őrzői azt kiáltják: – Menj innen, nekünk nincs tüzünk! – Hogyan? – kérdi csodálkozva a bolond. – A pokolban nincsen tűz?! – Nincs!! – kiáltja az őr. – Sohasem volt! Ide mindenki a saját tüzét hozza! Ez az igazság.

Zoli is ilyen tűzön égett – a Kígyó és kereszt c. könyvemben sokat írtam erről.

Mert az a különös s ritka csoda történt, hogy Zoltánnal sok évvel a halála után újra találkozhattam.

Erről is írtam egy egész fejezetet.

Visszatért hozzám a szellemvilágból, mint Liliom – vagyis fura módon megérte azt, amit Molnár Ferenc zseniális színdarabjában eljátszott, s amiről valaha a Vadrózsában részegen beszélgettünk.

Ebben az utolsó „szellemi” beszélgetésünkben szó esett sok mindenről. Tisztulásról, vétekről, s ekkor azt mondta: „Hiába tudod, hiába éget, attól az még ott van!”

Ez is csak mostanában jutott eszembe, hogy erről mi valaha beszéltünk, sőt, ezt ő el is játszotta: tudta, mi a „vétke” – de hiába „tudja” az ember, hiába ismeri föl, miben hibás, attól „az még ott van”!