Mi az, hogy normál testsúly?

A BMI története

A BMI fogalma és használhatósága azonban több sebből vérzik, a legnagyobb probléma vele az, hogy használhatatlan. Mégis kénytelenek vagyunk használni, amíg nincs jobb. Sokan a derékbőséget javasolják hitelesebb mérésnek, de azt csak egyénileg lehet megmérni, míg a testmagasságát és aktuális testsúlyát általában az emberek meg tudják mondani.

A BMI-t eredetileg Lambert Adolph Jacque Quetelet (1796–1874) flamand csillagász és statisztikus dolgozta ki, de a ma használatos testtömeg index elnevezést Ancel Keys, a nagy koleszteringuru vezette be az 1970-es évek közepén. Queteletnek az volt a célja, hogy meghatározza az „átlagember” jellemzőit és a különböző emberi jellemzők eloszlását az „átlagember” körül. Megállapította, hogy a testtömeg és a testmagasság kapcsolatát normális fiatal felnőtteknél akkor befolyásolja a legkevésbé a testmagasság, ha a súly és a testmagasság (méterben megadott) négyzetének arányát használja, ahelyett, hogy pusztán a súly és a testmagasság arányát használná. Ez az összefüggés sokáig senkit nem érdekelt, mígnem a biztosítótársaságok fel nem figyeltek arra, hogy a túl soványak és a túlsúlyosak korábban halnak meg.

A biztosítótársaságok messze megelőzték az orvostudományi kutatásokat, hiszen üzleti érdekükben állt, hogy az életbiztosításoknál a díjak kiszámításánál kalkulálni tudják a saját kockázatukat. Az életbiztosítás ugyanis az idő előtti elhalálozásra szól, ez pedig egyénileg változó, az illető pillanatnyi és jövőbeni várható egészségi állapotának a függvénye.

Hogyan vált fontossá a BMI?

Beszédes az, hogy a testsúly mint üzleti kockázati tényező a biztosítók fejében már az 1900-as évek legelején megjelent. Ekkor indult el ugyanis a nyugati világban az elhízás. Lorens Helmchen 1880-tól vizsgálta az elhízottak, vagyis a 30-as BMI-nél nagyobb értéket mutató emberek arányának az alakulását. Míg 1880-ban a 40–49 év közöttiek kb. 1,7%-a, tíz évvel később már 2,7%-a, megint 10 év múlva már 4,4%-a volt elhízott. 1905 és 1909 között az elhízottak aránya már 5,3% körül mozgott. A 20. század során folyamatosan nőtt a túlsúlyosak és elhízottak aránya, ma az USA lakosságának 42%-a elhízott, azaz 1880-hoz képest kb. huszonötszörösére nőtt az elhízottak aránya. A magyarok sem tétlenkedtek, mi vagyunk Európa legelhízottabb népe, a lakosság 50,5%-a túlsúlyos vagy elhízott.

Problémák a BMI alkalmazásával

Mint említettem, a „túlsúly” és az „elhízottság” fogalmai bizonyos BMI-értékekhez kötöttek. De joggal kérdezheti bárki, hogy milyen alapon határozták meg a BMI-határértékeket? Miért pont 30 kg/m² felett tekintünk valakit elhízottnak? És miért a 25-ös BMI a „normál” testtömegindex felső határa? Nos, a WHO hatalmas szakembergárdával határozta meg 1995-ben ezeket az értékeket. A célkitűzés a jó egészségi állapot antropometriai mutatóinak meghatározása volt. De ami 1995-ben igaznak tűnt, az mára eléggé szétkuszálódott.

Egy kutatás szerint, a vizsgálati mintában a testzsír közvetlen mérése szerint a férfiak 50%-a és a nők 62%-a minősült elhízottnak, míg viszont a BMI alapján a férfiaknak csak 21%-át és a nőknek 31%-át sorolták az elhízott kategóriába. Ami azt jelenti, hogy a BMI alapján nagyjából az elhízottak felét sikerül beazonosítani. Azért ne tessék izgulni, a „Legelhízottabb ország Európában” címet ettől még nem veszítjük el, hiszen ugyanezt a BMI-t használták más országokban is. De ilyen durva becslési hiba elgondolkodtató, pl. abban a tekintetben is, mennyire hihetünk annak, hogy a magyar embereknek „csak” 50,5%-a túlsúlyos vagy elhízott.

De van más probléma is

2013-ban Nick Trefethen, az egyesült királyságbeli Oxfordi Egyetem matematikusa levelet írt az The Economist című lapnak, amelyben megkérdőjelezte a jelenlegi BMI-formula hasznosságát, és „bizarr mérőszámnak” nevezte azt. Számítása szerint a BMI nagyjából 10%-kal túlbecsüli a magas testalkatúakat, és nagyjából 10%-kal alulbecsüli az alacsony termetűeket. Más szóval, az alacsonyak az optimálisnál több zsírt hordoznak, de a BMI-jük azt mutatja, hogy normál kategóriába esnek. Ezzel szemben a magas emberek lehetnek teljesen egészségesek, meglehetősen alacsony testzsírszázalékkal, de a BMI szerint túlsúlyosnak minősülnek. Kevesebb embert érint, de a nagy izomzattal rendelkező emberek, pl. sportolók gyakran minősülnek a BMI alapján túlsúlyosnak vagy elhízottnak, miközben esetlegegy deka zsír sincs rajtuk.

Pl. Szingapúrban a vizsgálatok szerint a 23–24,9 közti BMI – ami a kaukázusi rasszba tartozóknál normál súlyövezetbe esik – már túlsúlyosnak minősül, és a 25–29,9 közti BMI már elhízottnak számít, míg ezt a nyugati világban még csak túlsúlyosnak tekintik.

A hasi (zsigeri) zsír az igazán veszélyes, míg a bőr alatti zsír felhalmozódása nincs kapcsolatban a szív- és érrendszeri kockázattal. A bőr alatt lerakódott zsír miatt elhízottnak minősülöket normális inzulinérzékenység, a cukorbetegség hiánya és a szív- és érrendszeri betegségek csökkent kockázata jellemezheti. Ők egy külön kategóriát képviselnek, ők az „elhízott, egészséges anyagcseréjű” személyek. Ez a típus is alaposan belezavar az epidemiológiai vizsgálatokba, amelyekben az elhízás és a betegségkockázat vagy a halálozás kapcsolatát elemzik. Egyrészt kisebb kockázatok jöhetnek ki, másrészt az eredményeket rájuk is vonatkoztatják. Ebből aztán számos paradoxon is következhet.

A BMI-paradoxonok

Számos ilyen BMI pontatlanságával kapcsolatos probléma miatt a tudományban rengeteg paradoxon született már, ilyen pl. az „elhízás-halálozás paradoxon”. Például egyes tanulmányok az elhízás és a halálozás fordított kapcsolatát írták le szívelégtelenség, koszorúér-betegség, veseelégtelenség és más krónikus betegségek esetén. Egy vizsgálatban 2,88 millió ember adatait feldolgozva az látszott kiderülni, hogy a túlsúly egyenesen csökkenti a halálozási kockázatot, és a 30–34,9 BMI (elsőfokú elhízás) nem jár magasabb halálozási kockázattal, mint a normál súlyövezetbe tartozás. Ez szinte már a túlsúlynak és a kisebb fokú elhízásnak a reklámozásaként is felfogható. Tényleg azoknak volna igazuk, akik lenézik a testsúlyukkal aggályosan foglalkozókat, mondván „egy kis súlytöbblet nem probléma”. Egy elemzés azonban rámutatott arra, hogy a furcsa eredmény több okból is kijöhetett. Pl. ha valaki a betegsége miatt fogyott le az adatfelvétel időpontjára, majd később ebbe a betegségbe belehalt, ő úgy került be az elemzése, mint aki normál súlyúként halt meg.

Ma már jól ismert az alkohol és az egészség kapcsolatában kreált hasonló paradoxon. Eszerint az absztinensek rosszabbul járnak, mint a mértékkel ivók. A mai napig minden moderált ivó erre hivatkozik. Kiderült azonban, hogy az absztinensek közé sorolták azokat is, akik több évtizedes alkoholizálás miatt megromlott egészségük miatt hagytak fel az ivással. Italozós múltjuk miatt viszonylag korán meghaltak, lerontva ezzel az alkoholt mindig is kerülők várható élettartamát. A BMI-re alapozott vizsgálatokban a másik buktató lehet az is, hogy normál testtömegindex-intervallum túl tág, ebbe esik bele a 18,5–22 BMI sávba esők fokozott halálozási kockázata, szemben a 22–25 köztiek legalacsonyabb halálozási kockázatával. A kettőt összeadva hamis képet kapunk a „normál” súlyúak halálozási kockázatáról, ami így akár magasabb lesz a túlsúlyosakénál is.

Ahogy mondják, a pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve

De nem minden elhízásparadoxont lehet ilyen könnyen kikezdeni. Pl. a végállapotú, dializált vesebetegeknél ismételten megerősítették a vizsgálatok azt, hogy az elhízottság csökkenti a halálozás kockázatát. Ezért a vese-transzplantációra váróknál kifejezetten kockázatos lehet a fogyókúra, amit pedig általában előírnak, sőt feltételnek szabnak. Sok vizsgálat megerősítette azt is, hogy időskorban az elhízás védőfaktor a halálozással szemben. Egy vizsgálatban az elhízottak 14%-kal kisebb valószínűséggel haltak meg a normál súlyúakhoz képest, míg a sovány idősek 46%-kal valószínűbben haltak meg a normál súlyúakhoz képest. Felmerülhet itt az alul- és a jóltápláltság vagy a nagyobb izomzattal rendelkezők előnye is, de ott bujkálhat az adatokban az is, hogy a hasi elhízottak már korábban meghaltak, a kutatások pedig időskorban a bőr alá hízókat találják még életben.

A krónikus szívelégtelenség folyamatosan romló betegség, amely komoly megbetegedési és halálozási kockázatot jelent. A hagyományos kardiovaszkuláris kockázati faktorok között az elhízás az általános népességben független kockázati faktora a krónikus szívelégtelenség kialakulásának. De számos vizsgálat azt mutatja, hogy a már kialakult szívelégtelenség esetén a túlsúly vagy elhízás védőfaktorok az állapotromlással és halálozással szemben. Ilyen betegeknél az azonnal bevetett koleszterinszint-csökkentés ugyancsak fokozza a halálozást. Ahogy mondják, a pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve.

Az elhízás paradoxonok is arra mutatnak rá, hogy a BMI szerinti besorolás népességszinten talán jó valamire, de az egyéni kockázatokra nem lehet belőle következtetni. Az epidemiológiai vizsgálatok eredményei is meglehetősen kétségesek és hamis összefüggéseket sugallhatnak a testzsír és a betegségkockázatok között.

Az orvoslás és a közegészségügy abba a hamis biztonságérzetbe ringatja el még a testsúlyukra komolyan odafigyelőket is, hogy elég, ha a BMI 25 alatt van, mert akkor nincs semmi baj.

A metabolikusan elhízott normál testsúlyú típus

Ez a furcsa elnevezés azt jelenti, hogy vannak normál BMI-övezetbe tartozó emberek, akiknek a különféle anyagcsere-jellemzői (megnövekedett zsigeri zsírszövet, magas éhgyomri vércukorszint, inzulinrezisztencia, hiperinzulinémia, magas vérzsírszint, magas vérnyomás, elzsírosodott máj és magas gyulladásszint) olyanok, mintha elhízottak lennének. Különböző vizsgálatok a normál súlyúak 7–20%-át találták metabolikusan elhízottnak. Ezeknek a normál BMI-tartományba tartozó embereknek olyan nagy a szív- és érrendszeri betegségre, a cukorbetegségre, a rákra a kockázatuk, mintha ténylegesen komolyan el volnának hízva.

Egy amerikai vizsgálatban a 18,5–20,9 BMI-kategóriába esőkhöz képest a 21–22,9 BMI-jű férfiaknak 4,1-szer és a 23–24,9 BMI-jűeknek már 5,4-szeres kockázatuk volt arra, hogy metabolikus szindrómában szenvednek.

Ez intő jel arra, hogy nem elég a testsúlyra figyelni. De akkor még mire?

Vessünk egy pillantást a vadászó-gyűjtögető népekre, hiszen ők reprezentálják a jelenünkben azt, hogyan is élt az ember evolúciója során több százezer éven át. A természetben a méz kivételével nem fordul elő gyorsan felszívódó (másként magas glikémiás indexű) szénhidrát, az, ami a nyugati életmódban alapvető élelmiszernek számít, és a legtöbb ember nagy mennyiségben fogyasztja őket.

A természeti emberek makkegészségesek, testtömegindexük 19–22 kg/m² között mozog. Ez tehát az ideális BMI, és egy 230 vizsgálatot tartalmazó metaanalízis, amelyben 30 millió résztvevő 3,74 millió halálesetét elemezte, kimutatta, hogy a 20-25 éven át követett, egészséges, soha nem dohányzók közt a halálozási kockázat szempontjából ideális BMI 20–22 közé esett. Ez abszolút megerősíti a természeti népeknél tapasztaltakat. (Ha valaki még ott tart, hogy „ja, de ők átlag 30 évet élnek”, annak nem árt tudnia, hogy a természeti ember, ha túljut a veszélyes gyermekkoron, annyi ideig él, mint a magyar átlag.) Ha szembenézünk a tényekkel, akkor számszerűleg ez úgy néz ki, hogy egy 170 cm magas, 20–22-es BMI-jű ember 57–63,5 kg. A nyugati orvoslás szerint még egészséges kategóriába tartozó ugyanilyen magas 25-ös BMI-jű ember már 72 kg. Az 10-15 kg különbség, ami a pontosabb elemzések szerint már komoly betegségkockázatokkal jár.

Egy 25-ös BMI-jű férfinak 5,3-szor nagyobb az esélye arra, hogy metabolikus szindrómában szenvedjen egy 18,5–20,9 testtömegindexű férfihoz képest. Külön kategória a veleszületett vagy szerzett lipodisztrófia. A lipodisztrófiában szenvedőknél nem alakul ki bőr alatti zsír, ezért azt hihetik, ők aztán ehetnek bármit, nem árt nekik. Vannak, akiknél különféle zsírdepók alakulnak ki, arcra, hátsó nyakra, combra híznak. Az ilyen személyeket súlyos anyagcserezavarok jellemzik (viszcerális zsír, májzsírosodás, inzulinrezisztencia, leptinhiány stb.), de BMI-jük alapján egészségesnek tűnnek.

Mindez azt bizonyítja, hogy nem a mérleg fogja megmondani, egészségesek vagyunk-e, hanem a táplálkozásunk

Aki reggeltől estig finomított szénhidrátokat fogyaszt, az esetleg nem hízik el, mert ezekből keveset eszik, vagy alkatilag képtelen hízni, de ettől még a finomított szénhidrátok elvégzik alattomos munkájukat a hullámvasútként fel-alá emelkedő-süllyedő vércukor- és inzulinszinttel, az évek alatt lerakódó viszcerális (hasi) zsírral és mindezek szív- és érrendszeri következményeivel.

Aki eddig sem foglalkozott a testsúlyával, annak nincs mit kiakadnia ezen, de aki eddig elhitte az egészséges BMI intervallumról szóló mesét, az sürgősen gondolja át a táplálkozását.

Fotó: Adobe Stock