Barangolás a fájdalmak birodalmában 1. rész
Az ember és a külvilág kapcsolata mindig is a fájdalmas tapasztalatok jegyében fejlődött. A fájdalom valójában jelzés, a helyes útról való letérés, a tilalom és a megtapasztalás fájának ütközésével járt. Éppen ezért a fájdalom tilt, és egyben tanít. Ha nem találkozunk fájdalomérzettel, tudhatjuk, hogy jó, amit teszünk.
Kezdeti kapcsolataink a fájdalomérzettel inkább csak fizikaiak voltak, ám az évek múlásával egyre több pszichikai síkon ható fájdalomérzet zavarja meg életünket. A pszichikai eredetű fájdalom, ha nem tudunk úrrá lenni rajta, könnyen valós belső szervi fájdalmak kiváltója lehet.
Az egyensúly, a harmónia jelenti a fájdalommentességet. Ennek megfelelően a betegség, de a gyógyulás is fájdalommal jár. Hiszen a kimozdult egyensúlyból csak ugyanazon az úton haladhatunk vissza az egyensúlyi állapotig is. Az eltérés az, hogy az egészségtől a betegség felé vezető úton a fájdalmak egyre fokozódnak, míg visszafelé lassan enyhülnek. Jó példa erre, amikor a salakfelhalmozódás és kopási folyamatok eredményeképpen kialakult elváltozások gyógyítását az idült szövetelváltozások bővérűség keltésével, azaz heveny gyulladásos folyamat fellobbantásával indítjuk el.
A fájdalmat a következő módon is definiálhatjuk: negatív affektív élménnyel járó szubjektív érzéklet, amelynek jellegét az alkalmazott inger és a fájdalmat érző ember személyisége meghatározza.
A fájdalom ún. szomatoszenzoros érzékelés, vagyis nem függ össze a látással, hallással, ízleléssel, szaglással, tapintással. Előbbi példánk kapcsán minden olyan ingerhatás, mely minősége és intenzitása révén szöveti károsodáshoz vezet, fájdalmat válthat ki. Ez a károsodás bennünk akkor tudatosodik, amikor a központi idegrendszer agykérgi részén létrejön a negatív afferentáció, amely magában foglalja a szövetsérülés helyének és a sérülés súlyosságának tudatosodását is. Ez negatív élmény, de minden embernél eltérő mértékű lenyomatot hagy.
A következő izgalmas kérdés az lehet, miként tudatosul a fájdalom. A szöveti károsodással járó ingerek (kémiai, kozmotikus, illetve 45 fokot meghaladó hőhatás, extrém hideg, valamint szúrás, vágás, erős nyomás, a belső szervek durva helyváltoztatása) a szervezetben levő specifikus fájdalomérző receptorokban elektromos feszültségváltozást okoznak, és ez a feszültségváltozás az érző idegek útján gerincvelői átkapcsolódással jut az agykéregbe. Ezt az előbb említett tudatosodást (afferentáció) követi az efferentáció, azaz a beérkező potenciaváltozásra adott válasz. Ez a bőrfelületről, az inakból, izmokból, ízületekből érkező ingerek esetén motorikus választ jelent. Például forró tárgy érintésére elkapjuk a kezünket. A belső szervek felől érkező akciópotenciálok szintén kiváltanak motorikus efferentációt, ami általában az erek összehúzódásában vagy kitágulásában nyilvánul meg. Ugyanez történik a mirigykivezető csövekkel, de a mirigysejtek működése is megváltozhat (pl. beindul a fájdalomcsökkentő endorfinok és enkefalinok termelődése).
A belső szervekből származó fájdalom elnevezése visceralis fájdalom. Érző receptorai a zsigeri szervek falában, a bélfodorban, a testüregeket bélelő harántcsíkos izomrostok között vannak. Nagyon fontos tudni, hogy a belső szervek szúrása, vágása, égetése nem vált ki fájdalomérzetet. Az üreges szervek falának hirtelen feszítése vagy a falukban lévő simaizomzat görcsös összehúzódása a fájdalom leggyakoribb forrása. A visceralis fájdalom sajátossága, hogy kisugárzó fájdalom és jellemzően izomvédekezést vált ki. A kisugárzás mindig azt a bőrterületet érinti, amelynek afferentációja ugyanabban a gerincvelői szakaszban lép be, mint az adott belső szervből eredő inger.
A különféle típusú fájdalmak sorában meg kell még említenünk a felületes fájdalmat. Ilyenkor az inger a bőrből indul ki, ahol a legsűrűbben helyezkednek el a fájdalomérző idegvégződések. A bőrsérülés helye és súlyossága jól érzékelhető és körülhatárolható. A sérülés helyéről azonnal érzékelhető éles fájdalomérzet tudatosodik, amit a sérülés helyének függvényében hosszabb vagy rövidebb idő után kialakuló tompa fájdalomérzet követ. Minél perifériásabb a sérülés, annál hosszabb idő telik el – természetesen csupán másodpercekről van szó – az elhúzódó, tompa fájdalomérzet megjelenéséig.
Ebben a részben utolsóként foglalkozom a mély fájdalommal, ami az izmokban, ízületekben, ízületi tokban, csonthártyában elhelyezkedő fájdalomérző receptorok ingerlése nyomán jön létre. Ebben az esetben a fájdalmat kiváltó inger lehet mechanikus és lehet kémiai hatás gyulladásos reakciója. Jól ismert a szívizomzat relatív oxigénhiánya miatt fellépő szívtáji fájdalom (angina pectoris), illetve a vádliizom oxigénhiánya, túlterhelése esetén kialakuló fájdalom (claudicatio intermittens).
Összegezve: a fájdalom a működőképesség zavarát és helyét jelző vészreakció, ugyanakkor jelezheti az idült gyulladásos folyamatok következtében kialakult elváltozásokban meginduló gyógyfolyamatot is. Ezen túl diagnosztikai jele lehet az ingerületvezetés anatómiai útjai sérülésének, a sérülés helyének. Felhívhatja a figyelmet az idegpályák sérülése, illetve funkciócsökkenése mellett a belső elválasztású mirigyek diszfunkciójára is.
(folytatjuk)
