Az íriszdiagnosztika atyja – Dr. Péczely Ignác és a bagolyélmény
Mit sem tartunk ma már természetesebbnek, mint azt, hogy a funkcióharmonizáló gyógymódok diagnosztikai fegyvertárában az egyik igen fontos és megbízható módszer a szem szivárványhártyájának hozzáértő vizsgálata, közismert nevén az íriszdiagnosztika.
Végtelenül tanulságos azonban az eljárással kapcsolatban is a magyarországi helyzet. Hogyha a természetgyógyászatot ismerő és elfogadó laikusok vagy gyógyítók között közvélemény-kutatást végzünk, vajon tudják-e, kinek köszönhetjük ennek a módszernek a felfedezését, az esetek 99%-ában azt a választ kapjuk, hogy „fogalmam sincs”, vagy „valami orosz, nemde”. Nos, az íriszdiagnosztika kalandjának eredője egy rendkívül nyitott elméjű, nagyszerű magyar orvos bagollyal kapcsolatos élménye volt. Ez az esemény azután az egyetemi orvoslás berkeiben később csak arra szolgált, hogy lovat adjon a módszer ellenzői alá, sőt megpróbálja azt hitetlenné, nevetségessé tenni.
Magáról az „eredendő esemény”-ről is igen megoszlottak a vélemények a XIX. század harmincas évei óta. Egy Vannier nevű francia orvos puszta legendának, mítosznak minősítette, míg egy Baginsky nevű német történelemnek. A két vélekedés mellett – mint azt látni fogjuk – még sokan, sokoldalúan, hittel, hit nélkül, elemi dühvel vagy megértéssel vitatkoztak a bagoly lábáról és szeméről.
Péczely doktor az 1873-ban megjelent tanulmányában az eseményt a következőképpen írja le: „Felfedezésem megszületése nem a tudománynak, hanem a véletlennek volt köszönhető. Ifjonti éveimben szabad időmet fegyverhasználati gyakorlatokkal, lovaglással és vadászattal töltöttem. 1838-ban egyik nap meglőttem egy baglyot. Gyermeki lelkesedéssel rohantam oda, hogy megkaparintsam zsákmányomat. Szárnyánál fogva felkaptam a megsebzett madarat, de ő is megragadott engem. Nagy karmaival átfúrta a bal mutatóujjam és hüvelykujjam inait, s ennek nyomai mind a mai napig láthatóak. Fájdalomtól és haragtól hajtva mindent megpróbáltam, hogy ebből a szorult helyzetből kiszabaduljak. Legcélravezetőbbnek azt találtam, hogy a szabad jobb kezemmel eltörjem a bagoly lábát. Amint ezt megtettem, a bagoly azonos oldali szeme vérrel telt meg. Az egyébként kedves, csinos kis állatot hazavittem, ahol is a gondos ápolás eredményeként hamarosan meggyógyult. A szemében azonban maradt egy folt.” (Azt, hogy a bagolyfogás nem egyszerű mendemonda volt, egy német kolléga, Schlegel bizonyította, amikor budapesti látogatása alkalmával látta ezeket a hegeket a „Mester” bal kezén.) Tulajdonképpen teljesen mellékkörülmény, hogy – amint Ferrandiz leírja – egy nagy fülesbagolyról, uhuról van-e szó, vagy kuvikról, amiről Jenzen tudósított. Lényegesebb az, hogy a fent idézett eredeti leírásban „folt” szerepel és nem „vonal”. Későbbi kutatások ugyanis megállapították, hogy a láb keskeny reprezentációs területe egy igen vékony stráf, amely a sugártesttől a szivárványhártya széléig terjed 6 óra irányában. Így Péczely utódai a gyakorlat és az élethűség miatt az eredeti foltot sávvá kellett hogy keskenyítsék, majd a lábvonalat a Mesternek tulajdonították. Még Schlegel barátja is a későbbiekben „vonal”-ról beszélt, jóllehet neki a személyes beszélgetések nyomán az eredeti megfigyelésről pontosabb benyomásai kellett hogy legyenek. A korábban említett német orvos, Baginsky 1953-ban az „Erfahrungsheilkunde” (Tapasztalati orvoslás) című folyóiratban arról tesz említést, hogy Péczely doktor a láb és a szárny területén egyaránt látott elváltozást a szivárványhártyán.
Az esettel kapcsolatban még egy igen hitelesnek mondható eseményt érdemes felidéznünk. 1932-ben, Drezdában egy nemzetközi orvoskongresszuson dr. Attila von Péczely, a Mester másodízű unokaöccse a következőkkel lepte meg a közvéleményt. „Doktor Ignaz von Péczely feljegyzései között azt találtam, hogy ő az esemény után több baglyot is befogott, és az alapkísérletet sikeresen megismételte. Hiányoztak azonban a részletes és pontos leírások.”
Egy svéd orvos, Liljequist már családiasabb történetet mesél erről az eseményről. „Amint a bagoly mélyen belemélyesztette karmait a fiú kezébe, ő nem látott más kiutat, mint eltörni a bagoly lábát. Mivel erős keze volt, ez sikerült is neki. A fiú és a bagoly közben mélyen egymás szemébe néztek, s amint a bagoly lába eltört, annak szemében egy fekete vonal jelent meg – egy súlyos szervsérülés jele. Mivel a fiúcska nem egy leendő tudományoskodó állatkínzó volt, hanem állatbarát és jövendő orvos, bekötötte a madár lábát és gondosan ápolta őt. Miután a törés meggyógyult, szabadon engedte. A bagoly azonban saját jószántából a kertben maradt, és amikor megterítették az asztalt, étkezésekkor a fiú mellé telepedett az asztalra. Ősszel azután eltűnt, majd következő nyáron ismét megjelent. Szemében még mindig megvolt a jel – pedig a törés már régen meggyógyult –, de már egy fehér görbe vonallal határoltan. Ősszel a bagoly ismét eltűnt, ezúttal véglegesen.”
1932-ben, az ominózus drezdai orvoskongresszuson egyébként Attila von Péczely beszámolt azokról a kísérleteiről, amelyekben bizonyosságot szerzett arról, hogy a kísérleti állatokon csonttörés után az íriszen, valóban jól körülhatárolható helyen elváltozások jönnek létre. A kongresszus mellesleg elutasította az ez irányú vitás kérdések további állatkísérletekkel való tisztázását.
Egy német iridológus, Drechsler különböző sérülések nyomán igen sok tapasztalatot szerzett a szivárványhártya elváltozásait illetően. Megfigyelt egy papagájt, amelynek a bal szárnya törött el, és egy nyulat, amelyet kutya harapott meg a bal lábán. A sérülés után nyolc nappal a papagáj azonos oldali íriszében addig nem létező sötét folt jelent meg. Három hét elteltével a szárny tökéletesen meggyógyult, a folt pedig elkezdett halványodni, majd kilenc hét múltával teljesen eltűnt. A nyúlnál a harapás utáni ötödik napon jelent meg a jel a szivárványhártyán. Itt bár a seb 20 nap alatt tökéletesen gyógyult, az íriszen hagyott nyom még 50 nap után is jól látható volt.
A kísérleteket emlősállatokon is sokszor elvégezték, s az derült ki, hogy a különböző traumák következtében nem mindegyik állaton jelentek meg íriszeltérések.
Péczely Ignác „sztorija” azonban sokáig izgatta a kutatók fantáziáját, s egy würzburgi professzor, aki élettanász és ornitológus volt, a madarakon szerette volna tisztázni a tényeket. 1957-ben a Medizinische Wochenschriftben otthonában tartott erdei fülesbaglyok szeméről írta a következőket: „Szemüket a történeti leírás szempontjából vizsgáltam meg. Ekkor hirtelen egy olyan jelenség tűnt fel, amit önkéntelenül, vagyis az íriszdiagnózis történetére egyáltalán nem gondolva fedeztem fel, és nyilvánvalóan már azelőtt is észrevehettem, s ez a bagoly pislogóhártyájának mozgása. Ennek a rendkívül vékony, színtelen, áttetsző hártyának, amely a szemhéj és a szaruhártya között helyezkedik el, van egy éjfekete, hajszálvékony szegélye. A szemhéjak zárásakor a pislogóhártya belülről kifelé emelkedő ferde vonalban záródik a szaruhártya előtt. A szemhéj és a pislogóhártya záródása azonban nem teljes szinkronban történik. Mindenekelőtt lassú szemhéjnyitáskor a pislogóhártya mozgása elmarad a szemhéjétől, s ilyenkor az ember egy fekete vonalat észlel a szaruhártya felett. Ez a jelenség annyira markáns, hogy az a kétely fogalmazódik meg bennem, miszerint az ifjú Péczely ezt a jelenséget – mint aki ilyennel először találkozott – kóros elváltozásként fogta fel.” (Mindehhez csak annyi hozzáfűznivalónk lenne, hogy a fent említett – helytálló – élettani jelenséget nem lehetett maradandó elváltozásként megfigyelni!)
Megint más véleményen volt egy francia ideggyógyász, Bourdiol, aki mellékesen iridológiával is foglalkozott. Szerinte „azt kell mondanunk, hogy ennek a bagolytörténetnek semmilyen hitelt nem szabad adnunk”. Ő ugyanis soha nem tapasztalt íriszelváltozást olyan macskáknál vagy kutyáknál, akik lábukat törték.
Szent-Györgyi Albert, a C-vitamin Nobel-díjas felfedezője szájából hangzott el az az örökbecsű mondás, miszerint: „amikor igen sokan és hevesen támadtak, akkor tudtam, hogy valami jelentős felfedezést tettem.” Ezért érdemes idéznünk a múlt századelő egyik német orvosának, Selignann-nak a véleményét, aki az íriszdiagnosztika egyik legelkeseredettebb ellenfele és támadója volt. Ő a következőket írta. „Volt egyszer egy bizonyos Magyarországról való Péczely, aki azt a kétséges szolgálatot tette, hogy 1881-ben egy badarságot szabadított a világra. Ez pedig a túlságosan is ismert sztori a sérült bagollyal és a szemében támadt jellel. Erről minden könyvben olvashat az ember. Semmi sincs olyan botor és abszurd, amit ezek az urak kritikátlanul hisznek és majmolnak. Az egész keletkezési történetből valószínűleg csupán annyi igaz, hogy egy bagolynak eltört a lába. Minden más csak a fantázia szüleménye és kitaláció.” Seligmann Péczelyről és az íriszdiagnosztika művelőiről később is mindig csak mint „bagolyfogókról” volt hajlandó beszélni.
Mindezek után valószínűnek tartom, hogy az olvasóban felmerül a kérdés: ki is volt ez a bizonyos Péczely Ignác, vagy ahogy a német nyelvterületen ismerik, Ignaz von Peczely?
A legújabb, „nagy” magyar lexikonban sem az íriszdiagnosztika, sem a Péczely Ignác címszó nem található meg. Ez csak azt lepi meg, aki nincs annak az információnak a birtokában, miszerint a IV. kötet utáni tulajdonosváltáskor legelőször is a természetgyógyászattal kapcsolatos címszavakat törölték a közlendők közül. (A „nagy”-ot azért tettem idézőjelbe, mert korántsem ez az egyetlen témakör, amit kigyomláltak, hiszen az eredetileg tervezett 30 kötetből csak 19 jelenik meg!)
Időben visszafelé haladva, az 1969-ben megjelent Orvosi lexikon Péczely doktornak ugyan nem szentel külön címszót, az íriszdiagnosztikának azonban igen, bár ebben sincs sok köszönet. „Egyes szervi betegségek állítólagos kórismézésének lehetősége azon feltételezés alapján, hogy a belső szervi betegségek az íriszstruktúra változásával járhatnak. Péczeli Ignác (1836) nevéhez fűződik. Naiv elképzelés, de ugyanakkor alapul szolgált olyan tanulmányokra, amelyeknek az írisz-struktúra mélyebb megismerése köszönhető.”
Hazájának hozzáállásáról igazán sokat az 1929-ben kiadott Tolnai-lexikon róla szóló címszava árul el. „Péczely Ignác, homeopata orvos, szül. 1826, megh. 1922. A homeopátiának volt egyik legelső művelője Magyarországon. Híressé tette nevét az a felfedezése, hogy állítólag minden betegségnek egy bizonyos elszíneződés felelne meg a szivárványhártyában, úgyhogy ő ebből meg tudná állapítani a kórismét. Külföldön több híve akadt, mint nálunk. Tana, amelyet természetesen régen megcáfoltak, inkább csak orvostörténeti jelentőségű.”
Úgy érzem, emberként, magyarként és orvosként is sok szégyellnivalónk van, hogy egy olyan orvost, aki mintegy másfél száz évvel megelőzve a Vízöntő kort, meglátta az óriási lehetőségeket a homeopátiában, s aki egy pontos és költségkímélő diagnosztikai eljárást fedezett fel, a hallgatás és a feledés teljes homályában tartunk.
Méltó emléket kellene állítanunk neki, hiszen ő és követői a törött bagolylábacskákon haladva mutattak alapvetően új utat a korai diagnózisban, a betegek megsegítésében és általában a holisztikai szemlélet kialakításában.
