Útmutatónk: a tarot – 3. rész: Földi szülők – az Uralkodónő és az Uralkodó

A Hős (a Bo­lond) út­já­nak kez­de­tén elő­ször az égi szü­lei­vel, majd a föl­di szü­lők­kel ta­lál­ko­zik. Az elő­ző rész­ben a Hős égi szü­lei­vel, a Má­gus­sal és a Fő­pap­nő­vel is­mer­ked­tünk meg, most a föl­di szü­lők­kel fog­lal­ko­zunk. Az égi szü­lők a gon­do­la­tok és ide­ák vi­lá­gá­ban tes­te­sí­tik meg a fér­fi és női ar­che­tí­pust. A föl­di szü­lők kon­krét, hét­köz­na­pi szin­ten mu­tat­ják be eze­ket az elve­ket: az Ural­ko­dó­nő az Anya­ter­mé­sze­tet, az Ural­ko­dó a kul­tú­ra és a ci­vi­li­zá­ció ere­jét szim­bo­li­zál­ja. Ha e két erő egy­más­sal har­mó­niá­ban él, gyer­me­kük (a Hős) biz­ton­sá­gos, vé­dett kör­nye­zet­ben nő fel. Míg az Anya­ter­mé­szet, min­den új élet for­rá­sa, fo­lya­ma­to­san új ter­mést hoz, az Ural­ko­dó le­arat­ja azt. Az Anya­ter­mé­szet az ál­lan­dó kör­for­gás lény­egét hor­doz­za, az Ural­ko­dó azon­ban sza­bá­lyoz­ni, egyen­sú­lyoz­ni pró­bál­ja eze­ket a vál­to­zá­so­kat. Ha mér­té­kük meg­fe­le­lő, az Ural­ko­dó a ter­mé­szet ele­mi, nyers vad­sá­gát tart­ja kor­dá­ban, míg az Ural­ko­dó­nő az Ural­ko­dó eset­le­ges túl­ka­pá­sait a ma­ga „ter­mé­sze­tes” mód­ján fi­no­mít­ja.

Az Ural­ko­dó­nő szim­bo­li­zál min­den ter­mé­sze­tes dol­got, az Ural­ko­dó pe­dig min­den em­be­ri kéz al­kot­ta tár­gyat. Az Ural­ko­dó­nő a lágy, ke­rek for­má­kat jel­ké­pe­zi, egye­nes és szög­le­tes for­mák csak elvét­ve lát­ha­tó­ak a ter­mé­szet­ben. Az Ural­ko­dó az egye­ne­se­ket kép­vi­se­li, mes­ter­sé­ges mó­don olyan tár­gya­kat ké­szít, ame­lyek si­mák és szög­le­te­sek. Az Ural­ko­dó­nő számá­ra az idő is kör­szerű, min­den vissza­tér egy­szer, az ő vi­lá­gá­ban lé­te­zik új­já­szü­le­tés. Az Ural­ko­dó ide­je egye­nes vo­na­lú, kez­det­tel és vég­gel ren­del­ke­zik, és a két vég­pont kö­zöt­ti ese­mé­nye­ket fej­lő­dés­nek ne­ve­zi. Az ő vi­lá­gá­ban min­den­nek el kell kez­dőd­nie és vé­get kell ér­nie, így csak egy éle­tünk van.

Ural­ko­dó­nő: A föl­di anya

„A lo­gi­ka ha­tár­ait a tu­do­mány nem lép­he­ti át, nem úgy a ter­mé­szet, amely ott is vi­rág­zik, ahová még nem ju­tott el az el­mé­let.”

Carl Gus­tav Jung

A Ri­der-ta­rot Ural­ko­dó­nő­je ter­mé­keny­sé­gé­nek szim­bó­lu­mai­val kör­be­vett trón­ján ül – ru­há­ján a grá­ná­tal­ma, a ter­més a bú­za­föl­dön, az er­dő, a fo­lyó –, egyér­tel­mű­vé té­ve, hogy ő min­den élet for­rá­sa. Ko­ro­ná­ján a ti­zen­két csil­lag a ti­zen­két hó­na­pra utal, az év­sza­kok úr­nő­je­ként mu­tat­ja be. Trón­já­nak Vé­nusz-je­le az Anya­ter­mé­szet bé­kés ol­da­lát hang­sú­lyoz­za, vad és rom­bo­ló én­je a kár­tya hát­te­ré­be szo­rul. Az Ural­ko­dó­nő a te­rem­tő­erő és az éle­te­ner­gia kár­tyá­ja, a ci­kli­kus me­gúju­lást jel­ké­pe­zi.

A Crow­ley-ta­rot a Csá­szár­nőt úgy mu­tat­ja be, mint a „föld só­ját”. A nö­ve­ke­dés ci­kli­kus moz­gá­sait eme­li ki, hang­sú­lyoz­va, hogy min­den­nek, a szü­le­tés­nek és a ha­lál­nak is meg­van a ma­ga ide­je, és az em­ber fe­la­da­ta, hogy meg­ta­lál­ja az össz­han­got a ter­mé­szet rit­mu­sá­val.

Me­di­tá­ci­ós té­ma­ként az Ural­ko­dó­nő ezt kér­de­zi:

Élet­tel tel­ve élem az éle­tem? A ter­mé­szet rit­mu­sá­val és ci­klu­sai­val össz­hang­ban élek?

Szí­vü­gyek­ben az Ural­ko­dó­nő ezt ta­ná­csol­ja:

Ne so­kat gon­dol­kod­jon. Hall­gas­son a ter­mé­szet hang­já­ra, és bíz­zon ben­ne, hogy a szí­ve meg­mu­tat­ja a he­lyes utat.

A jö­vő­be ve­tett kép:

Ter­mé­keny ta­laj­ra ta­lált, amely­ben vá­gyai és ter­vei egész­sé­ge­sen fej­lőd­nek és gya­ra­pod­nak.

Krí­zis­hely­zet­ben az Ural­ko­dó­nő ezt ja­va­sol­ja:

Mű­vel­je meg a föl­det, és bíz­zon ben­ne, hogy az élet meg­hoz­za a meg­ol­dá­so­kat. Le­het, hogy ép­pen a pro­blé­mák­ból nő­nek ki?

Az Ural­ko­dó­nő ja­vas­la­ta ta­nács­ta­lan hely­ze­tek­re:

Tegyen egy sé­tát a sza­bad le­ve­gőn. Élvez­ze a fák har­so­gó zöld­jét, az il­la­tok és szí­nek bő­sé­gét. Hall­gas­sa a ma­da­rak éne­két, egy fo­lyó csör­ge­de­zé­sét vagy az eső­csep­pek ko­po­gá­sát, szip­pant­son mé­lye­ket a ha­ra­pós, hi­deg té­li le­ve­gő­ből, élvez­ze a hó tisz­ta­sá­gát.

Meg­erő­sí­tés­ként az Ural­ko­dó­nő így bá­to­rít­ja:

Há­lás va­gyok és bol­dog, hogy él­he­tek. Bí­zom a ter­mé­szet böl­cses­sé­gé­ben.

Ál­ta­lá­nos je­len­té­se kár­tya­ve­tés­nél:

Az Ural­ko­dó­nő azt mu­tat­ja, hogy ter­mé­keny ta­laj­ra lé­pett, ahol jól fej­lőd­nek és gya­ra­pod­nak az új dol­gok. Az Ural­ko­dó­nő a kre­a­tív fo­lya­ma­to­kat, az élet­te­li nö­ve­ke­dést és az új dol­gok meg­szü­le­té­sét jel­ké­pe­zi.

Az Ural­ko­dó­nő drá­ga­kö­ve a jás­pis (a kö­vek any­ja), a kre­ol és a ró­zsa­kvarc. Boly­gó­ja a Vé­nusz.

Ural­ko­dó: A föl­di apa

„Va­ló­ság az, mely ak­kor sem tű­nik el, ha már nem hi­szünk ben­ne.”

Phi­lip K. Dick

Az Ural­ko­dó a ren­det, az át­lát­ha­tó­sá­got és a va­ló­sá­got kép­vi­se­li. Ki­tar­tá­sá­ban rej­lik ki­ma­gas­ló ere­je. Ő te­szi va­ló­ság­gá az öt­le­te­ket, a vá­gya­kat és a szán­dé­ko­kat.

A Ri­der-ta­rot Ural­ko­dó­já­nak egye­nes test­tar­tá­sa áll­ha­ta­tos­sá­gát és szi­lárd­sá­gát hang­sú­lyoz­za, kő­ből ké­szült szi­lárd tró­nu­sát a ve­ze­tői igényt jel­ző kos­fe­jek dí­szí­tik. Vö­rös szí­nű pa­lást­ja tett­vágy­ról árul­ko­dik. Jobb ke­zé­ben az ank­hot, az ősi, egyip­to­mi ke­resz­tet tart­ja jo­gar­ként, amely a kör­rel és a pál­cá­val a fér­fi és női prin­cí­pi­um össze­kap­cso­ló­dá­sát szim­bo­li­zál­ja. Az ankh az egyip­to­mi­ak számá­ra az élet jel­ké­pe volt, ez a jo­gar az élet vé­del­me­ző­je­ként és fenn­tar­tó­ja­ként ábrá­zol­ja az Ural­ko­dót.

A Crow­ley-ta­rot Csá­szá­ra ugya­nezt a je­len­tés dom­bo­rít­ja ki, az­zal a kü­lönb­ség­gel, hogy a haj­tó­erőt, a di­na­mi­kus as­pek­tust hang­sú­lyoz­za.

Me­di­tá­ci­ós té­ma­ként az Ural­ko­dó ezt kér­de­zi:

Mi­lyen ki­tar­tó­an va­ló­sí­tom meg a vá­gyai­mat és a ter­ve­i­met? Kész va­gyok fe­le­lős­sé­get vál­lal­ni?

Szí­vü­gyek­ben az Ural­ko­dó ezt ta­ná­csol­ja:

Le­gyen kö­vet­ke­ze­tes, vál­lal­ja a fe­le­lős­sé­get, ad­jon szi­lárd ke­re­tet a meg­va­ló­sí­tott ered­mé­nyek­nek.

A jö­vő­be ve­tett kép:

Az el­kö­vet­ke­zen­dő idő­szak­ban si­ke­rül le­zár­nia a nyi­tott kér­dé­se­ket. Va­ló­sít­sa meg vá­gyait és gon­dos­kod­jon ró­la, hogy az ered­mény tar­tós le­gyen.

Krí­zis­hely­zet­ben az Ural­ko­dó ezt ja­va­sol­ja:

Sza­ba­dul­jon meg az il­lú­ziók­tól és az álom­ké­pek­től. A kon­krét hely­zet­re össz­pon­to­sít­son. Ki­vi­te­lez­he­tő meg­ol­dás­ra ta­lál, ame­lyet lé­pés­ről lé­pés­re si­ke­rül meg­va­ló­sí­ta­nia.

Az Ural­ko­dó ja­vas­la­ta ta­nács­ta­lan hely­ze­tek­re:

Tegyen ren­det, dob­ja ki, ami nem kell, tegyen pon­tot egy rég ha­lo­ga­tott
do­log vé­gé­re.

Meg­erő­sí­tés­ként az Ural­ko­dó így bá­to­rít­ja:

Kö­vet­ke­ze­te­sen cse­lek­szem, ki­tar­tok a szán­dé­kom mel­lett.

Ál­ta­lá­nos je­len­té­se kár­tya­ve­tés­nél:

Az Ural­ko­dó a be­csü­le­tes­sé­get, a fe­le­lős­ség­tu­da­tot, a re­ali­tás­ér­zé­ket, a jó­zan­sá­got, a ren­det, az egyér­tel­mű­sé­get és a kö­vet­ke­ze­tes­sé­get jel­ké­pe­zi. Gya­kran (el­ha­mar­ko­dot­tan) túl­sá­go­san szi­go­rú­nak, ke­mény­nek és ér­zé­ket­len­nek bé­lyeg­zik, pe­dig ép­pen az a leg­fon­to­sabb eré­nye, hogy meg­vé­di a gyen­gé­ket, és biz­ton­sá­gos kör­nye­ze­tet te­remt. Az Ural­ko­dó a szó leg­ne­me­sebb ér­tel­mé­ben vé­ve a meg­va­ló­sí­tó erő, aki va­ló­ság­gá vál­toz­tat­ja a vá­gya­kat, az ide­ákat és a szán­dé­ko­kat, és min­dig és­sze­rű­en cse­lek­szik.

Az Ural­ko­dó drá­ga­kö­ve a fe­ke­te ónix, va­la­mint a he­gyi­kris­tály, a rend­sze­re­ző erő szim­bó­lu­ma.

Kár­tya­ve­té­si mó­dok: A Vakfolt

Ez a ki­ra­ká­si mód­szer az önis­me­ret cél­ját szol­gál­ja, sze­mé­lyi­­sé­günk négy as­pek­tu­sát mu­tat­ja meg.

	Amit a kérdező tud önmagáról	Amit a kérdező nem tud önmagáról
Amit mások tudnak a kérdezőről	Amit mindenki tud	A vakfolt
Amit mások tudnak a kérdezőről	Ahogy Ön látja magát	A Nagy Ismeretlen

1. Amit min­den­ki tud: A kár­tya ál­tal jel­ké­pe­zett te­rü­le­ten ugya­n­oly­an­nak lát­juk  ma­gun­kat, mint a kör­nye­ze­tünk.

2. A vak­folt: ma­ga­tar­tás­for­mák, ame­lye­ket má­sok ész­re­vesz­nek, de mi ma­gunk nem ész­le­lünk.

3. Ahogy Ön lát­ja ma­gát (Ár­nyék): a lé­nyünk­nek az az ol­da­la, ame­lyet mi ma­gunk is­me­rünk ugyan, de meg­tar­tunk ma­gunk­nak, és el­rej­tünk a kül­vi­lág elől. 

4. A Nagy Is­me­ret­len: tu­dat­ta­lan fo­lya­ma­tok és haj­tó­erők, ame­lye­ket gya­kran mi ma­gunk sem ve­szünk ész­re, és a kör­nye­ze­tünk sem