Aki túllő a célon, az gyakorlatilag véget vet a játéknak
Egy magas toronyház tetején készülünk futballozni. Négyen vagyunk, négy fiú.
Próbáljuk felosztani, hogyan álljon fel a két két fős csapat. Két fiú futballtudásban nagyjából egyforma, ezek alkotják az egyik felet. Én pedig azzal a fiúval kerülök össze, aki nem túl jó játékos, de azt gondolom, hogy az én stabil tudásom majd kompenzálja az ő hiányait.
Egy félelmet azonban nem tudok elnyomni magamban, ez pedig az, hogy ha valamelyikünk túl nagyot rúg, vagy a kapu mellé, akkor a labda lerepül a tetőről és le kell érte mennünk.
Talán mondanom is fölösleges, hogy a társam ezt megteszi. Szinte az első labdát átküldi a szomszédba, holott egy magas drótháló is védené a pályánkat.
Hát ennyi.
Kedves Ruth!
Tudom, hogy mind a négy fiú én vagyok.
Ilyen formán a kiegyensúlyozott, nem végletes részem mérkőzik a szélsőséges, kiszámíthatatlan részemmel. Mellbevágó volt a félelmem bekövetkezése és a felismerés, hogy ezzel a túllövéssel gyakorlatilag a játék, amely alig kezdődött el, már véget is ért. Erre fel is ébredtem. De az ébredés nem nyugtatott, sőt, igen nyugtalanító érzés lett úrrá felettem. Kicsit úgy érzem, hogy ilyen az egész életem: mielőtt célba érnék, valahogyan vége szakad.
Ön talán jobban elboldogul az én krónikus elégedetlenségemmel, boldogtalanságommal, mint én magam. 35 éves vagyok, nős, második gyermekünket várjuk. Nagyon szeretem a családomat, de úgy érzem, az igazi önmegvalósítás az más, mint a családfenntartás megoldása. Nem tudom, miért érzem így, de így érzem. Azt is tudom, hogy az isteni világrendbe való beilleszkedés a legfőbb feladatunk, de mintha ez mégsem azon a nyelven lenne megfogalmazva, amelyen én értek. Egy alapvető hiány vagy meg nem értés mindent aláaknáz, nem tudok nyugvópontra érni. Nyilván ezért kerülök a fiúval egy csapatba, aki túllő a célon, mert bajom van a mértékletességgel. Kérem, ne gondolja, hogy egy javíthatatlan hedonista írja ezeket a sorokat, egy megjavult hedonista írja, aki keményen próbálja megzabolázni mindenféle túlkapását. Ilyen például a mesés gazdagságra vágyás. Már kevesebbel is beérem, mint amilyen a tíz évvel ezelőtti elképzelésem volt az engem megillető anyagi nívóval kapcsolatos elképzeléseim alapján. De ha elgondolom, mennyi erőfeszítésembe és időbe kerül mindezt előteremteni, inkább álmegelégedettségnek mondható az érzésem, mint igazinak. Igen, én még mindig nagyon végletes vagyok. Él bennem egy aszkéta, aki legjobban annak örülne, ha egy marék rizs elég lenne neki naponta. De él egy nagy gourmand is, aki pazarul látja vendégül a barátait és fürdik az elismerésben, a sok finomság láttán, amelyet a vendégeinek nyújt.
Egy multicégnél dolgozom, ahol hol királynak, hol parasztnak érzem magam. De legszívesebben királynő volnék, aki a király legfontosabb harcostársa, és egyesíti magában a futár, a ló és a bástya harci stratégiáit. Miközben a vállalat élete olyan, mintha szimultán több táblán menne a játék. És én egyiken sem volnék. Talán érti a kínomat, mennyire nincs meg az igazi szerepem, amelyet testestül-lelkestül betölthetnék.
Üdvözlettel: Zsombor
Kedves Zsombor!
Azt gondolom, hogy valójában csak egy sakktábla van és maga is azon van. Sőt, minden figura stratégiájával rendelkeznie kell, és az, hogy éppen parasztok, királyok vagy királynők vagyunk, átmeneti szerepek lehetnek az életünkben. Hasonló ez a reinkarnációs képzethez, amely sok gondolatot szentel annak, ami volt, ami elmúlt, esetleg annak, ami várható, de ezek az emlékek és elképzelések soha nem mehetnek a jelen megragadásának rovására. Ugyanakkor van egy ráérzésem arra, hogy régmúlt dolgok árnyai vetülnek a pillanatnyi életérzésére, hangulatára. Mégsem szeretném abban megerősíteni, hogy effajta igazoló elméletek eldugaszolják az eredeti életkedv és lendület kreativitását, amelyet keresni látszik. Mert a nyugvópont = önmaga közepébe jutás.
Azt sem szeretném, ha a reflexiómat túl elméletinek és ezáltal használhatatlannak érezné. Ha valakinek ennyire szüksége van a végletek adta tapasztalatokra, lelke rajta. De már lehet érezni, hogy a közepe felé navigálódik.
Különben nem értené meg, hogy mind a négy fiú a maga énrésze, énfragmentuma.
Az elindulás az önmegvalósítás útján, és a biztos tudat, hogy ez az isteni világrendbe való beilleszkedés, ugyancsak arról árulkodik, hogy nem az út legelején van. De tudnia kell, hogy az úgynevezett önmegvalósítás igen ravasz ügy, vagyis paradox:
– egyfelől az autonóm énünk megteremtése,
dinamikus énhatáraink kiépítése,
– másfelől viszont éppen az egón való túlszárnyalás.
De nyilván ezt is érti már, mivel apa, és nemcsak önmagának él. A kereteket már jobban érti, mint a szerepeket. A jelent és a középpontot is meg kell értenie.
Üdvözlettel:
