Exkluzív – Püthagorasz tétele
Arról, hogy Püthagorasz a görögök beavatott szentje volt, aki az egész emberi kultúrának az alapját lerakta, egy szó sem esik. Ezt nem tanítják sehol. Elfelejtették. Csakis a fenti tételét ismeri mindenki. Ez körülbelül annyi, mint ha Jézusról semmi mást nem tudnánk, csak annyit, hogy sárral gyógyította a vakok szemeit, s az apja ácsműhelyében tetőgerendákat gyalult.
Ez a halhatatlan görög, Kr. e. 529-ben, nevezetes krotoni beszédében a normális emberi társadalom négy alapvető törvényét lerakta. Az első: a hagyomány- és szülőtisztelet. A második: a kozmikus igazság ismerete. A harmadik: az ifjak viszály nélküli lelkülete. A negyedik pedig az asszonyokról szól. Azt mondja: „Az asszonyok szerepe fontos azállaméletben, mivela nő fogékonyabb az istenire, mint a férfi, s ezért az istenek szeretete s a velük való kapcsolat ápolása az ő feladatuk!”
Ez a Püthagorasz-tétel!
Ha rajtam múlna, azonnal elrendelném, hogy az iskolákban először emberséget oktassanak, s csak utána számtant, mértant és fizikát. Minden tankönyv a valódi Püthagorasz-tétellel kezdődne, s ha azt már tudnánk, és megvalósítanánk, térnénk át a derékszög törvényére.
Egy napnál tovább nem lennék vezető ember, mert átadnám a bársonyszékemet egy értelmes asszonynak.
Búcsúbeszédemben elmondanám, hogy – mivel normális társadalmat akarok –, a görög bölcs törvényeit követem, aki nem azt mondta, hogy a tiszteljük a nőket, nem azt, hogy adjunk nékik egyenlő jogokat, nem azt, hogy szemforgatóan álságos módon „imádjuk” őket, hanem hogy adjuk nekik hatalmat az államéletben, „mivel fogékonyabbak az istenire”, mint mi férfiak, s ezért egészségesebb társadalmat teremtenének, mint mi.
„Mi, uraim, gyalázatosan pocsék világot teremtettünk, évezredeken át! Mi abból indultunk ki, hogy a derékszög fontosabb, mint a szeretet. Legyen fordítva! Próbálják meg ők: az anyák! Ne feledjék: az utolsó pillanatban vagyunk!” – így zárnám a beszédemet, s átadnám a helyemet egy arra érdemes nőnek.
Egyik írásomban a kómában átélt szeretetélményről beszéltem, arról, hogy ez az élmény velünk születik, hozzunk magunkkal.
Minden születés egyben feledés, beleöltözés egy sejtesen érlelődő, sűrű, anyagi világba. Kizuhanás a szeretetből s elindulás a mulandóba, az önzésbe és a szenvedésekbe.
Ezt látjuk a bömbölő újszülött arcán.
Fülrepesztő szirénázással adja ki a testi, lelki megrázkódtatások vészjeleit.
Egyetlen ember pótolhatja számára az Elveszett Paradicsomot: az anya
Állni, járni magától megtanul minden csecsemő, de szeretni csak akkor tud majd, ha ez a magával hozott ősélménye egy bölcs anya légkörében kibomlik. Amikor megszületünk, mindannyian megismételjük az Éden-kertjéből való kizuhanás jelképes történetét. Az első három földi esztendőben, sőt, még a méhen belüli állapotunkban is anyánkra vár az a megoldhatatlan feladat, hogy egyrészt a megrázkódtatást feledtesse, másrészt pedig, hogy a szeretet emlékét felszínre hozza bennünk valahogy. Felszínre hozza, és nem „adja”, mert szeretetet nem lehet adni! Nem árucikk. A szeretetet csak élni lehet, sugározni a légkörét, amelyben a másik otthon érzi magát.
Ha belépünk egy gyerekszobába, ahol éppen az anya-gyerek intim története zajlik, egyszerre két dolgot érzünk. Az egyik: a tragédia. Mintha bajban lenne a kicsi, állandóan bőg, üvölt, zokog, fáj a hasa, viszket a bőre, nő a foga, éhes, szomjas, kétségbeesetten panaszkodik valami rejtélyes hiányról, aminek gyakran semmiféle testi oka nincs. Talán csak az, hogy embernek lenni: nehéz. (Legtöbbet csecsemőkorunkban sírunk!) Csillaghullás minden születés. A másik, amit megérzünk: a mennyországszag. Egy jó anya körül a mennyország illata, hangulata, boldogsága lebeg. Ez előbb-utóbb hatni kezd, és mosolyt csalhat a születés traumáján alig-alig túlesett baba gyűrött kis arcára is.
Az anyai szeretet művészetéről írtam már.
Itt most csak annyit – mert ez szorosan összefügg a Püthagorasz-tétellel –, hogy amikor a kisgyerek felnő, szülei egy nehéz kérdés elé kerülnek.
Ez pedig a következő:
„Ebben a világban farkastörvények uralkodnak. Ha így engedem útjára a gyerekemet, nyílt szívvel, mindenkit elfogadó szeretettel: fölfalják. Védtelen lesz. Nem fog érvényesülni. Ha nem tanul meg lőni, csalni, hazudni, köpönyeget forgatni, sőt, lopni, tagadni, alkalmazkodni, másokon átgázolni, mégpedig kíméletlenül – akkor életképtelen lesz! Itt nem szeretik a szeretetet! Sőt, gyűlölik. Most akkor mi legyen a gyerekemből: áldozati bárány, vagy diadalmas gengszter? Vagy ezt a kettőt össze lehet hozni valahogy? Létezik egy optimális arány: mondjuk harminc százalék angyal és hetven százalék gonosztevő?… Hogy van ez? Az iskolában nem jóságot, szeretetet, emberséget és harmóniát oktatnak manapság, hanem azt, hogy a2+b2 = c2. Technikai civilizációban ezzel lehet érvényesülni. És persze azzal, amit már nem az iskolák tanítanak, hanem az „élet”: hogy a világ tébolya, a pénzgazdaság, csakis embertelen alapokon működtethető. Amit még le is kell hazudni, persze. Úgy kell eltaposni és kifosztani a többieket, hogy jó embernek tűnjek… Mire neveljem a gyerekemet?”
Régi kérdés ez. Több mint négyezer éves. Erre adta meg a választ a bölcs Püthagorasz, aki azt mondta, hogy az anya feladata nem végződhet a gyermekszoba falánál. Az anya szellemiségének uralnia kell az államéletet!
A gyerekszoba és a társadalom között iszonyú szakadék tátong
Mindannyian tudjuk.
A gyerekszobában az embereket jóságra és őszinteségre neveljük – a társadalomban hazugságra és érvényesülésre.
Ezt a szakadékot a bölcs görög szerint csakis az asszonyok tudják átlépni. Mert „fogékonyabbak az istenire, mint a férfiak”! Nem akarnak háborúzni, ölni, rabolni, megszerezni, kiirtani, megerőszakolni. Ezek mind az „istenire kevésbé fogékony” férfiak cselekedetei, akik az államéletet mindenhol irányítják. Az, hogy a világ még fönnáll, az anyáknak köszönhető. Akik nem gondolkodnak az élet rovására, mert bennük születik, ők tartják fenn, és fontos nekik. És akik elnyomva és némán próbálják menteni a menthetőt.
Részt kell venni a hatalomban a bölcs anyáknak.
Különben vége a világnak.
Ez a Püthagorasz törvénye.
Fotó: Adobe Stock
