Mese az édesítőkről

Az em­be­ri táp­lál­ko­zás, a táp­lál­ko­zás tu­do­má­nya és en­nek ered­mé­nye­it hasz­no­sí­tó, a tár­sa­dal­mi mun­ka­me­gosz­tás ered­mé­nye­ként ki­fej­lő­dőélel­mi­sze­ri­par egy­re több olyan meg­hök­ken­tő me­sét pro­du­kál, mely­nek sze­re­plői, il­let­ve egy­re in­kább ál­do­za­tai, szen­ve­dő ala­nyai mi va­gyunk. A pro­blé­mák gyö­ke­re a táp­lál­ko­zás sa­ját­os­sá­gai­ban ke­res­he­tők.

A táp­lá­lék­fel­vé­tel ha­té­kony­sá­ga a be­vitt tá­p­anya­gok mennyi­sé­gé­től és mi­nő­sé­gé­től egy­aránt függ. Phi­lip­pus Au­re­o­lus The­ophras­tus Bom­bas­tus von Ho­hen­heim­nek, könnyeb­ben ki­mond­ha­tó ne­vén Pa­ra­cel­sus sváj­ci or­vos­nak tu­laj­do­nít­ják azt a mon­dást, mi­sze­rint azt, hogy egy anyag mé­reg vagy gyógy­szer, be­vett mennyi­sé­ge ha­tá­roz­za meg. A tá­pa­nya­gok ese­té­ben is ér­vé­nyes ez a meg­ál­la­pí­tás! A hely­ze­tet bo­nyo­lít­ja, hogy amit táp­lá­lék­nak ne­ve­zünk, az min­dig tá­pa­nya­gok ke­ve­ré­ke. A tá­pa­nya­go­król kü­lön-kü­lön so­kat tu­dunk, de az el­fo­gyasz­tá­suk ese­tén fel­lé­pő eset­le­ges köl­csön­ha­tá­so­król an­nál ke­ve­seb­bet! Szá­mos táp­lá­lék­ki­egé­szítő ké­szít­mény is ke­ve­rék. A ha­tó­sá­gok az en­ge­délye­zés so­rán nem kö­ve­te­lik meg a ke­ve­rék ele­mei köl­csön­ha­tá­sa­inak vizs­gá­la­tát. Ez nem meg­le­pő. Ezek a vizs­gá­la­tok sú­lyos mil­liók­ba ke­rül­nek, bár­mi­lyen pénz­for­má­ban szá­mo­lunk. A mos­ta­ni ké­szít­mé­nyek 90%-át tő­ke­hi­ány miatt nem le­het­ne piac­ra dob­ni, ha az em­lí­tett vizs­gá­la­tok elvég­zé­se kö­ve­tel­mény len­ne! De nem az, így a ve­vő­re há­rul a vá­lasz­tás fe­le­lős­sé­ge, dönt­sön ő, mit vesz be!

A most in­du­ló sor­ozat­ban olyan tör­té­ne­tek, ese­mény­sor­oza­tok ke­rül­nek be­mu­ta­tás­ra, me­lyek min­den­képp el­gon­dol­kod­ta­tók, gya­kran a mai na­pig nem fe­je­ződ­tek be meg­nyug­ta­tó­an. A sor­ozat nem kí­ván ál­lást fog­lal­ni egyet­len eset­ben sem, csu­pán meg­pró­bál fi­gyel­met fel­kel­te­ni, tény­sze­rű­en is­me­re­te­ket köz­ve­tí­te­ni „mind a két ol­dal­ról”.

Mai is­me­re­te­ink sze­rint a táp­lá­lé­k­lánc vé­gén az em­ber áll, ki­in­du­lá­si pont­ja pe­dig a föld, mely­ből a nö­vé­nye­ken és ál­la­to­kon ke­resz­tül jut szer­ve­ze­tünk­be a szük­sé­ges tá­pa­nyag. Ez az alap­ja a kö­zis­mert mon­dás­nak: „Azok va­gyunk, amit meg­eszünk.” Ko­runk egy­re gyor­sabb üte­mű fej­lő­dé­se ki­csit mó­do­sí­tot­ta ezt az ál­lí­tást. Ma­nap­ság táp­lál­ko­zás cí­mén egy­re több ké­szé­telt fo­gyasz­tunk, mely­nek kö­vet­kez­té­ben – ha egy­ál­ta­lán ma­rad időnk ezen gon­dol­kod­ni – fo­ko­za­to­san ha­tal­má­ba ke­rít egy ér­zés: va­jon tud­juk, mit eszünk? Bár tör­vény kö­te­le­zi a gyár­tó­kat, hogy a cso­ma­go­lás­ra rá­ír­ják azok tar­tal­mát, de az ott ol­vas­ha­tóössze­té­te­lek csak az alap­ve­tő tá­pa­nyag­tar­tal­mat (fe­hér­je, szén­hi­drát, zsír stb.) mu­tat­ják meg. A va­ló­di össze­té­tel – kü­lö­nös te­kin­tet­tel a ki­in­du­lá­si anya­go­kra – is­me­ret­len ma­rad a fo­gyasz­tó számá­ra. Fo­ko­za­to­san mó­do­sul a mon­dás a sor­ozat al­cí­mé­re: „Azok va­gyunk, amit meg­etet­nek ve­lünk.”

Hogy szü­let­nek a meg­hök­ken­tő me­sék?

A meg­hök­ken­tő me­sék táp­ta­la­ja ko­runk ri­deg va­ló­sá­ga, mely­ben a „pénz­ter­me­lés” a leg­fon­to­sabb ve­zér­lő elv, az em­ber egész­sé­ge csak ez­után kö­vet­ke­zik. Bár­mennyi­re ke­mény is ez a mon­dat, több­szö­rö­sen is iga­zol­ha­tó tar­tal­ma.

Ha tud­nánk, ho­gyan kell he­lye­sen táp­lál­koz­ni, a táp­lá­lék­ki­egé­szítő ké­szít­mé­nye­ket gyár­tók je­len­tős ré­sze be­zár­hat­ná ka­puit. Ért­he­tő, hogy pél­dá­ul egy vi­ta­min­ta­blet­tá­kat gyár­tó cég nem fog­ja fo­gyasz­tó­i­nak el­ma­gya­ráz­ni, hogy töb­bet ér egy al­ma vagy más gyü­mölcs na­pi rend­sze­res­ség­gel tör­té­nő fo­gyasz­tá­sa, mint egy „öt­ven”-kom­po­nen­sű ta­blet­ta le­nye­lé­se. A szu­per­ta­blet­ták fo­gyasz­tá­sá­ra va­ló buz­dí­tás­sal együtt sug­all­nak egy meg­nyug­vást is: min­dent meg­tet­tünk egész­sé­günk meg­őr­zé­sé­nek ér­de­ké­ben. Az ő mal­mu­kra hajt­ja a vi­zet az a szo­mo­rú tény is, hogy az egész­sé­ges táp­lál­ko­zás – az em­lí­tett rend­sze­res gyü­mölcs- és zöld­ség­fo­gyasz­tás – ma Ma­gyar­or­szá­gon meg­le­he­tő­sen költ­sé­ges do­log. Rá­adá­sul még idő­igé­nyes is, hi­szen a meg­fe­le­lőélel­mi­sze­rek be­szer­zé­se, szük­ség ese­tén el­ké­szí­té­se jó­val több idő, mint egy ta­blet­ta le­nye­lé­se. A va­ló­ság per­sze nem ilyen egy­sze­rű, a va­ló­ság meg­hök­ken­tő me­sék sor­oza­ta!

1. Sem­mi sem bi­zo­nyít­ja, hogy a ta­blet­ták fo­gyasz­tá­sa kö­vet­kez­té­ben ja­vult vol­na az em­be­rek egész­sé­gi ál­la­po­tá­nak mér­té­ke.

2. Az sem bi­zo­nyí­tott, hogy ami­kor nem lé­tez­tek ta­blet­ták, az em­be­rek éle­te rö­vi­debb és rossz­abb lett vol­na ki­zá­ró­lag a ta­blet­ták hi­á­nya miatt.

Mi­ről szól­nak a meg­hök­ken­tő me­sék?

Szá­mos táp­lá­lék­ki­egé­szítő ke­rült for­ga­lom­ba úgy, hogy fej­lesz­tői nem jár­ták ala­po­san kö­rül a ha­tá­sá­val kap­cso­la­tos le­he­tő­sé­ge­ket. Sok eset­ben utó­lag dől­tek meg év­ti­ze­des, szin­te dog­má­vá me­re­ve­dett ál­lí­tá­sok. Több eset­ben de­rült ki egy al­kal­ma­zott ke­ze­lés­ről, elv­ről, hogy még­sem olyan jó, mint ahogy azt elő­ször gon­dol­ták. Az ilyen tör­té­ne­tek­ben nem is az a meg­hök­ken­tő, hogy biz­tos­nak hitt ál­lí­tá­sok dől­nek meg, ha­nem az, ahogy a ha­tó­sá­gok ke­ze­lik az ese­te­ket. Sok­szor a hát­tér­ben a pénz moz­gat­ja a szá­la­kat. Olyan ter­mék ese­té­ben, ahol a for­ga­lom­ból ere­dő ha­szon óriá­si, ott egy ilyen in­for­má­ció be­in­dít­ja a gyár­tó vé­de­ke­zé­si me­cha­niz­mu­sait, és ilyen­kor sem­mi sem drá­ga. Ezért kell vi­gyáz­ni a meg­fo­gal­ma­zá­sok­kal. Leggya­ko­rib­bak azok a pél­dák, ahol egy ter­mék egyik össze­te­vő­jé­ről de­rül va­la­mi ki, de ez nem bi­zo­nyít­ha­tó kon­kré­tan a ter­mék ese­té­ben. Ilyen­kor a gyár­tó ra­gasz­ko­dik a bi­zo­nyí­tás­hoz, és amed­dig ez nem tör­té­nik meg, ad­dig nem haj­lan­dó a for­gal­ma­zás­sal fel­hagy­ni. Ilyen­kor a jog is az ő ol­da­lán áll. A fo­gyasz­tó­nak ma­rad a mér­le­ge­lés le­he­tő­sé­ge. El­dönt­he­ti, hogy a tu­do­má­sá­ra ju­tott in­for­má­ció alap­ján vál­lal-e egy köz­vet­le­nül nem bi­zo­nyít­ha­tó koc­ká­za­tot, vagy sem. Ezek­ben a dön­té­sek­ben se­gít­het­nek ezek a me­sék.

Mes­ter­sé­ges éde­sí­tő­sze­rek

A cu­kor pót­lá­sa ré­gi igé­nye az em­be­ri­ség­nek. A vi­lág fej­lő­dé­se a ti­zen­ki­len­ce­dik szá­zad vé­ge fe­lé el­kez­dett gyor­sul­ni, és úgy tű­nik, az em­be­ri szer­ve­zet egy­re ne­he­zeb­ben tud ve­le lé­pést tar­ta­ni. Egy­re na­gyobb mér­ték­ben vá­lunk kö­vet­kez­mé­nyei ál­do­za­tá­vá. El­ső vész­je­lei az im­mun­rend­szer vé­de­ke­ző­ké­pes­sé­gé­nek csök­ke­né­se, va­la­mint a szén­hi­drát-anyag­cse­re za­va­ra és az eb­ből ki­fej­lő­dő be­teg­sé­gek vol­tak. Emel­lett a cu­kor­ter­me­lés is ha­mar po­li­ti­kai té­nye­ző­vé vált, egé­szen ad­dig, míg nem ta­lál­tak a cu­kor­nád mel­lett más ma­gas cu­kor­tar­tal­mú nö­vényt, mely ki­vált­hat­ta, pó­tol­hat­ta az ad­dig is­mert szin­te egye­dü­li for­rást. A cu­kor­ré­pa ilyen cél­ra tör­té­nő ne­me­sí­té­se so­kat ja­ví­tott a hely­ze­ten!

A mes­ter­sé­ges éde­sí­tő­sze­rek al­kal­ma­zá­sá­nak ideo­ló­giá­já­ban van va­la­mi meg­le­he­tő­sen bi­zarr! A cu­kor édes ízé­nek pót­lá­sá­ra ke­rült­ek for­ga­lom­ba azok számá­ra, akik szer­ve­ze­te nem ké­pes a cu­krot, szén­hi­drá­to­kat fel­dol­goz­ni. Szá­mu­kra a mes­ter­sé­ges éde­sí­tő­sze­rek je­len­tik az „édes­sé­gek” nél­kü­lö­zé­sé­nek el­ke­rü­lé­sét. De nem csak a cu­kor­be­te­gek fo­gyasz­ta­nak cu­kor­pót­ló­kat. Va­ló­szí­nű­leg sen­ki sem gon­dol ar­ra, ami­kor te­ájá­ba be­le­pottyant­ja a pi­ci éde­sí­tő­ta­blet­tát, hogy a cu­kor nem csak íze miatt fon­tos szer­ve­ze­tünk számá­ra, ha­nem mint ve­gyü­let is meg­ha­tá­ro­zó ele­me anyag­cse­re-fo­lya­ma­ta­ink­nak. Gon­dol­junk csak a cso­ko­lá­dé­e­vés irán­ti el­le­náll­ha­tat­lan vágy­ra, me­lyet so­kan át­él­tek már. Az ér­zést az agy­ban le­csök­kent sze­ro­to­nin­szint vált­ja ki. Bár­mi­lyen szén­hi­drát be­vi­te­le hely­re­ál­lít­ja a „bol­dog­ság­hor­mon­nak” is ne­ve­zett mo­le­ku­la szint­jét, vi­szont a mes­ter­sé­ges éde­sí­tők er­re nem ké­pe­sek. Aki édes­ség után vá­gyik, de pél­dá­ul fél az el­hí­zás­tól, ezért mes­ter­sé­ges éde­sí­tők­kel ké­szült sü­tit eszik, vagy ilyen íze­sí­té­sű – úgy­ne­ve­zett „light” – üdí­tőt fo­gyaszt, to­vább ront­ja hely­ze­tét, mert a sze­ro­to­nin­szint to­vább csök­ken és a ve­le­ já­ró kö­vet­kez­mé­nyek fo­ko­zód­nak. Ez per­sze csak egy a sok kér­dés kö­zül.

Ma a vi­lá­gon for­ga­lom­ban lé­vőéde­sí­tő­sze­rek kö­zül gya­kor­la­ti­lag ket­tő – a sza­cha­rin és az asz­par­tám – ural­ják a pi­ac több mint 90%-át. Ha­tal­mas üz­let mindket­tő for­gal­ma­zá­sa. Az 50-es évek­ben, ami­kor az üdí­tő­i­ta­lok for­gal­ma ro­ha­mos nö­ve­ke­dés­nek in­dult, a mes­ter­sé­ges éde­sí­tő­sze­rek pia­ca csak az USA-ban 1,1 bil­lió dol­lá­ros for­gal­mat bo­nyo­lí­tott. Ezek után nem meg­le­pő, ha mind­két éde­sí­tő­szer kö­rül szá­mos bot­rány ka­var­ta fel több­ször az in­du­la­to­kat. Az ér­de­kes az, hogy az egyik eset­ben a ha­tó­ság kez­de­mé­nyez­te az éde­sí­tő ki­vo­ná­sát a for­ga­lom­ból, a má­sik­ban en­nek a for­dí­tott­ja tör­tént.

Az el­ső mes­ter­sé­ges éde­sí­tőszer: a sza­cha­rin

A sza­cha­rin volt az el­sőés na­gyon so­ká­ig egyet­len ilyen ter­mék. 1879-ben fe­dez­te fel vé­let­le­nül Con­stan­tin Fahlberg, aki új­faj­ta, élel­mi­sze­rek tar­tó­sí­tá­sá­ra al­kal­mas ve­gyü­le­tek elő­ál­lí­tá­sát ta­nul­má­nyoz­ta ez idő tájt. Mun­ká­ja so­rán az egyik ke­ve­rék a ke­zé­re öm­lött. Azon­nal le­mos­ta, és nem is fog­lal­ko­zott az eset­tel to­vább egé­szen ad­dig, amíg vé­let­le­nül meg nem nyal­ta ke­zét ott, ahová a vegy­szer öm­lött. A rend­kí­vül erős édes íz na­gyon meg­lep­te. Ek­kor kez­dett el gon­dol­kod­ni, mi is tör­tént ko­ráb­ban, és ta­lál­ta meg az ízért fe­le­lős mo­le­ku­lát, me­lyet a cu­kor la­tin ne­vé­ből ne­ve­zett el sza­cha­rin­nak.

A sza­cha­rin óriá­si kar­riert fu­tott be fő­leg a két vi­lág­há­bo­rú alatt, ami­kor egy­re na­gyobb mé­re­te­ket öl­tött a cu­kor­hi­ány egyes or­szá­gok­ban. A dia­da­lút 1960-ig tar­tott, ami­kor egy ame­ri­kai labo­ra­tó­ri­um­ban ál­la­to­kon vég­zett kí­sér­le­tek­ben ta­pasz­tal­ták, hogy a sza­cha­rin né­hány pat­kány­nál hó­lyag­rá­kot oko­zott. A ha­tó­ság azon­nal re­agált, és elő­ször csak ja­va­sol­ta fo­gyasz­tá­sá­nak kor­lá­to­zá­sát, majd ké­sőbb be akar­ta til­tat­ni, de sze­ren­csé­re az ame­ri­kai kon­gresszus nem sza­vaz­ta meg. Hét­szer ha­lasz­tot­ták el a til­tást, az­zal, hogy nem áll ren­del­ke­zés­re ele­gen­dő adat, ami igaz is volt. De a sza­cha­rin for­gal­má­nak így is elég so­kat si­ke­rült ár­ta­ni. Lé­te­zik egy hét­ta­gú, füg­get­len sza­k­ér­tők­ből ál­ló bi­zott­ság, amely sza­va­zás­sal ál­lít­ja össze a vél­he­tő­en rák­kel­tő anya­gok lis­tá­ját. Er­re a sza­cha­rin azon­nal fel­ke­rült, és egé­szen 2002-ig ott is ma­radt, an­nak el­le­né­re, hogy nem si­ke­rült meg­is­mét­el­ni a vész­ha­ran­go­kat kon­ga­tó kí­sér­le­tet. Rá­adá­sul az ame­ri­kai tör­vé­nyek ér­te­le­mé­ben 1977-től a sza­cha­rint tar­tal­ma­zó ké­szít­mé­nyek­re rá kel­lett ír­ni, hogy „ál­lat­kí­sér­le­tek­ben hó­lyag­rá­kot oko­zott”! A fe­li­rat 2000. de­cem­ber 21-e után ke­rült le a ké­szít­mé­nyek­ről, ami­kor Bill Clin­ton el­nök alá­ír­ta az er­ről szó­ló tör­vény­mó­do­sí­tást. Sze­ren­csé­re Eu­ró­pá­ban en­nek a cir­kusz­nak nem sok ha­tá­sa ér­ző­dött. Per­sze bár­ki­ben fel­me­rül­het a kér­dés, hogy va­jon ak­kor mi is az igaz­ság? Hogy is van ez, hogy egy anya­got majd­nem 40 éven át rák­kel­tőn­ek tar­ta­nak, az­tán egy­szer csak vissza­von­ják anél­kül, hogy a mo­le­ku­la­szer­ke­zet meg­vál­to­zott vol­na?

Az ed­dig meg­is­mert té­nyek a kö­vet­ke­zők:

1. Több mint 30, em­be­rek be­vo­ná­sá­val vég­zett kli­ni­kai vizs­gá­lat­sor­ozat iga­zol­ta, hogy az a mennyi­ség, amennyit egy em­ber a sza­cha­rin­ból el­fo­gyaszt, sem­mi­képp sem ké­pes rá­kot okoz­ni. Már csak azért sem, mert a klasszi­kus kar­ci­no­gén anya­gok két leg­fon­to­sabb tu­laj­don­sá­ga – a szer­ve­zet­ben ala­kul­nak át rák­kel­tő anyag­gá, va­la­mint re­ak­ció­ba lép­nek az in­for­má­ció­hor­do­zó DNS-sel – nem jel­lem­ző a sza­cha­rin­ra. A sza­cha­rin ugya­nis ké­mia­i­lag nem vál­to­zik meg, ami­kor át­megy emész­tő­rend­sze­rün­kön.

2. Ma­guk az ál­lat­kí­sér­le­tek is el­lent­mon­dá­so­sak vol­tak, de ez csak ké­sőbb ke­rült nyil­vá­nos­ság­ra. Az ál­ta­lá­ban fo­gyasz­tott na­pi sza­cha­rin­mennyi­ség 100-szo­ro­sát ad­ták azok­nak a pat­ká­nyok­nak, me­lyek kö­zül né­hány­nál ki­ala­kult a hó­lyag­rák. Ilyen mennyi­sé­gű sza­cha­rint em­ber egy­sze­rű­en nem ké­pes meg­en­ni!

3. Az is ki­de­rült, hogy csak a sza­cha­rin nát­ri­um­só­ja okoz da­ga­na­tot egyes pat­ká­nyo­kon!

4. A vég­ső dö­fést az ad­ta az ese­mény­sor­o­zat­nak, hogy ki­de­rült, ilyen óriá­si adag­ban több élel­mi­szer-ada­lék nát­ri­um­só­ja is ha­son­ló ha­tást ké­pes ki­vál­ta­ni. Kí­sér­le­tek­kel iga­zol­ták, hogy a ci­trom­sav és az asz­kor­bin­sav (C-vi­ta­min!) nát­ri­um­só­ja a meg­adott mér­té­kű tú­la­da­go­lás­ban ha­son­ló rák­kel­tő tu­laj­don­sá­gok­kal ren­del­ke­zik ál­lat­kí­sér­le­tek­ben! A je­len­ség fel­te­he­tő ma­gya­rá­za­ta, hogy a nagy mennyi­sé­gű nát­ri­um be­vi­te­le meg­vál­toz­tat­ja a vi­ze­let pH-ját, és a ve­sé­ben, il­let­ve a hú­gyu­ta­kon könnyen ki­ala­kul­nak a ve­se­kő– és a da­ga­nat­kép­ző­dés fel­té­te­lei.

Je­len­leg a sza­cha­rin kö­rül „csend van”. Ame­ri­ká­ban az­zal, hogy le­ke­rült a vél­he­tő­en rák­­kel­tő anya­gok lis­tá­já­ról, vissza­nyer­te lét­jo­go­sult­sá­gát. Ér­de­mes azért azon el­gon­dol­koz­ni, hogy pél­dá­ul ez a lis­ta füg­get­len sza­kér­tők sza­va­zá­sa alap­ján jön lét­re. A sza­cha­rin na­gyon kis sza­va­zat­több­ség­gel ke­rült fel és ugyanilyen kis több­ség­gel ke­rült le. Ez annyit je­lent, hogy van, aki a cá­fol­ha­tat­lan té­nyek el­le­né­re ag­gó­dik. Ma­ga a sza­va­zás so­sem kap kel­lő nyil­vá­nos­sá­got, csak az ered­mé­nye. Aki nem ért a tá­pa­nya­gok ké­miá­já­hoz, bio­ló­giá­já­hoz, an­nak az ered­mény a mér­va­dó, füg­get­le­nül a kö­rül­mé­nyek­től. Az em­ber azt hin­né, hogy a té­nye­ken ala­pu­ló tu­dás könnyen ke­ze­li a fel­me­rü­lő pro­blé­má­kat. Ha egy tá­pa­nyag egész­ség­re gya­ko­rolt ha­tá­sa meg­kér­dő­je­lez­he­tő, ak­kor azt vizs­gá­la­tok­kal kell tisz­táz­ni. Ha ez meg­tör­tént, ak­kor va­jon mi­ért kell még sza­vaz­ni ró­la? A sza­cha­rin so­ká­ig egye­du­ral­ko­dó volt a ma­ga te­rü­le­tén. A ver­seny­tár­sak ér­de­kes mó­don ak­kor je­len­tek meg, ami­kor a pat­ká­nyok­nál a da­ga­na­tok. Sőt va­la­mi­vel előbb! Ezen is el le­het gon­dol­koz­ni.

A má­sik nagy for­gal­múéde­sí­tő­szer, az asz­par­tám tör­té­ne­te bár nem te­kint még 100 éves múl­tra vissza, sok­kal meg­hök­ken­tőbb és vi­ha­ro­sabb. Er­ről lesz szó a kö­vet­ke­ző rész­ben.