Álomfejtés: Ki vagyok én?
Kezemben tartom az útlevelemet, amelyben minden oldalon más és más emberek adatai és fényképei vannak. Ismeretlen embereké. Széthajtom középre és piros üvegkavicsokkal próbálom kirakni az oldalt, hogy ékesítsem. Ezek a kavicsok egy zacskóban vannak, abból szedegetem ki. Egyre többet, hogy tele legyen az egész oldal.
De amint az oldalt összehajtom, mindig kipotyognak.
Ebben a sziszifuszi, hiábavaló erőlködésben ébredek fel.
Kedves Ruth!
Az álom nyúlfarknyi, alig több egy történésnél, de igen szíven ütött. Első pillanatban nem is tudom, mi volt olyan nagy hatással rám. Talán az, hogy az életem lenne ilyen sziszifuszi kavicsrakodás? Még ha nem is hatalmas kövek gördülnek vissza rám folytonosságban, mint az eredeti kőgörgetésnél, mármint a mitológiában.
Az útlevél a másik, ami teljesen megdöbbentett:
Tudván-tudom, hogy az én útlevelem, de teljesen ismeretlen emberek nevei és adatai, képei vannak az egyes oldalakon.
Ennyire idegen volnék saját magam előtt?
Aki itt él a földön és járja a világot, ennyire más és más ember lenne időről időre?
Vagy esetleg lehet, hogy előző életeimről szól, amelyet most lehetne felismernem és összeraknom?
Az üvegkavicsokat kifejezetten ékesítés céljából raknám az útlevelem közepébe, de kihullanak.
Vajon mit jelképeznek ezek az üvegkavicsok? A szerepeimet?
Ez a KI VAGYOK ÉN? kérdés foglalkoztat engem a legégetőbbet az utóbbi években. De igazi választ most, életem 33. évében sem találtam. Egyik kedvenc könyvem Paulo Coelho Az alkimista c. könyve. Ebben a főhős elindul kincseket keresni, hatalmas zarándokutat tesz meg, amikor kiderül, hogy a kincs ott van, ahonnan elindult. Értem én, hogy valami olyasmiről szól, hogy amit kint keresünk, bennünk van, amit távol gondolunk magunktól, mellettünk található. De a pásztorfiú tudta, hogy ő pásztor, és az maradt a keresések idején is.
Én ilyen központi szerepet nem találtam az életemben. Időnként elnézek egy-egy együttest az üvöltő nemzedékből és látom rajtuk, hogy teljesen annak érzik és gondolják magukat, amit ott előadnak. Én ilyen szerepet nem tudok felmutatni: ha öltönyt veszek fel, magam is úgy érzem, minden belső lelki béke nélkül keltem azt a látszatot, mintha minden rendben lenne; de ugyanezt mondhatnám a frizurámról is: most rövidre nyírt hajat hordok, de volt vállig érő hajam is; ha fekete pólót veszek fel fehér gallérral, teljesen papi külsőm lesz; de elmondhatom sportruhákkal is.
Ki vagyok én azonkívül, hogy szüleim fia, feleségem férje, munkatársaim kollégája, barátaim barátja stb. vagyok? Most, hogy átgondoltam, mennyi erőfeszítést teszek a benyomáskeltésre, az a gyanúm, hogy a piros üvegkavicsok lehetnek ezek a szerepek, amelyek nem igazán illenek rám.
Azt is érzem, hogy az azonosulással van a bajom. Ott csúsznak el a dolgok. Senkivel és semmivel nem sikerült teljesen azonosulnom.
Üdvözlettel: Botond
Kedves Botond!
Ez a nyúlfarknyi Alom több mint lenyűgöző. Különösen az, amit az azonosulásról ír. Sejteti, hogy ott van a baj, ezért itt induljunk el a továbbgondolásban. Ugyanis a szerepfelvétel folyamatában valóban mindig az azonosulással kapcsolatosan dőlnek el a dolgok, amikor átvesszük valakinek a viselkedését, életformáját, beszédstílusát, és hozzáidomítjuk saját normáinkhoz, értékrendszerünkhöz.
Ha baj van az azonosulással – miként említi, hogy senkivel és semmivel nem sikerült teljesen azonosulnia –, az úgy vélem, elsősorban abból fakad, hogy nem találta meg azt az úgymond külső mintát, amelyhez az igazi belső indítékai igazodni tudnának, mert ennek a belső és külső mintának igen pontosan kell illeszkednie.
Különben csupán utánzásról, majmolásról van szó, és az semmiképpen nem az igazi szerepünk. Ezért a mindenkori eggyéválásunkat mindig kísérik, átszövik, aláfestik az ellenidentifikációk. Ezek akkor is jelen vannak, ha megcsodált személy a példa, mert esetleg túl távoli, elérhetetlen számunkra. Ha viszont utált, támadó, félelmetes személyről van szó, akitől rettegünk, akit inkább elutasítanánk, akkor egy sajátos, felemás azonosulás zajlik le: félelmünk leküzdése érdekében az agresszivitással próbálunk azonosulni, miközben mindezt nem igazán akarjuk. De van egy hatalom, amelynek valamiképpen alávetjük magunkat. És máris hatalmas dinamika dúl a lelkünkben, amely énhatárainkat, önazonosságunkat formálja. Láthatja, milyen elevenébe talált ez a röpke álomtörténés. Ezért ne hagyja elmenni ezt a felkavartságot, a KI VAGYOK ÉN? felbolydultságot.
Más sejtései is igen fején találták a szeget. Gondolok itt az útlevélre és a reinkarnációs utalásra. Ugyan nem írja, hogy mi a foglalkozása, és lehet, hogy egy színész, sportoló vagy pap elveszett magában. De az energia és a kreatív lendület, amely ki akarja alakítani egyedi, egyszeri és megismételhetetlen személyiségét, nagyon is dörömböl ebben az álomban. Ismerem Az alkimista című könyvet, valóban egy beavatási útról szól, miként minden igazi mese is.
Egy ilyen álom elindíthatja saját beavatási útjának megértését: miként vagyunk egy örök folyamat részesei múlandó formákon keresztül.
Foto:
