Álomfejtés: Hólapátolás a férfival, aki tetszik nekem

Álom­ban ha­vat la­pá­tol­tam itt a kör­nyé­kün­kön a ház előtt, ahol a va­ló­ság­ban la­kom. Má­sok is ta­ka­rí­tot­ták az utat, a szom­szé­daim és akik a kör­nye­ző ut­cák­ban lak­nak. Így ke­rült elő egy apa, aki a kö­zel­ben la­kik. Gye­re­ke­ink – az ő fi­uk és az én lá­nyom – az idén érett­sé­giz­tek.

Ám ez a több­nyi­re ko­mor, hű­sé­ges és meg­kö­ze­lít­he­tet­len­nek tű­nő fér­fi most ba­rát­nők­kel volt, és tel­je­sen más ar­cát mu­tat­ta. Fél­mez­te­len volt és jó­ked­vű­en éne­kel­ve la­pá­tol­ta ta­lics­ká­ba a ha­vat és tol­ta ar­rébb. Su­gár­zott a vi­dám­ság­tól és erő­től. Tel­je­sen gond­ta­lan­nak, fel­sza­ba­dult­nak lát­szott, akin nem fog a té­li hi­deg. Is­me­rős­ként kö­szön­töt­tük egy­mást, mi­vel nyá­ron a ten­ger­par­ton ta­lál­koz­tunk. Ez per­sze csak az álom­ban volt ten­ger­par­ti ta­lál­ko­zás. A va­ló­ság­ban leg­fel­jebb lá­tás­ból is­mer­jük egy­mást.

Én is la­pá­tol­tam a ha­vat, me­re­dek lej­tőn jöt­tem le­fe­lé csúsz­kál­va, és a Du­ná­ba bo­rí­tot­tam a ta­lics­kám­ból a nagy fa­gyott ha­va­kat. Jött se­gí­te­ni.
De ne­kem fon­tos volt, hogy mű­vé­szi ügyes­ség­gel la­ví­roz­zam a ta­lics­ká­val.
Ő ha­gyott en­gem ér­vé­nye­sül­ni, mel­let­tem lép­del­ve a kö­vet­ke­ző­ket mond­ta:

– Sza­kí­tot­tam a ba­rát­nőm­mel,

no per­sze eb­ből nem kell mes­sze­me­nő kö­vet­kez­te­té­se­ket le­von­ni.

Bár a fo­gaim rom­la­nak (lát­tam is, hogy alul arany­fo­gai van­nak)

és a lábaim gya­kran hi­de­gek,

de ne­hogy már át­vi­lá­gít­sa­nak. –

Nem sok hí­ja volt, hogy én is a Du­ná­ba for­dul­tam ezek hal­la­tán. Meg­le­he­tő­sen le­lom­boz­tak a sza­vai, ez a rejtőz­kö­dő vi­sel­ke­dés. Jobb­nak lát­tam nem be­szél­ni ar­ról, hogy én pszi­cho­ló­gus va­gyok. Szót­la­nul lép­del­tünk egy­más mel­lett és én fe­léb­red­tem. Mi­vel nem si­ke­rült vissza­alud­nom, le is ír­tam a fur­csa tör­té­ne­tet.

Ked­ves Ruth! Ked­ves Kol­le­gi­na!

Is­ko­lap­szi­cho­ló­gus va­gyok, és ne­mi­gen fog­lal­ko­zom ál­mok­kal. De ez az álom fur­csa felébredést ho­zott for­má­lis és át­vitt ér­te­lem­ben egy­aránt: hi­szen ela­lud­ni azon az éj­je­len töb­bé nem tud­tam, és hogy mi­re kell és le­het rá­éb­red­nem, ab­ban ta­lán Te se­gít­hetsz ne­kem.

Mint em­lí­tet­tem, gye­re­ke­ink az idén érett­sé­giz­tek, ám en­nek a há­zas­pár­nak eb­ben az év­ben egy kis­lá­nya is szü­le­tett, kö­zel húsz év van a két gye­rek ko­ra kö­zött. Ez elég meg­le­pő és fel­tű­nő tör­té­net volt az is­ko­la éle­té­ben, egyik gye­re­kük bal­la­gott, a má­si­kat ko­csi­ban tol­ták.

Lát­szó­lag sta­bil a kap­cso­la­tuk, af­fé­le álom­párt al­kot­nak. A fe­le­ség na­gyon csi­nos, ma­ga­biz­tos, sen­ki nem fir­tat­ja, mi­ért van két gye­re­kük szü­le­té­se kö­zött ennyi idő­kü­lönb­ség. A fér­fi szív­dög­lesz­tő­en ko­mor, mint egy szi­kla. Mo­solyt sem lát­tam az évek alatt az ar­cán. Szót­lan ko­moly­ság­gal szo­kott részt ven­ni a szü­lői ér­te­kez­le­ten. Nem kell hoz­zá­szól­nia a dol­gok­hoz, mert a fi­uk sem­mi ki­ütkö­zőt nem mű­vel. Az én lá­nyo­mat az osz­tály­fő­nök több­ször ki­pel­len­gé­rez­te a fi­úzá­sok miatt.

Az álom­be­li ének­lés, fél­mez­te­le­nül va­ló hó­la­pá­to­lás tel­je­sen is­me­ret­len ol­da­la. Csak­úgy, mint a ba­rát­nő­zés, ép­pen tel­je­sen mo­no­gám a va­ló­ság­ban.

Nem ta­ga­dom, hogy igen iz­gat ez a há­zas­pár, de csak gon­do­lat­ban. Én is mo­no­gám há­zas­ság­ban élek a fér­jem­mel és lá­nyunk­kal, aki a jo­gon fel­vé­te­li­zik, ügy­véd­nek ké­szül. Az ap­ja is ügy­véd. Te biz­to­san össze tu­dod hoz­ni a nyá­ri ten­ger­par­tot a té­li me­re­dek ha­vas lej­tő­vel és a Du­ná­ba ta­lics­ká­zott hó­töm­bök­kel. Leg­job­ban az oda­lö­kött mon­da­ta ka­vart fel, amely után jobb­nak lát­tam el­tit­kol­ni pszi­cho­ló­gus­sá­go­mat.

Üd­vöz­let­tel: Már­ta

Ked­ves Már­ta! Ked­ves Kol­le­gi­na!

Ha va­la­ki ilyen in­ten­zi­tás­sal és ilyen idő­ter­je­de­lem­ben fog­lal­ko­zik a lé­lek­kel, mint én – an­nak tu­da­tos és még/már tu­dat­ta­lan fe­lé­vel –, nos an­nak az ef­fé­le ket­tős­sé­gek, ame­lyek­től ez az álom hem­zseg, úgy­mond ka­pó­ra jön­nek. Nem­csak a ten­ger és a hegy, a vi­sel­ke­dés ko­mor és vi­dám, meg­kö­ze­lít­he­tet­len és hir­te­len meg­nyí­ló fe­le, ha­nem a vágy, sej­te­lem, von­za­lom, szán­dék és a csa­ló­dott­ság, le­lom­bo­zó­dás, hir­te­len el­hall­gat­ta­tás di­na­mi­ká­ja is. Fő­leg egy olyan pil­la­nat­ban, ami­kor az em­ber in­kább meg­nyí­lás­ra, kö­ze­le­dés­re, ér­dek­lő­dés­re szá­mít.

A tél is, nyár is ezt a ket­tős­sé­get hang­sú­lyoz­za, a ten­ger­part és a ha­vas csú­szós lej­tő, ahol Te mű­vé­szi­en egyen­sú­lyo­zol a ha­vas ta­lics­ká­val. De per­sze fő­leg a fér­fi – aki tet­szik ne­ked – el­zár­kó­zó kö­ze­le­dé­se, amely­nek ha­tá­sá­ra még azt is jobb­nak lá­tod el­tit­kol­ni, hogy pszi­cho­ló­gus vagy. Ugya­nis ez a vi­sel­ke­dés a hű­ség/hűt­len­ség ősi di­lem­má­ját rán­gat­ja elő, szel­lőz­te­ti meg. Va­ló­szí­nű, hogy a sok hó, a ta­lics­ká­ban a Du­ná­ba szál­lí­tott fa­gyott hó­tömb azo­kat az el­foj­tott vá­gya­kat, von­zal­ma­kat és fan­tá­ziá­kat je­len­ti, ame­lyek a hű­sé­ges el­kö­te­le­zett­ség­ben élő em­be­rek lel­ké­ben el­ha­va­sod­nak.

Nem annyi­ra vég­le­ges, mint­egy át­me­net az ára­dás és hul­lás kö­zött. Eze­ket a hó­töm­bö­ket szál­lít­já­tok az élet­fo­lyót jel­ké­pe­ző Du­ná­ba.

A há­zas­pár ké­sői szü­le­té­sű má­so­dik gye­re­ke mo­bi­li­zál­hat­ta a lel­ked­ben eze­ket a ket­tős­sé­ge­ket. Ilyen ké­sői gye­re­kek sok­szor va­la­mi­fé­le há­zas­ság­meg­men­tést, kap­cso­lat­fel­fris­sí­tést is be­töl­te­nek. Ti nem él­te­tek ez­zel a for­du­lat­tal, le­ve­led­ből az tű­nik ki, hogy egy lá­nyo­tok van. Ná­luk sem utal sem­mi­fé­le kül­ső jel ar­ra, hogy ilyes­mi­ről len­ne szó. Csu­pán a for­té­lyos tu­dat­ta­lan raj­zol egy zár­kó­zott, ko­mor fér­fi­ről olyan ké­pet, hogy mez­te­len fel­ső­test­tel éne­kel­ve ha­vat la­pá­tol. Se­gí­te­ne ne­ked, de te nem aka­rod. Azt aka­rod mu­tat­ni, hogy egye­dül is bol­do­gulsz a csú­szós lej­tőn. Ő pe­dig könnye­dén el­mond ma­gá­ról annyit, ami nem ve­szé­lyez­te­ti az ön­be­csü­lé­sét, a lel­ki nyu­gal­mát, a lel­ki bé­ké­jét. Nem vá­gyik át­vi­lá­gí­tás­ra. Tud be­szél­ni a hűt­len­sé­gé­ről, ar­ról, hogy sza­kí­tott a ba­rát­nő­jé­vel. De re­mé­nye­ket nem le­het fűz­ni hoz­zá.

Mi­ért nem tud­tad ki­vág­ni ma­ga­dat a hely­zet­ből? Úgy ér­tem, ál­mod­ban. Nyil­ván azért, mert túl­sá­go­san tet­szik ne­ked ez a fér­fi és kép­ze­let­ben le tudsz von­ni kö­vet­kez­te­té­se­ket. Ta­lán egé­szen mes­sze­me­nő kö­vet­kez­te­té­se­ket. Úgy vé­lem, ez a felébredés. A pszi­cho­ló­gu­sok­nak is meg­van­nak a ma­guk fe­hér folt­jai. Re­mé­lem, si­ke­rült be­vi­lá­gí­ta­nom né­mi­leg.

Fotó: Shutterstock