Müller Péter: Hogyan legyünk derűsek?

Mert ugye ott vannak a mindennapos gondok, aggodalmak, bajok, sérelmek, bántások, csalódások, félelmek, szorongások, feszültségek, izgalmak. Nyomasztó ügyek, nehezen elviselhető emberek, anyagi problémák. Ott van még a fenyegető világhelyzet, amit csakis a sokfelől irányított sajtóból és tévéből sugallnak felém. És ehhez még hozzájönnek a betegségek, a fájdalmak, és főleg az öregséggel járó nyomorúságok Az a tapasztalat, hogy ami egykor még csak elvi ügy volt, elméleti kérdés, vallásos vagy spirituális érdeklődés, most hirtelen belátható közelségbe került.

Ez a halál.

Hogyan legyek derűs?

Mivel sokat éltem, sok mindent olvastam, gondolkodtam, és főleg sok mindent tapasztaltam, elmondom, mire jutottam. Az első, hogy az elmúlás közelében ez nagyon nehéz. Még olyan csodás szellemiség, mint Jézus sem volt az. Úgy érezte, elhagyta az Isten. Pedig előtte azt mondta, hogy én és az Atya egyek vagyunk. És mégis. A „keserű pohár” elmúlásért könyörgött. Ez a pillanat kódolva van minden emberi létezésben. Ilyenkor nincs derű. De előtte – és utána – van.

Ha az ősi hagyományból csak a mi Bibliánkat ragadom ki, azt olvasom, a mi bölcs magyar nyelvünkön, hogy minden, amit mi világnak nevezünk, nem a semmiből, nem az ürességből jött elő – mert a semmiből nem lehet valami -, hanem a Sötétségből és a Káoszból. A „Legyen világosság!’” parancsában egyrészt benne van a világnak és a felfénylésnek az együttes és szétválaszthatatlan megjelenése, másrész benne rejlik az is, hogy a sötétség „földerült”.

Nálunk minden hajnal azzal kezdődik, hogy az ég földerül

És minden éjszaka azzal indul, hogy a világ sötétségbe borul. Vagyis ciklikusan megismétlődik a Káosz és Világ, a sötétség és a fény szüntelen átváltozása. Ezt a drámát, a világ és a Teremtő drámáját minden lény átéli. A derű, és a derűre való alapvető hajlandóság kódolva van bennünk. Mindenkiben. Nálunk a hajnal azt jelenti, az égboltunk derűssé válik. Éppúgy, mint a lelkünk, ha belső fényünk megjelenik.

Mivel sok emberrel találkoztam hosszú életem során, azt tapasztaltam, hogy van, akinek alaptermészetében a jó kedély és a derű a felszínen marad. Ezek a vidámságra hajló, mosolygós személyiségek gyakran egy bölcs, anyai szeretet légkörében nőttek fel. De ez sem törvényszerű. A hozott sorsa döntően befolyásolja egy ember alaptulajdonságát. Nagyon összetett kérdés az, mert az sem véletlen, hogy valakinek kik és miért lesznek a szülei. A lényeg, hogy derű bennünk van.

A kérdés, hogy az öröm hogyan jön elő

A válasz minden esetben az, hogy önfeledtséggel. Az „Ön”t sokféle módon nevezhetjük. Mondják manapság úgy, hogy ego, úgy is, hogy személyiség.

Az ősi hindu hagyomány ezt „ahamkará”-nak nevezi. Ami azt jeleneti, hogy halhatatlan Lelkünk minden földi leszületés alkalmával teremt magának egy ént, egy egocentrumot, mely ebben az időbe szorult, halandó állapotában középponti helyzetbe kerül. Az evilág önző kis istensége lesz. Minden érzelme és gondolata belőle indul, és róla szól. A „nekem”, az „enyém” átszínezi az emberekhez és a saját lelkéhez való viszonyát, és ez az önösség gyakorlatilag végighajtja az elmúlástól és végső soron minden elveszítésétől szorongó életén.

Ez az Önt a színház „szerepnek” nevezi. Ennek van egy megírt története, jelleme, és sorsa egy kényszerpályán halad végig. Az öröm – az igazi létöröm – akkor jön felszínre, amikor hosszabb vagy rövidebb időre sikerül megszabadulni ettől az Öntől. Mondjuk is rá, hogy „önfeledt” öröm.

Persze az egónak is vannak örömei, főleg akkor, ha vágya pillanatnyilag kielégül, de ez nem tart sokáig, mert egyszer ugyan jóllakik vele, de másnap már újra megéhezik. Az igazi öröm minden esetben eksztázisélmény. Kilépünk önmagunkból.

Ezt sokféle módon érhetjük el. A tánc, a zene, a mai fenyegetett világban a fiatalok gyakori „bulizása” éppúgy idetartozik, mint a vallásos eksztázisélmények, vagy akár a meditáció számos formája, melynek csupán eszköze a zaklatott elme lecsendesítése, az Ön dúlt eszének és érzelemvilágának a megszüntetése – célja a belső öröm megtalálása. A kavargó dervistánc, a haszidok örömtánca és a mozdulatlanul ülő jóga csak külsőleg mutat ellentétes képet. Valójában mindkettő boldogságtechnika.

A tantrajógában az ölelést, szexualitást igyekszünk fölemelni a valódi öröm világába. Ez az út talán a legjárhatóbb, mert a nemek fizikai egyesülésébe, még a legalacsonyabb szinten is bele van kódolva az isteni öröm érzete.

Az orgazmus valójában eksztázis

Nemcsak azért, mert ezzel a ravasz „csalival” van biztosítva az utódok megszületése, hanem azért is, mert a két nem szikrázó összecsapódása önmagában is csúcsélmény, mely semmi máshoz nem mérhető. Az, hogy az egész természeti világ örömből születik, és az örömtől újul meg, itt élhető át a legátélhetőbb, legérzékibb szinten. Gyökérélménye ez minden lénynek. Az embernek is.

Nem véletlen, hogy az összes társadalmi morálkódex, polgári törvény és vallás ennek elfojtására és lehazudására törekedett, mert ha ez a föld mélyén élő izzó magma felszínre tör, mindent képes elborítani. Egy keleti bölcs a pompás bika és a töketlen ökör példájával mutatta be, hogyan lehet örömtelen szolgálatra kényszeríteni még egy büszke állatot is.

El kell venni tőle a teremtő eksztázis képességét. Innen kezdve türelmes robottá válik, és meg is csúnyul: a gyönyörű és büszke bika mellett úgy néz ki, mint valami jelentéktelen, távoli és szegény rokon.

De a szex gyökérélménye csak egyik formája az örömszerzésnek. Más módon is igyekszünk önfeledt állapotba jutni. A tömjén és a füstölők azért vannak a templomokban, hogy az illat segítsen minket magasabb állapotba jutni.

Ez is érzékszervi élmény, akkor is, ha lelki-szellemi világba emel fölfelé, vagy éppen egy másfajta, erotikus illat lefelé, a vágy és vonzalom világába húz le.

A cél az eksztázis

Innen már csak egy lépés az alkohol, a kábítószer, amelynek hatása az egészségre káros, de aki az önfeledtség örömét keresi, nem törődik az egészségével. Tudjuk ugyanis, hogy egy makkegészséges ember is lehet teljesen örömtelen és boldogtalan.

Utólag, ha beteg lesz, jön rá, hogy szervezetének normális működése miatt örülni kellett volna, de amíg fizikailag rendben volt, semmiféle örömöt nem érzett ezért.

Nekem az írás és a gondolkodás is egyfajta eksztázisélmény. Alkotásöröm, melyhez nem is kell művésznek lenni. Minden kreativitás és teremtés az. Lakatos nagyapám, aki saját műhelyében hintaágyat, kerti székeket alkotott láncokból, szögvasakból és vasrudakból, élvezte a munkát, és nagyobb örömmel tekintett s saját műveire, mint rám, az unokájára.

Sőt, még a gyermekei sem okoztak neki annyi boldogságot, mint a láncon ringó hintaágyai, mert azokkal nem volt semmi gondja, csak büszkeséget és elégedett jóérzést adtak neki. Gyönyörködött bennük, a gyerekekkel pedig szüntelen drámája volt, melyet bölcs diplomáciával igyekezett önmagába fojtani és velük rendezni.

A gyáripar ezt az alkotói örömet, ezt az eksztázist vette el a munkásoktól, akik, mint Madách Az ember tragédiája Falanszter színében, gyári széklábat faragnak.

Ez már a lélektelen – és embertelen – ipari, gazdasági lét, melynek egyetlen drámai pillanata az, amikor Ádám meglátja, hogy halhatatlan, örök szerelmét, Évát az orra előtt bedarálják. Itt már nincs játék. És persze öröm sincs. Sőt, még a szerelem is csak egy nagyon-nagyon távoli és halvány emlékként jelenik meg. Ebben élünk most.

És ettől önmagunkat, és akikkel sorsunk össze van kötve, meg kell menteni.

Fotó: Shutterstock