Újra megjelenik: Raguel hét tanítványa
A Raguel 1990-ben jelent meg először, csonkított formában, később (1999-ben) az Édesvíz Kiadó jelentette meg, két kötetben. De főnixként most támad fel újra. Szepes Mária végakarataként bocsátjuk útjára e beavatási könyvet 2012 októberében, az író életműsorozatának folytatásaként az Édesvíz Kiadó gondozásában.
Szepes Mária így vallott e nagyregényéről: „A Vörös Oroszlán faltörő kosként hatolt át világnyelvek falain. A Varázstükör tiszta képet ad a barna fasizmus őrületének valódi hajtóerőiről. S ez az óriás-eposzom, a Raguel hét tanítványa a mélymúlt eltemetett kultúráinak gyökereit ássa ki a felejtés súlyos iszaprétege alól, s későbbi évezredek szenvedélyektől, drámáktól izzó rejtélyeire vet vakító világosságot. De éles mentális fénytőrével áthasítja a XXI. század jövőnket borító lepleit is. Cselekmény-szökőárja feltárja holnapunk pusztító konfliktusait, azok gyógyító, megoldást kínáló módszereivel együtt.”
Raguel könyve mindannyiunk számára alkalmazható módszertan. Az író azért választotta a regényes szerkezetet, hogy plasztikusan elénk tárja, miként tehetjük gyakorlattá mindennapjainkban az elméleti stúdiumokat.
A szellem lehelete, az idea, miként termékenyíti meg az anyagot, és teszi lelkes, eleven életté. A hét főhős sorsának buktatói között saját nehézségeinkre ismerhetünk, és a kiút aranyfonala mentén gyógyulásunkhoz, kötöttségeinktől való szabadulásunkhoz is megkapjuk a segítséget.
Raguel az egyéni képzést követően az ember mindhárom síkjára rávilágít, s a tiszta szellem köré rendeződő kis közösségek erejét hangsúlyozza. Az összefogásban rejlő hatványozódását az eszmének, amely rajtunk át bontakozik ki. És ez a ma emberének egyik legfontosabb üzenete: a sok kis egységben rejlő hatalmas erő, amelynek éledése és létjogosultsága az új évezred tartópilléreit képezheti. Legyen minél több kis közösség, az eszme azonban, amelyet éltet s amely élteti, tiszta, erőszakmentes, a planéták szövetségén s az egyetemes értékek talapzatán nyugodjon.
Részletek a Raguel hét tanítványa című regényből:
„A keskeny, magas tölgyfa ajtó, amelyen másnap alkonyatkor beléptek heten Mythenburg várának nyugati szárnyába, nagy, kerek, magas mennyezetű helyiségbe vezetett. A terem meghatározhatatlan jellege szinte áramütésként hatott rájuk, mert pontosan azt a fokozódó izgalmat tetőzte be, amellyel e lezárt lakrész felé közeledtek. Nevük, beszűkült élményanyaguk kerete vékony üveghártyaként olvadt szét az óriási benső hőben. A küszöbön túl úgy éreztek, láttak és mozogtak, mint akiket nem határol le testük kerete és a három dimenzió törvénye. Rengeteg nehéz gyászdrapéria húzódott félre egymás mögött a múlt mélységbe vesző, sötét bejáratairól, s a termek ünnepi fénybe borultak. Lezajlott inkarnációk tudattartalma hömpölygött vissza a lényükbe a felszabadított vénákon át, s emlékezetük tengerré duzzadt tőle. Tudták, e különös Szentély a halhatatlan Jelen tűzpillanatába zárva utazik az időkön át, s ők mindig elérkeznek hozzá. Évezredek óta újra és újra. Más jelmezek, más nevek, miliők, korszakok útvesztőiből térnek vissza az Oltár elé, hogy lemérjék: áldozataik, vérük, könnyeik, verejtékük milyen magasra emelték a kristályerők szintjét az Oltárra helyezett Kehelyben.
A gyertyák lobogó fénye életre hívta a mennyezet égő színű mozaikját. A hétfejű Nága kígyó ágaskodott ott összeforrt, egyetlen törzzsel a hét egymásba kapcsolódó, egymást kiegészítő, szövetséges bolygóerő jelképeként, amely a Nap birodalmában a hatalmat jelentette minden életjelenség felett.
Raguel, a Főpap
A határtalan kétségbeesésen túljutottak már száz és száz lobogó éve. Mert ha minden elveszett is, megmaradt a Szentély, s hozzá vezet a beavatások útja. Valaki őrzi. Valaki, aki nagyobb náluk. Akinek ereje kitépte törékeny hajójukat a fellázadt elemek hatalmából. Raguel, a Főpap. A Tűz ébrentartója.
A forma, melyet az aktuális korszak anyagából a Mester felöltött, áttetsző plazma volt rajta. Sötét szemén át Látás, lezárt ajkán az oldó Ige, széles homlokát körülrepdeső fehér haján a Szintézis ragyogott át, mint élő tűz az üvegedényen.
A beavatás első fázisának évszázadról évszázadra megismétlődő szertartása remegő, mély harangzúgással bomlott ki bennük. A rezzenés nélküli némaság égő, transzcendens gondolatok sötét háttere volt. Szó nem érinthette a kinyilatkoztatás érzékeny anyagát. Lényük rejtett emblémájához nyúlt a Mágus, s titkos nevük izzott a csendben. Tragédiákon, örömökön és kudarcokon túl, az ifjúság kábult álmából kibontakozva, újra létük középpontjába érkeztek. Hozzáfoghattak a munkához, amelyért annyiszor meghaltak, tisztítótűzbe merültek s újjászülettek az örökké áradó élet hullámzásában.”
(Részlet, Raguel hét tanítványa – Mythenburg)
Fotó: Adobe Stock
