Álomfejtés: Ketrec és vadon

Egy oroszlános álmot láttam.

Egy nagy házba kerültem, amely barlangszerű volt és oroszlánok laktak nagy ketrecekben. A ketrecek a barlang üregébe szerelt rácsok voltak. Sötét volt.

Az a férfi, aki az állatokat gondozta, körbevezetett és mindent megmutatott. Kinyitotta a ketreceket és egy slaggal kimosta az ürüléket, a szemeteket. Nagy kulcsot használt a kinyitáshoz. Eléggé meg voltam rökönyödve. A talaj agyagos volt, és semmi, de semmi nem volt az állatok számára, amivel például játszhattak volna. És az oroszlánok csak ültek az agyagos talajon.

A sötétben minden szürkének tűnt, mintha porosak lettek volna. De ami legjobban megrökönyített, az a helyszűke volt. Jószerével csak ülni és állni lehetett. Futni egyáltalán nem. Úgy éreztem, bűn ezt tenni ezekkel az állatokkal.

Az egyik ketrecben egy anyaoroszlán volt, három-négy kölykével. Ezek is apatikusan ültek, szomorú nyugalommal, amely elképesztő beletörődés volt. A kitárt ajtón sem jöttek ki. Próbáltam elkapni a tekintetüket, de nem kontaktáltak velem. Üres tekintettel meredtek maguk elé.

Ahogy kezdett átterjedni rám is ez a mérhetetlen apátia, szürkeség és lelassultság, és láttam, hogy a kicsikben sincs nyüzsgés, arra gondoltam, hogy talán a fény hiányától lettek ilyenek.

Végül elértünk a legöregebb oroszlánhoz, amely úgy összement már, hogy nagysága csupán egy közepes kutyáé lehetett. Szóltam a kísérőmnek, hogy ki kellene vinni őket a fényre. Beleegyezett. Kivittük az egyiket az udvarra, ahol zöld fű volt és ragyogott a nap. Először csak feküdt a füvön. De egyszer csak a lábától kezdve kezdte visszanyerni a színét. Mint az itatóspapíron a tinta, úgy színesedett a lábától kezdve az egész teste. Mire a hátán lévő szürke csík is beszínesedett, kicsit elevenebb lett, felállt, elkezdett körbejárkálni. Megijedtem, hogy elszalad. De az ember ettől látszólag egyáltalán nem tartott.

Én viszont láttam, hogy a lépegetés lassan átváltott ügetésbe, majd egyre jobban belelendült a sebességbe és szaladni, vágtázni kezdett. És útját az erdő felé vette.

Egy pillanat alatt sok minden átvillant az agyamon:

– Mi a neve vajon? Vissza tudjuk-e hívni?

– Ha nem, mi lesz vele?

– Jó vagy rossz ez az elszaladás?

– És ha elérném, én mit csinálnék vele? Visszacsuknám?

– De ha más bukkan rá, vajon mit tesz vele?

Ezek között a dilemmák között hirtelen felébredtem.

Kedves Ruth!

Nem is tudom, hogyan szedjem csokorba azt a sok hatást, amelyet az álom kiváltott bennem.

Magamról talán fontos, hogy harmincöt éves vagyok, tornatanár, az Oroszlán havában születtem, napimádó és természetrajongó vagyok. Kutyám és macskám is van, a barátommal nem lakunk együtt, vándorlunk. Hol én megyek hozzá, hol ő jön hozzám. A mozgás lételemem, talán azért is választottam ezt a foglalkozást. De ha arra gondolok, hogy én vagyok a ketrecbe zárt, elszürkült és apátiába süppedt oroszlán, talán van benne valami. A 45 perces órák a mindenféle természetű gyerekekkel már nem igazán lelkesítenek. Állandóan képzem magamat, hogy váltani tudjak, edző legyek. Legjobban azonban a tánc érdekel. Tudom, hogy minden kislány ábrándozik a világot jelentő deszkákról, én sem vagyok kivétel. De hát ez már színpadi tánc soha nem lesz.

A másik nagy különbség a vágyott és az elérhető között a francia barátom és az én életvitelem. Sokszor áthidalhatatlannak tűnik a köztünk lévő társadalmi különbség. Ő nagyon határozott abban a vonatkozásban, hogy nem fogja megoldani az életemet. Ami egyrészt rendjén is van, de másrészt mégsem teljesen. Ez év végén elmegy az országból, és akkor mégiscsak felmerül a kérdés, hogy velem vagy nélkülem. Néha felmerül benne, hogy ő is családot szeretne, de ez neki cseppet sem sürgős. Őszintén szólva én is csak azóta gondolkodom a megállapodott kapcsolatról, amióta őt ismerem, vagyis két éve. Lehet, hogy az erdőbe szabadult oroszlán az én elszabadult vágyam és képzeletem. Ha úgy érzi, hogy többet ki lehet olvasni a történet mögül, szívesen várom válaszát.

Üdvözlettel: Vadvirág

Kedves Vadvirág!

Jó érzékkel tapintott rá, hogy oroszlánlelkét mind a munka, mind a partnerkapcsolat némileg bebörtönzi. De az efféle korlátozások az élet szükséges velejárói, akár a munkát, akár a családi életet nézzük. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ösztöneink a kultúrában sajátságos módosulásokon mennek át. De lehet-e másként? Ha csak ösztönlények maradnánk, az nyilván zsákutca lenne. Talán ez fejeződik ki képileg a barlang-ketreccel. A kultúra, a társadalomba való beilleszkedés, a munka nemcsak az egocentrikusságunkat segít leküzdeni, de magasabb értékrendeket is ad, távlatot nyit, új dimenzióba emeli az életünket a felnőttkor évtizedeiben.

Ne bánja, hogy a francia barátja „nem oldja meg az életét”, hiszen senki nem oldhatja meg a más életét. Az erőfeszítéseket a járásért, a haladásért mindenkinek magának kell kifejtenie, megtennie.

Különösen tetszett az álmában a fény fontosságának kirajzolódása. A füvön, a napsütésben az oroszlán belső fénye is felkeltődött, visszanyerte színét, erejét, mozgáskedvét, lendületét. Valami ilyen fényt jelenthet a barátja, ha nem Ön nélkül hagyja el Magyarországot. Gondolom, ő inkább a racionalizáltságot képviseli a kapcsolatukban, míg Vadvirág inkább érzelemvezéreltnek tűnik. Találónak érzem azt is, hogy „vadvirágnak” nevezi magát, csak semmi mesterkéltség, semmi művi. De ha belegondol, az iskola – pillanatnyi munkaterülete és továbbképzései – is kulturális termék, és sok szenvedéssel jár, amíg beletörődünk abba, hogy a játékot felcseréljük a tanulással, később pedig a tanulást a munkával. Vagyis a gyerekek nem nőhetnek fel vadon, mint lósóska az árokparton.

Persze nem kiirtani és elfojtani és bebörtönözni vagy megbénítani, miként az az álomban történt az oroszlánokkal. De mint gyakorló kutya- és macskatulajdonos, nyilván megfordult az is a fejében, hogy vajon az állatai jól érzik-e magukat a lakás rabságában. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy igazi vadon már alig van a földön. Védett területek vannak, de az már nem az igazi természet.

Fotó: Shutterstock