Exkluzív – A szellemvilág működése
A színház az emberi világ teljes modellje. Ezért mondjuk, hogy „világot jelentő deszkák”, mert a színpad az egész világ ‒ kicsiben.
Nem véletlenül nevezte el az általa alapított színházat Globe Theaternek. A „glóbusz” valamennyi jelenségét és az embervilág titkát eljátszották benne.
Én a legutóbbi előadásomon csak egyetlen témát emeltem ki a végtelen gazdagságból: a földi embernek a szellemvilággal való kapcsolatát.
Erről ritkán beszél a világirodalom.
Kevés íróban tudatosult ez a kapcsolat, vagy élt át egyáltalán ilyen spirituális élményt.
Shakespeare műveiben ez gyakran fordul elő
Legnagyobb drámájának, sőt, az irodalomtörténészek szerint a világ legjobb színpadi művének, a Hamletnek éppen egy ilyen „spiritiszta” élmény a mozgatórugója.
Hamlet királyfi apja, a dán király meghalt.
Helyét a trónon, s a királyné, Hamlet anyjának ágyában az öccse foglalta el, Claudius, akit Hamlet nemcsak ezért, hanem eleve utált, mert mindig is hitvány embernek tartotta.
Éjszaka a várfokon többször is feltűnik a rémült őrök előtt a holt király szelleme.
Elmesélik a különös eseményt Hamlet királyfi barátjának, Horatiónak, aki fölmegy a helyszínre, s maga is meggyőződik a szellem jelenlétéről.
De hiába szólítja, hozzá nem beszél.
Azonnal értesíti a királyfit, aki – mielőtt még Horatio egy szót is szólna – azt mondja: ‒ Ni, mintha látnám atyámat!
‒ Hol, fenséges úr? – kérdi a döbbent Horatio.
‒ Lelkem szemében.
Vagyis Hamlet lelke mélyén már sejti-érzi-tudja apja jelenlétét.
Következő éjjel fölmegy a várfokra, ahol egy megrendítő jelenetben találkozik holt apja szellemével, aki elmondja neki, hogy nem igaz az, amit a hazug propaganda híresztel a haláláról.
Nem egy kígyó marásába halt bele, hanem testvére megölte.
Azt is elmeséli, hogyan. Délután elaludt a kertjében, és Claudius gyorsan ölő mérget cseppentett a fülébe.
Azonnal meghalt, iszonyú szenvedések közepette.
Magam is átéltem ilyen hamleti, spirituális élményt.
Az Aranyfonálban részletesen leírom, hogyan kerültem kapcsolatba a szellemvilággal
S azt is, amin most Hamlet is keresztülmegy, s amit Shakespeare ismer, s pontosan leír.
Hamlet ugyanis nem kezd el vakon hinni a kísértetnek.
Kipróbálja a valódiságát.
Meg kell tennie.
Nem csupán azért, hogy meggyőződjön arról, hogy a szellem valóban apja szelleme, hanem azért is, mert a bosszú feladatával bízta meg, s meg akar győződni arról, hogy itt valóban gyilkosság történt ‒ nem akar ártatlan embert megölni.
Hiszen semmi más bizonyítéka nincs rá, csak a szellem vallomása, mely lehet félrevezető, láthatatlan sötét erők munkája is.
Színészek jönnek az udvarba, és Hamlet királyfi eljátszatja velük a „Gonzago megölése” című drámát, mely éppen egy ilyen gyilkosságról szól.
Eljátsszák Claudius király és az egész udvar előtt azt a jelenetet, ahogy a szellem vallomása szerint testvére megölte őt.
Elalszik a színészkirály, s testvére halálos mérget cseppent a fülébe.

A játékot már nem tudják befejezni, mert Claudius szinte megvakul a látványtól.
Végignézi azt a jelenetet, ahogy a bátyját megölte.
Rettenetes látvány.
Ki látta ezt? Ki tudott erről?
Mintha Isten szembesítette volna rettenetes bűnével
És Hamlet, aki végig figyeli nagybátyja fokozatosan sápadó, döbbent, eltorzult, rémült arcát, s tanúja lesz az eszeveszett üvöltésének, amellyel véget vet ennek az „isteni színjátéknak”, meggyőződik róla, hogy a szellem valóban az apja szelleme volt, s amit mondott, az igaz. Amíg ez nem következik be, nem „hisz” vakon a kísértetnek.
Bizonyosság nélkül nem lesz túlvilághívő és spiritiszta.
Utoljára Carl Gustav Jungnál tapasztaltam ezt a szigorú, kísérletező kételyt. Amíg az élmény nem válik bizonyossággá, nem hisz benne.
A bizonyosság pedig a józan értelem és logika alapján igazolja a lélek transzcendens élményeit. Hamlet hiába látta „lelke szemével” apja szellemét.
Hiába beszélt vele hosszan és megrendülten, mások számára szinte már az őrület határát súroló eksztázissal, nem hisz neki addig, míg józan esze meg nem győződik arról, hogy apja szelleme igazat mondott.
A színjáték során, mint egy hivatalos bűnügyi szemlén, nemcsak az vált bizonyossá, hogy a királyt nem kígyó marta meg, hanem megölték, hanem az is, hogy milyen módon ölték meg.
A gyilkosságnak roppant ritka módján.
Nem egyszerűen megmérgezték étellel, borral, hanem a halálos szert a fülén keresztül csepegtették a szervezetébe, amit – ha ezt a szellem nem mondja el pontosan ‒ soha kitalálni nem lehetett volna.
Claudius elárulta magát. Nem tudta, hogy „Isten házi mozijában” minden tettünket rögzítik, s visszajátszható.
Shakespeare azonban tudta.
Azt is, hogy a hit kevés.
Tudni is kell.
Fotó: Shutterstock