Homeopátiás gyógymód 1. rész
A hasonszerek összességét nevezzük „gyógyszerkincsnek” (materia medica), amelyet nem kórtani szempontok szerint csoportosítanak, hanem – az egyszerűség kedvéért – ábécésorrendben. A hasonszerek ismertetésére szolgáló adatok gyűjteménye (könyv vagy egyéb jellegű adattár formájában) megtalálható kórtani, tünettani csoportosításban is (repertoárokban), amelyekben szintén könyv alakban vagy egyéb jellegű adattárban, a tünetek csoportosítása szerint sorolják fel a hasonszereket.
Tehát a materia medica kötetben betűrendi sorrendben szerepelnek az egyes hasonszerek (például ADONIS, BELLADONNA, LIQUIRITIA), a repertóriumban viszont a tünetek ábécésorrendben, és mindegyiknél feltüntetik a számításba vehető hasonszereket (például szédülés, majd a felsorolásban BARIUM JODATUM, COCCULUS, CONIUM stb.).
A két dokumentációs, információs anyag kölcsönösen kiegészíti egymást. A tapasztaltabb homeopátiás orvos a beteg panasza alapján általában már gondol is egy hasonszerre (legyen a fentiekben szereplő személy esetében például a COCCULUS). Elképzelését egybeveti a materia medicában a hasonszer egyéb tulajdonságaival, amelyek alapján ráismer betegének panaszaira, vagy ellenkezőleg, nem lát összefüggést a kettő között.
A másik megoldás főleg a homeopátiás tapasztalatok kezdetén: kikeresi a repertóriumból a szédülésre vonatkozó hasonszerek felsorolását, rendszerint többtucatnyi hasonszer közül választhat, és igyekszik megtalálni azt az egyet, amelynél a többi panasz és egyéb tényező mellett a legkifejezettebb a hasonlóság a betegével.
A gyógyászat egyéb szakirányzatainak, illetőleg lehetőségeinek esetében is előfordul, hogy a beteg azt a panaszát említi, amely éppen előtérben áll, a legjobban aggasztja, vagy egyéb kórtünetei után újabbal áll elő.
Előző példánk esetében tegyük fel, hogy a szédülés újabban megnyilvánuló panasz. De általában nem kizárólag egy adott betegség, tünet vagy panasz kezelésére összpontosítunk, hanem az egyénre vonatkozó minden körülményt igyekszünk feltárni, amely állapotához hozzájárulhat.
Például egy gépkocsivezető esetében, aki leeresztett ablakkal közlekedik, felléphet a bal oldali ízületek panasza. Amennyiben viszont egy adott ország közúti közlekedésének szabályai miatt a gépkocsivezető a jobb oldalon megnyilvánuló panaszaira hivatkozik, akkor nyilvánvaló, hogy a két oldalon nem egyformák a tünetek (lateralitas). Amennyiben tehát ezt az egy tényezőt nem vesszük figyelembe, a panaszra sem találunk magyarázatot. Az ok megállapításakor természetesen gondolunk arra is, hogy a kisugárzó fájdalom a gépkocsivezetés említett tényezőjén kívül más okra is visszavezethető.
Amennyiben a panaszok a gyógykezelés ellenére sem csökkennek, más hasonszerrel próbálkozunk.
Sorozatunk előző számában utaltunk arra, hogy a sok hasonszer között találunk egyet, amely a „leghatásosabb”. A helyzet akkor bonyolódik, ha a kezelés során fellép egy újabb panasz. Ilyenkor kerülhet sorra egy második hasonszer is. A klasszikusnak tekintett hahnemanni homeopátia egyetlenegy vagy kevés hasonszer adagolásán alapszik. Előfordul például, hogy az egyik kezelés az egyén alkatával kapcsolatos, a másik pedig egy adott panasz csökkentésére szolgál. A helyzet a homeopátia 200 éves fejlődése során ebből a szempontból is változásokon ment keresztül, amire az összetett készítmények esetében előző ismertetéseinkben utaltunk.
A homeopátia esetében a gyógyszerekkel szembeni bizalom még fontosabb, mint a terápia egészében, és a mindennapi élet valamennyi vonatkozásában. Ennek az állításnak jogosultságát akkor érezzük át, ha figyelembe veszünk egy első pillanatra nehezen elfogadható körülményt is.
A legigényesebb jelenlegi módszerek alkalmazásakor sem tudjuk minden szempontból igazolni a homeopátiás gyógyszerek összetételét. A növényi, állati, ásványi és egyéb – főleg természetes – kiinduló anyagok rendkívül igényes vizsgálatát követően, folyamatos hígítások útján az egyéb gyógyszerektől eltérően a számításba jövő anyagok gyakran már ki sem mutathatók. A kiindulási anyag (nevezik „ősanyagnak”), a hasonszerből előállított kivonat (nevezik „őstinktúrának”) folyamatos hígításai során eljuthatunk mérhetetlen (imponderalis), végtelenségig hígított (infinitesimalis) mennyiségekig. Kiindulunk tehát egy pontosan ismert, korszerű módszerekkel vizsgált forrásból, és eljuthatunk egy végtermékig, amelynél már hiányoznak a fizikai-kémiai módszerekkel mérhető bizonyítékok. Ebben a szakmában a bizalomra támaszkodunk, mert még azt sem állapíthatjuk meg, hogy az élő növényből valóban a feltüntetett mértékű hígítások történtek-e vagy sem.
A homeopátiában a gyógyászati eredmények jelentik a terápiás értéket. A többi gyógyszertől eltérően nem a statisztikai adatok bizonyító értékűek, hanem az egyes betegnél (az egyénnél) elért eredmények.
Nem a homeopátia győzelméért küzdünk, hanem a betegért.
