A leleplezés
Valakit le kellene lepleznem. Egy jósnőt, aki fontos információkat tudna adni. A hely indián rezervátumhoz hasonlítható.
Ez az információ az utolsó pillanatban jön, már csak félóra van a tábor bezárásáig, hat órakor zár.
Egy kollégám, aki jó barátom is, olyan megoldást próbál adni, hogy felajánlja, ő is bejelentkezik telefonon a jósnőhöz, hogy így időt húzzon, és én odaérhessek.
Négy fiúval indulok a táborba. Vízi úton mennénk két hajóval, amelyek egymáshoz vannak kötve. Én valamilyen technikával az első hajó vitorláját meglódítom, az sebesen elindul a vízen. De fejjel lefelé. A vitorlájával befordul a vízbe, így indul el.
A másik hajó, amely hozzá van kötve, motor nélküli váz csupán. Nem tud úszni. Folyamatosan megy bele a víz. Nem süllyed el, de nem is tud úszni. Az egyik fiú már benne is ül ebben a második hajóban, várja, hogy elinduljon. Én felismerem, hogy sokkal gyorsabban menne az első hajó, ha ezt a másodikat nem kellene vontatnia maga után. Úgyhogy levágom a kötélről. Elindulok a levegőben úszva az első hajó után, hogy beérjem. Gyorsúszó tempókkal szelem a levegőt, a kezem néha beér a vízbe. Tudom, hogy ez a hajó valamikor feljön majd a felszínre és akkor rendesen fog úszni.
Képváltás történik: a Balatonnál futunk. Lekörözve, egymást utolérve és elhagyva.
Sötétedik, este van. A holmijaim, kulcsaim a homokban vannak.
Egy autó indul ki a garázsból. Összeszedem a holmijaimat, hogy az autó ne menjen rá. Az út közepén áll a kislányom, őt is fel kell vennem, hogy az autó elmehessen.
Végül az autó kikerül bennünket és elmegy.
Kedves Ruth!
Az álom igen mélyen érintett, elsősorban érzelmileg. Én különben is Halak szülött vagyok, így nálam az érzelmek nagyon fontosak. A leginkább magával ragadó élmény a sietség volt, az akadályok, a levegőben úszás. De nem kerülte el a figyelmemet, hogy mindez egy titokért történt volna, egy információért, amelyet egy jósnőtől kaptam volna meg, ha 6 órára sikerül odaérnem. Az álomban nem sikerül, illetve más körül látszik forogni az események sora. De már hallom is az Ön kérdését:
– Mi történt 6 éves korában?
Hát igen. Akkor halt meg az édesapám. Testvér és apa nélkül nőttem fel. Sokáig ez mélyen el volt temetve bennem, azt gondoltam, túl vagyok rajta, elfogadtam. De mostanában sok minden fájdalom, érthetetlen tehetetlenség előjön a lelkem mélyéből, amelyeket nem sikerül elhessegetnem, mély szomorúsággal árasztanak el. Az álom is ilyen fajta ámokfutásszerű menetről szól:
nem vezet sehova,
nem érek oda, ahová indulok, állandó késés, halogatás, sietség és akadály jellemzi a haladásomat,
miközben folyton azt érzem, hogy ez nem is rólam szól.
A vitorlásom felfordulva megy, csak remélem, hogy egyenesbe, rendbejön és úgy megy majd, ahogyan kell. Nyilván én vagyok ez a feje tetejére állt vitorlás, amelyről valami koloncot levágtam, hogy legalább az ne húzza vissza.
Remélem, ez a múltam valamilyen csomagja. De talán Ön jobban átlátja. Ha publikusnak látja, örömmel venném, ha a lap hasábjain elemezné ki az egészet.
Köszönettel: Benedek
Kedves Benedek!
Nagyon jól látja, hogy az álom lényegében a 6 órára való megérkezés körül forog, egy fontos információért. A leleplezés, miként a cím is jelzi, lényegében inkább önleleplezés, mintsem a jósnőé lenne: saját lepleit, rétegeit kell fel- vagy megfejtenie. Szerencsére az álommunka igen komoly segítség ehhez. A szóban forgó 6 óra 18 órát is tartalmaz, és ha még a jelenben zajló eseményekkel is sikerül az egyidejűség, valóban sokat lehet előrelépnie a gyászmunkában. Ez másoknál sem egyszerű, a kongó űrt, a fekete ürességet és a fájdalmat, amely egy ember elvesztése után marad bennünk, sok fázison át lehet csak alkímiáznunk:
először tagadjuk, „nem, ez nem lehet igaz!”, az „hihetetlen!”,
ezt a tehetetlenség dühe követi, akár a tombolásig fokozódhat,
majd próbáljuk megérteni, elfogadni, mint egy alkudozni a sok keserűséggel, sokkírozott állapottal, fájdalommal és félelemmel,
ezután még jöhet egy sötét depresszív reménytelenség,
majd talán végre a nyugvópont, a lecsendesedett hullámok.
Mindenkinek baja van a fájdalommal és félelemmel. Talán a civilizált embereknek több, mint az ősi népek embereinek, akik tudtak természetesen élni. Egyfelől saját természetükhöz igazodóan, más felől a világ erőinek megfelelően. De a kultúrembernek sem reménytelen a helyzete. Egy Weöres-vers jutott az eszembe, az ELHAGYOTTAN.
Mily égtájon keressem holt anyámat?
Az ablakban halottak holdja süt.
A hiány kóborol, odutlan állat.
Fénybe-fagyott üresség mindenütt.
Az egész álom mesteri lebegés a tudattalan és tudatos lélekrész között. Mindenekelőtt a levegőben úszás kapcsán. De a futás a Balaton körül is, ahol a homokból felveszi a kulcsot, és a kislányát, hogy az autó kikerülhesse magukat.
Köszönettel és üdvözlettel:
