Álomfejtés: A félelem csapdái

Egy körfolyosós ház lépcsőjén megyek fel a tető felé. A padlásra kell feljutnom. De azt is tudom, hogy csapda vár rám. Látom is, hogy középen egy kötélen egy nagy tégla lóg. És ha a padlásajtót megmozdítanám, akkor működésbe lépne a csapda. Valami rossz történne velem, úrrá lesz rajtam a félelem. Így inkább megkerülöm a csapdát, és nem emlékszem pontosan, hogyan, de feljutok a padlásra. Ott egy korombeli fiú van hozzábilincselve a gerendához.

Az is ott van, aki a csapdát állította.

Nekem valójában a fiút kellene kiszabadítanom. De amint megérkezem, ez az ember odarohan hozzánk. Kezében egy fahusáng van. Én is felkapok egyet, mert érzem, hogy verekedés lesz közöttünk. Várom, hogy a közelembe érjen.

Végül nem küzdünk meg egymással, csak a levegőben döfködünk.Azt is inkább a távolságtartás céljából.Így kezd enyhülni a helyzet.

Ébredéskor még sokáig érthetetlen számomra a helyzet: ki akarom szabadítani a fiút, de azt is tudom, hogy azért van fogva tartva, hogy kiszabadítsam.

Mintha önmagam ellenében állítanék csapdát, hogy megszabadítsam magamat. De vajon mitől?

Nyilván a félelemtől.

Kedves Ruth!

Azért küldöm el ezt az álmomat, mert úgy érzem, valami megvilágosodott számomra a félelem természetéről. Ugyanis lényegében a történet a mindenféle félelemről szól. Felsorolni sem érdemes, hányféle félelem kínoz engem. És mindeddig nemigen jöttem rá, miképpen szabadulhatnék meg ezektől. De ez az álom mintha arról szólna, hogy én magam gerjesztem azokat, így a megszabadulás módja az, hogy abbahagyom a gerjesztésüket. De mióta is?

Már a harmincas éveimet taposom, és az, hogy nem érzem jól magam a bőrömben, messzi gyerekkoromba visszanyúlik.

Amikor már eléggé elhatalmasodott rajtam a létfélelem – mert leginkább így nevezhetném az alapvető életérzésemet –, keleti filozófiával kezdtem foglalkozni, meditációval, vallással. Ám ez az alapvető problémákra nem hozott megoldást, a kérdéseimre nem kaptam választ. Nehéz elfogadnom, hogy mindenki a saját sorsáért felelős. Például az én édesapám egészen kicsi koromban halt meg. Ebben nekem mi részem lehet? Állandóan érzem, mennyivel másként alakult volna az életem, ha nem apa nélkül növök fel. Azzal is nehéz mit kezdenem, hogy „minden úgy jó, ahogyan van”, a világon semmit nem kellene változtatni. Szerintem igen sok mindenen kell változtatni, például az én életérzésemen. Attól is félni kezdtem, hogy ezek a filozófiák tévedések, és a nem-cselekvésekkel végképp kimaradok az életből, elmegy felettem az idő. Attól kezdve a spiritualitás inkább pótcselekvés lett számomra, vigasz, támasz, kapaszkodó a félelmek és fájdalmak ellen.

Nyilvánvaló, hogy a megláncolt fiú én vagyok, akit ki kell szabadítanom, sőt talán az is, aki a csapdát állítja és akivel a husángolás zajlik: saját neurózisommal.

Az volt jó érzés, hogy végre egyszer nem győzött le a kín.

Üdvözlettel: Levente

Kedves Levente!

Minden korban, minden nemzedéknek és minden embernek újra kell fogalmaznia a valóságot, az igazságot. Így maga sem építheti életbölcseletét az idézett előre gyártott elemekből. Az ilyen megállapítások vagy odavetettségek egyik helyzetre érvényesek, de egy másikra már nem alkalmazhatók. Arra is vigyázni kell, hogy az úgynevezett spiritualitás nincs külön a mindennapok élményeitől és pillanataitól. Csak akkor pótcselekvés, ha nagyon elkülönül azoktól.

Az álmából és álomfejtéséből jól kirajzolódik, hogy jelen életében például az intuíció és racionalitás is valamiféle dualitásban működik. Pedig külön-külön mindkét képesség az erősségének tűnik. Képzelje, milyen messze juthatna a felismerésekben, ha a két képesség erősítené egymást, és nem egymás ellen dolgozna a lelkében! A dualitásra az utal, hogy a csapdát állító alak is testet ölt, megszemélyesedik és felbukkan az álomban, mégpedig mindez a padláson. A padlás egy ház homloka, az intellektus felségterülete. Nemcsak a felismerés, a bevillanás, de a kétely, a negatív elvárás, a félelmekből fakadó mindenféle előfeltételezések is a homlok mögül jönnek. Ezek a félelmek verték bilincsbe a fiút, akit ki kell szabadítania. Jó megérzéssel kerüli el a padlásajtóhoz szerelt csapdát és a husángolással távol tartja magától az intuíciót gúzsba kötő racionalitást. Jó megérzéssel tudja, hogy a fiút ki kell szabadítania.

A spiritualitás elsősorban a tudatos és tudattalan lélekműködésünk összhangjában van, ez ugyanaz, mint amit a fentiekben az intuícióról és racionalitásról írtam. Az összhang mindig a pillanatban villan fel, azaz a megélt jelenben. Fölösleges félni a múlttól és jövőtől, hiszen az élet a jelenben van. A sorstól sem kell félni, hiszen az a megtalált saját utunk.

Foto: Adobe Stock