Az elszántság ereje és a tehetség

De ha a sikerhez elengedhetetlen az isteni szikra, a gének, vagy ki tudja mi, akkor az illető nem lusta, hanem a sors igazságtalanul megfosztotta őt attól, hogy az átlag fölé emelkedjen. Nem véletlen tehát, hogy szinte mozgalom indult a gyakorlás kontra tehetség vitában annak igazolására, hogy igenis létezik a misztikus tehetség.

Mivel legutóbbi könyvemben arra biztatok minden szülőt, hogy bármelyik egészségesnek született gyermekből lehet zseni, ez érthető módon egyeseknél kiverte a biztosítékot. Nyilván azoknál, akik nem éreznek elég erőt magukban, hogy támogassák gyermeküket a rögös úton, vagy már felnőttek, és azt hiszik, számukra már lezárultak a lehetőségek. A múltkor valaki azt írta nekem, hogy „már régen megcáfolták a 10 ezer óra gyakorlás teóriát”, s utalt egy városi legendákat tárgyaló oldalra.

El is olvastam szorgalmasan, és visszaírtam neki, hogy ez nem Malcolm Gladwell „elmélete” (amit a Kivételesek c. könyvében népszerűsített), hanem Anders Ericsson sokéves kutatásának eredménye. Az illető nyilván sem az én könyvemet, sem a Kivételeseket nem olvasta, Ericssonról meg még hallani sem hallott. Csak jóleső megkönnyebbüléssel értesült róla, hogy nem is kell ezekbe energiát ölnie, mert már megcáfolták. De hogy lehet és mire jó megcáfolni azt, amit az emberi történelem során oly sokan bizonyítottak? Senki nem állítja, hogy a törpéből profi kosaras lesz, vagy hogy vakból híres festő lehet, netán a némából operaénekes.

De hogy a dadogóból kora nagy szónoka lett – Démoszthenészről van szó ‒, az ugye vitathatatlan? Vagy hogy öt év szívós gyakorlás után Han van Meegeren olyan Vermeer-képeket festett, hogy Göring szakértőit is átverte, s a felszabadulás után a nemzeti kincsek elkótyavetyéléséért kivégezték volna, ha nem fest a börtönben bizonyságul egy „újabb” Vermeert? Vagy mit kezdjünk a Polgár lányokkal, mint a megtervezett gyakorlás legfényesebb bizonyítékaival?

És mi következne abból, ha sikerülne megcáfolni a gyakorlást, mint a sikerhez vezető utat? Akkor ezentúl mindenki ülne és várná, vajon kitör-e belőle a tehetség? És az miként történne? Egyszer csak, egyik pillanatról a másikra zseniális verseket kezdene írni, vagy rögtön három métert tudna magasat ugrani? Világos, hogy üres fecsegés az egész a gyakorlás szerepéről, miközben, akik erről a vitáról nem tudnak, szorgalmasan gyakorolnak és bizonyítják a gyakorlás erejét.

„Tehetség” vagy elszántság

Világos, hogy önmagában a mechanikus gyakorlás senkit nem tesz naggyá. Ha valaki mindennap öt órát fut gépiesen, attól nem lesz világklasszis. De aki képes az öt órát naponta úgy futni, hogy minden lépésével igyekszik egyre jobban futni, abból igenis lehet bajnok. Ehhez azonban elszántság kell, s ez az, amiről a „gyakorláselmélet” cáfolói megfeledkeznek. Catharine Cox az 1920-as években az elmúlt pár száz év 300 géniuszának gyermek- és felnőttkori intelligenciáját becsülte fel korabeli feljegyzések és későbbi munkásság alapján. Különösen fontos a gyermekkori IQ, hiszen általában erre szokás felfigyelni és tehetségnek nevezni. Mint tudjuk, az átlag a 100-as IQ.

La Fontaine-nek a gyermekkori IQ-ja 100 volt, Cervantesé, Faraday­é, Kopernikuszé 105 volt. Christoph Gluck, a zeneszerző, Rembradt 110-es IQ-júak voltak. A 100‒115 IQ ponthatár közé az emberek harmada esik. Cox a 300 géniuszt eredményeik alapján rangsorolta is, és meglepődve azt tapasztalta, hogy nem a legintelligensebbek váltak a legnagyobbakká. A háromszázból a tíz legsikeresebb IQ-ja alig különbözött az utolsó tízétől. Cox huszonkét személyiségvonás szempontjából is pontozta a 300 géniuszt. A tíz legjobban teljesítő felülmúlta kitartásban és monotóniatűrésben a szuperintelligenseket. Lewis Terman kutatásában 1921-től a 90-es évek végéig követték a szuperintelligens gyerekek sorsát.

Az IQ mindent visz?

A kutatásba min. 135-ös IQ-val lehetett bekerülni, s a kiválasztottak átlaga 151 IQ pont volt. Az évtizedek során általában mindenki megbecsült szakemberré vált a maga területén, de senkiből nem lett zseni. A nagy ívű kutatásnak a végső tőrdöfést az adta, hogy a gyermekválogatás során kiszelektált két gyerek, William Shockley és Luis Alvarez később Nobel-díjat kaptak tudományos eredményükért. Ennyit a „tehetségről”. De van ennél még meggyőzőbb példa is. Angela Duckworth, aki az elszántság személyiségvonás kutatója, könyvében leírja Scott Barry Kaufman igaz történetét. Ha valaki megnézi, mi áll róla a Wikipédiában, megtudhatja, hogy intelligenciakutató, itt tanult, ott tanult, ezt alapított, azt vezet. De Kaufman igazi története ott kezdődik, hogy nehéz felfogású gyerekként korrekciós osztályba járt, s a harmadik osztályt még meg is kellett ismételnie.

Egy iskolapszichológus megmérte az intelligenciáját, és az annyira alacsonynak bizonyult, hogy egy speciális iskolába küldték, ahol tanulási zavaros gyerekekkel tanult. Tizennégy éves korában azonban egy tanfelügyelő megkérdezte tőle, miért nem jár normál iskolába. Kaufmanban ekkor valami megváltozott. Úgy érezte, ő több, mint aminek látszik. Mivel nagyapja nagyzenekari csellós volt, kigondolta, hogy megtanul csellózni. Nagyapja szívesen segített neki, és azon a nyáron Kaufman napi 8-9 órát gyakorolt. „Meg akartam mutatni, képes vagyok bármire.” Ősszel felvették egy zenei gimnáziumba.

A gyakorlás vs tehetség

Még intenzívebben folytatta a gyakorlást, és díjakat kezdett nyerni. Aki ekkor ismerte meg, azt mondta rá, ő egy tehetség. Kaufman a fejébe vette, hogy intelligenciakutató lesz, de nem vették fel pszichológia szakra. Jelentkezett hát ugyanannak az egyetemnek a zenei szakára, majd elsőben felvette a pszichológia kurzust, és később átjelentkezett a pszichológia szakra. Így lett a „kis hülyéből” elismert intelligenciakutató. Minden ilyen történet engem szíven szokott ütni, mert ezekben magamra ismerek. Kifejezetten rossz tanulónak, rossz gyereknek és „utcakölöknek” voltam elkönyvelve.

Mi voltunk a „szerencsétlenek”. Apánkat négyéves koromban kivégezték 56-os tevékenységéért, anyánk állandóan kórházakban volt, olykor ennünk is alig volt mit, a villanyt kikapcsolták, fűtésünk nem volt, szedett-vedett ruhákban jártunk. Mindenki lesajnált minket, és nagy jövőt nem jósoltak nekem. De mint Kaufman, titkon én is azt gondoltam, nem az vagyok, aminek látszom. Egész gyerekkoromat olvasással és barkácsolással töltöttem, de ebből senkiben nem rémlett fel semmiféle kiválóságom. Valahogy minden gyerek agyonüti az idejét.

Mi leszek, ha nagy leszek?

Gimnazistaként irreális fantáziáim voltak arról, mi akarok lenni, tanácsadóm meg nem volt, aki helyre tett volna, így keveredtem a programozó matematikus szakra. Amiről gyorsan kiderült, hogy nem sok közöm van hozzá. Már programozóként tengettem napjaim, amikor egyetlen kitörési lehetőségként kitaláltam, hogy író leszek. Szorgalmasan elkezdtem novellákat gyártani, szavakat gyűjtöttem és tanultam, hogy bővüljön a szókincsem. Nekiláttam a világirodalom elolvasásának, kezdtem a görögöknél. Közben érdekelni kezdett a film, a munkahelyemről ellógva bejártam a bölcsész karra filmszemináriumra. Nem részletezem, végül bekerültem a Mafilm forgatókönyvíró iskolájába, és a végén dramaturg-filmíró lettem egy filmstúdióban. Tehetség lettem volna?

Nem hiszem, csak mint Kaufman, nem akartam annyiban hagyni a dolgot. Itt véget is érhetne a történet, csakhogy a stúdiónkat feloszlatták, akit lehetett, engem is, kirúgtak a filmgyárból. Felmerült megint a kérdés, mi legyek? Akkor a fejembe vettem, hogy engem a könyvkötés érdekel. Könyvből megtanultam könyvet kötni, és végül már két antikváriumnak kötöttem régi könyveket, plusz illegálisan fakszimile kiadásokat gyártottam háború előtti pszichológiai könyvekből, amiket pszichológusoknak árultam.

Kicsit szerénytelenül hangzik, ha elszántnak nevezem magamat, de végül is mind a filmgyári állásom, mind a könyvkötés valami ilyesmin múlott. Persze, ami iránt az ember nem érdeklődik, abban nehéz elszántnak lenni, ha meg az embert erősen érdekli valami, nem érzi áldozatnak. Ezért nehéz az „elszánt” szót használnom saját magamra, mert kicsit heroizál. De most hagyjuk is azt a részt, hogyan is lettem végül pszichológus. Inkább azt mesélném el, hogyan lett Benjamin Franklin, a „villámhárítós” tudós és diplomata az amerikai irodalom egyik klasszikusa is.

Hogyan váljunk jó íróvá?

Franklin 10 éves koráig járt iskolába, utána saját kis nyomdájukban lett inas. Bátyja, James megalapította az amerikai kolónia első független lapját, a The New-England Courant-tot, de Benjamin hiába könyörgött, hogy írhasson bele, bátyja elutasította. Benjamin álnéven kezdett leveleket küldeni, amiket le is közöltek. Mikor bátyja rájött, iszonyú dühös lett és véget vetett ennek, de Franklin nem adta fel a tervét. 23 évesen megvette a Pennsylvania Gazette-t és kiadta a Poor Richard’s Almanackot is, amibe álnéven írt. Hogy sikeres író legyen, az angol The Spectator magazin cikkeit kezdte olvasgatni és utánozni.

Szorgalmasan tanulmányozta a tetszését elnyerő cikket, jegyzeteket készített belőle, majd félretette egy időre a jegyzeteit. Amikor már elhalványult benne az eredeti írás, jegyzetei alapján megpróbálta megírni a cikket, és aztán összevetette az eredetivel. Amiben hibázott, azt korrigálta. Hamarosan rájött, hogy hiányos a szókincse, ezért kieszelte, hogy a Spectator-cikkekből verseket ír, hogy rákényszerítse magát a választékosságra. Mikor már eltávolodott a cikktől, a vers alapján megpróbálta a cikket újraírni. Arra is rájött, hogy a jó cikkeknek sajátos gondolatmenetük van.

Gyakorlat teszi a mestert!

Ezt úgy gyakorolta, hogy fecnikre kijegyzetelte a cikket, pár nap múlva elővette papirkáit, összekeverte őket, és megpróbálta belőlük rekonstruálni a cikket. Ha sikerült a cikk gondolatmenetét reprodukálni, elégedett volt, ha nem sikerült, tovább próbálkozott. Nos, ehhez kell az elszántság. Menynyire unalmasnak és terméketlennek tűnik az ilyesfajta gyakorlás annak, akiben nem él a becsvágy, hogy jó íróvá váljon.

Aki meg ég a vágytól, hogy megtanuljon írni, annak ez élvezet. Most a kedves olvasó azt fogja mondani, a Szendinek mindenkiről saját maga jut eszébe. Hát nem mindenkiről, de nem szégyen híres emberekkel párhuzamot találni saját életünkben. Ez amolyan igazolása annak, hogy mégiscsak jól éreztünk rá a módszerre. Mert én se cikk- és könyvírónak születtem. Már pszichológusként dolgoztam, amikor úgy éreztem, a gondolataimat nem senki által el nem olvasott szaklapokban szeretném közölni, hanem olyan magazinokban, amelyeket sokan olvasnak.

„…muszáj csinálni, ha azzá akarunk válni, aminek gondoljuk magunkat…”

Mivel éppen akkor kezdtem el tanulgatni a weboldalkészítést, egy elszánt pillanatomban írtam az Internetkalauz c. lapnak, hogy szeretnék webes tárgyú cikkeket írni. Meglepetésemre kértek tőlem egy mintacikket. Úgy voltam a webprogramozással, mint az angol tanár, aki egy leckével jár a tanítványa előtt, de kiagyaltam egy cikket és elküldtem nekik. Leközölték, és kérték a következő havit. Egy hónap kellett is nekem, hogy annyira beleássam magam a következő témába, hogy írni is tudjak róla. És bizony hetekig csiszolgattam, mire elég vicces és könnyed írás lett.

Őszintén szólva, nem is a csekély honoráriumért dolgoztam annyit, hanem magazinszerzővé akartam válni. És aztán egy nap írtam egy levelet az akkor induló IPM-nek is, később jelentkeztem a BOSS magazinnál, megkerestek a Nők Lapja Pszichétől… és egyszer csak már azon vettem észre magam, hogy magazinszerző vagyok. Ja, a végén, nem azért, hogy Franklint másoljam, még lapot is alapítottam. Az elszántság valami olyasmi, amit Kaufman is érzett: muszáj csinálni, ha azzá akarunk válni, aminek gondoljuk magunkat. És ehhez nem elég a puszta gyakorlás, valami megszállottság is kell.

Foto: Adobe Stock