Álomfejtés: Ferike vár engem

A re­pü­lő­tér­re kel­lett menn­em, mert Lon­don­ba utaz­tam. Az uta­zás kap­cso­lat­ban volt a mun­kám­mal. Csak egy ki­csit vá­rat­la­nul jött.

De Fe­ri­ké­vel, a kis uno­kám­mal is kel­lett ta­lál­koz­nom, aki ar­ra­fe­lé járt is­ko­lá­ba, ame­lyik út a re­pü­lő­tér­re ve­ze­tett. Tud­tam, hogy ha be­me­gyek az is­ko­lá­ba szól­ni, hogy nem tu­dunk ta­lál­koz­ni, le­ma­ra­dok a gépről. De a pusz­ta gon­do­lat­ra, hogy én el­uta­zom, ő pe­dig vár en­gem, egé­szen rosszul let­tem. Így nem re­pül­tem el, ha­nem fe­léb­red­tem.

(Ez a jú­li­us 31-e azért is ér­de­kes, mert Fe­ri­ke és az éde­sany­ja is ál­mod­tak az­nap.)

Fe­ri­ke ál­ma:

Ma­ma le­kül­dött ke­nyér­ért, de nem adott pénzt.

Meg­kap­tam a fél ki­ló ke­nye­ret és két­ség­be­eset­ten ku­tat­tam a zse­be­im­ben, de egyet­len fil­lér sem volt ná­lam.

Kö­nyö­rög­tem, hogy le­ga­lább egy sze­le­tet ad­ja­nak.

Kap­tam a né­ni­től.

Fe­ri­ke éde­sany­já­nak – aki az én lá­nyom – vissza­té­rő ál­ma, hogy a me­tró­val uta­zik, de nem tud fel­jön­ni. Nagy fé­le­lem foj­to­ga­tá­sá­ban éb­red fel. Oly­kor kia­bál is ál­má­ban.

Ked­ves Ruth!

Ön bi­zo­nyá­ra nyi­tott lesz a mi ál­dat­lan csa­lá­di éle­tünk min­den­fé­le fáj­dal­ma, fé­lel­me és ria­dal­ma iránt.

Ma­gam­ról annyit: én egy öz­vegy na­gya­nya va­gyok, a fér­jem ba­le­set­ben halt meg, ami­kor a lá­nyunk tí­zé­ves volt. Mint most Fe­ri­ke, a ki­su­no­kám. Még jó­val az öt­ve­nen in­nen let­tem na­gya­nya. Ren­ge­te­get dol­go­zom, nyelv­ta­nár va­gyok és ezer­fe­lé ta­ní­tok, hogy va­la­mennyi­re tal­pon ma­rad­junk. A lá­nyom az én am­bí­cióm­ból és te­her­bí­rá­som­ból nem so­kat örö­költ. Eb­ben if­jú fér­jé­vel tel­je­sen egy hú­ron pen­dül­nek, aki csak úgy ide­köl­tö­zött, ami­kor kis­pa­pa lett. Ren­ge­te­get ma­ra­kod­nak, kép­te­le­nek be­osz­ta­ni az ide­jü­ket, ener­giái­kat, pén­zecs­ké­jü­ket. Nem­csak éret­le­nek, de a serdü­lő­kor go­nosz­ko­dá­sai­ból sem nőt­tek még ki. Nem mon­dom, hogy nincs ha­la­dás az évek alatt, de őszin­tén szól­va igen sok­szor vá­gyom ar­ra, hogy ne a má­sok kő­gör­ge­tő éle­tét kell­jen él­nem.

Fe­ri­ke szü­le­té­sé­től al­ler­gi­ás és ek­cé­más, nyug­ta­lan, vi­brá­ló gye­rek, egy­ál­ta­lán nem bír­ja a szü­lők üvöl­tö­zé­se­it. A ta­nu­lás sem megy va­la­mi fé­nye­sen, hi­he­tet­le­nül meg­té­páz­zák amúgy is in­ga­tag ön­be­csü­lé­sét. Ne­héz ne­kem ez a vé­dő sze­rep kép (két?) dú­vad­dal szem­ben. Még­is ez a hely­zet. A lá­nyom ki­csit ter­mé­sze­tes­nek ta­lál­ja, hogy az én éle­tem ró­la szól. Nyil­ván hi­ány­zik ne­ki az ap­ja, de én is sú­lyos hi­á­nyok­kal küsz­köd­tem egész éle­tem­ben. Fe­ri­két na­gyon sze­re­tem. Ami­kor az ödi­pá­lis azo­no­su­lá­sát ve­lem él­te meg, ki­csit meg­ijed­tem. Min­dig en­gem akart fe­le­sé­gül ven­ni. Ami per­sze nem cso­da, hi­szen a vég­te­le­nül go­rom­ba any­já­tól meg­le­he­tő­sen fél. Ve­le iga­zán nem azo­no­sul­hat.

Na­gyon szo­mo­rú ezt mon­da­nom, de az az igaz­ság, hogy ha csak rá­juk vol­na bíz­va Fe­ri­ke, már nem él­ne, azok­kal a ret­te­ne­tes ful­la­dá­sok­kal és rosszul­lé­tek­kel, ame­lyek szü­le­té­se óta kí­noz­zák. Bo­csás­sa meg ne­kem, Ruth, hogy így kiön­töm a fáj­dal­ma­mat, de va­ló­ban úgy ér­zem, „nem re­pül­he­tek el, mert Fe­ri­ke vár”.

Egy öz­vegy na­gya­nya

Ked­ves Öz­vegy Na­gya­nya!

Bár jó mind­két fe­let meg­hall­gat­ni a vi­tás hely­ze­tek­ben, ami­re most nincs mód, ne sza­bad­koz­zék, ami­ért össze­fog­lal­ta éle­tü­ket. Csak egy ki­je­len­té­sé­vel szál­lok szem­be, még­pe­dig hogy éle­tük á l d a t l a n len­ne. A fáj­da­lom ilyen sza­va­kat ad a szánk­ra, de az a sok sze­re­tet, ki­tar­tás, hű­ség, amellyel a csa­lá­dot össze­tar­ta­ni igyek­szik, ép­pen az el­len­ke­ző­jé­ről ta­nús­ko­dik.

En­ged­je, hogy ez a nap, jú­li­us 31-e, ame­lyen mind­hár­man ál­mot lát­tak, a ki­utat, a le­tisz­tu­lást raj­zol­ja ki. So­rai­ból annyi­ra ér­ző­dik a ki­su­no­ká­ja irán­ti sze­re­tet, hogy ez min­den meg­pró­bál­ta­tás ide­jén ve­zér­lő csil­lag le­het.

Ér­de­kes a kis­fiú ál­ma is. Ké­rem, ve­gye ész­re, mi­lyen ügye­sen ki­vág­ta ma­gát a hely­zet­ből. A né­ni fel is ka­rol­ta őt. Ugya­nak­kor mé­lyér­tel­mű sum­má­zat tí­zé­ves lel­ké­nek anyai ta­pasz­ta­la­tá­ról, hogy el­kül­di őt vá­sá­rol­ni pénz nél­kül. A „kö­nyör­gés” egy sze­let ke­nyér­ért hí­ven ki­raj­zol­ja az any­já­tól va­ló fé­lel­met.

Már nem annyi­ra elér­he­tet­len pél­da a lá­nya számá­ra, mint ami­kor ő az anya­ság­ba me­ne­kült. Fel­té­te­le­zem, ha­son­ló­kép­pen fia­tal anya, mint Ön is az volt. Ám le­gyünk hoz­zá igaz­sá­go­sak, az anya­ság vál­la­lá­sa mö­gött lás­suk meg az élet­be és a ter­mé­szet rend­jé­be ve­tett hi­tet. A ge­ner­áci­ók itt na­gyon egy­más­ra van­nak ítél­ve. A me­tró álom a sa­ját tu­dat­ta­lan­já­ban va­ló bo­lyon­gás­ra utal. Nem tud ki­jön­ni, fél, hogy ott ma­rad. Hol is? Hát nyil­ván az in­du­la­tok­ban, az ön­zés­ben, az éret­len­ség­ben, a füg­gő hely­zet­ben.

Bíz­zék ab­ban, hogy ha érett lesz a hely­zet, le tud­nak vál­ni ma­gá­ról. És ak­kor el­re­pül­het Lon­don­ba, ki­lép eb­ből a hely­zet­ből, sa­ját éle­tét éli és egy­ben pél­da lesz a ta­nít­vá­nyok számá­ra.

Sze­res­se Fe­ri­két igaz lé­lek­kel. A sze­re­tet a meg­ol­dás min­den­re. En­ged­je meg, hogy egy bi­bliai idé­zet­tel zár­jam le­ve­lem; II. Ti­mo­te­us 1/14: Őrizd meg a rád bí­zott kin­cset a Szent­lé­lek ere­jé­vel, aki ben­nünk la­kik.

Fotó: Shutterstock