Szepes Mária – Kortalan szerelem

Szepes Mária

#érzelem #ezotéria #lélek #szepes mária #szerelem

Szepes Mária (Papír Mária) 1908. december 14-én született Budapesten. Szepes Béla képzőművésszel, többszörös atléta- és síbajnokkal, olimpiai ezüstérmessel 1930. december 24-én kötött házasságot (56 évet éltek együtt), ezután vette fel a Szepes Mária nevet. 1939-ben Tihanyban, egy rózsakeresztes inspiráció hatására Szepes Mária hozzákezdett legismertebb regénye – később az ezoterikus irodalom alapművének tekintett –, A Vörös Oroszlán megírásához, és 5 évig dolgozott a könyvön. 1972-ben Arany Meteor-díjjal, 1987-ben Galaktika-díjjal, 2001-ben Arany János-díjjal jutalmazták. Szepes Mária alapító fővédnöke az 1997-ben indult Szintézis Szabadegyetemnek. Élete utolsó éveiben havi rendszerességgel jelentek meg írásai a Természetgyógyász Magazinban, Bizarr novellák címen. A Szegedi Egyetem filozófia tanszékén művei tankönyvnek számítanak.

Az ember gyönyörben fogan és szerelemre születik. Hiányérzete, vágya mágnesesen magához vonzza kiegészülése eszközét, a másik nemet. Az emberi szervezetbe zseniálisan épül bele a szerelem birtoklási vágyának részegítő ösztöne. E követelő szenvedélynek valóban nincs kora. Ha lávája kitör, a ráció hallgat. Márai Naplójábó1 idézem: „Az ember létének két elementáris hajtóereje van, az irgalom és a kéj.” Az utóbbi fogalom kizárólagosságával csak részben értek egyet. Van még valami, a kéjnél hatalmasabb szerelmi élmény, a közös lelki-szellemi extázis. Kevesen értik, mert ritkán jut az embernek osztályrészéül. Engem a sorsom megajándékozott vele.

Néhány rövid kis sztorival szeretnék utalni a szerelem kortalanságára.

A Színész Otthonban nem régen elhunyt barátnőm írja önéletrajzi vallomásában:

„Alig voltam négyéves, amikor debreceni házunk pincéjében ráesett a fény egy plakátra, amely egy színes, nagyon izmos, szép, piros sapkás ördögöt ábrázolt. Én nyomban beleszerettem. Beszélni persze erről nem lehetett senkinek. Titkos epedésem azonban hosszú időn át tartott. Izgalmas, tiltott viszonyt folytattam egy ördöggel.”

Egy másik eset. Szabó Magda nemcsak nagyszerű író, ragyogó riportalany is. A műsorvezető intim kérdést tett fel neki.

– Nem kell felelnie rá! – mondta udvariasan. – Mikor volt először szerelmes és ki volt szerelme tárgya?

– Szívesen felelek – mondta buzgón, tündéri bájjal Szabó Magda. – Hatéves koromban jegyeztem el magam Winettouval, az indiánnal. Faltam a könyveit. Frigyünk akadályát, hogy nem kálvinista, könnyen el lehet hárítani. A pogányokat úgyis meg szokták keresztelni – gondoltam.

Neves szobrász barátnőm 92 éves korában élte meg legelső, szenvedélyes nagy szerelmét. Egy kis apró műtétje után beleőrült a kórházban betegszállítójába, egy 20 éves, gyönyörű fiatalemberbe.

– Olyan, mint egy görög isten – zokogta nekem telefonon át.

– Végre! – szakadt ki belőlem. – Legalább ebből sem maradsz ki. Csak azt nem értem, miért bőgsz?!

Hangja elrekedt a bánattól.

– Kínpadon fekszem. Nem tudtam, hogy szeretni ennyire fáj! A dédanyját látja bennem, ahelyett, hogy…

Kortalan szerelem

Most áttérek az én kortalan szerelmemre. Önéletrajzomban, cikkeimben sokat írtam róla, mit jelentett nekem Szepes Béla, aki filmrendező apám révén került a családba. Megmerült feszült szellemi légkörünkben. Rendkívül csinos férfi volt, sugárzó napmosolya ellen nehéz volt védekezni. Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Tavasztól őszig gerelyt hajított. Ősztől tavaszig síbajnok volt; mindenütt első. 1928-ban gerelyvetésben olimpikon lett.

Béla egymaga eldöntötte, feleségül vesz engem. Én valójában alig ismertem. Azon töprengtem, mi közöm lehet egy sportemberhez nekem, aki a fejem búbjáig irodalomba, Adyba veszett nyugatos voltam, és egészen más elképzeléseket szőttem a jövőmet illetően. Őt azonban ez egy cseppet sem zavarta. Ezúttal is elsőnek futott be. Győzött. Hogy kapcsolatunk miképpen nyerte el az egyetlen nagy szerelem arany fedezetét, megpróbálom körülírni.

Azt tervezte, két év múlva megesküszünk és elvisz mindenhová, ahol versenyzett. 1930 tavaszán külföldről hazaérkezve sétálni hívott a Svábhegyre. Május volt, tavasz, közhelyszerűen gyönyörű. A hegytetőről néztünk le a virágba borult városra. Szédítő, édes, felhőtlen kékség feszült fölöttünk. Kabátját leterítette, én arra ültem rá. Ő távolabb, a fűbe heveredett, könyökére támasztott fejjel. A kezemet sem érintette. Nem volt első csók, ölelés, udvarlás, sem leánykérés. És addig, a madárdaltól zúgó, virágillatos szellőtől simogató májusi délelőttig úgy hittem, semmit sem tudok róla.

Akkor történt a varázslat, amire alig van fogalom. Ha azt mondom, két sajgó rész összekattant és eggyé vált, elpihent, hazaérkezett egymásba, a meghittség, a mámoros boldogság transzába emelkedve, szegényes szavak hálójába próbálom fogni rendkívüli állapotom intenzitását, a jelentőségét annak, hogy ráismertem: Ő AZ. Ó ne higgyék, hogy az érzékek öröme kimaradt ebből a meccsből. De ez a második ütem volt. A lélek és a szellem fonódott eggyé, mert időtlenül összetartozott. És ez az egyetlen igazi kötőanyag a nemek között. Az első ütem. Otthon vagyok benne. Mindent tudok róla. És mindennél többet. Soha több el nem veszíthetem. Soha többé el nem veszíthet. Eggyé váltunk.

Holtodiglan-holtomiglan…

Természetes volt, hogy 1930. december 24-én délelőtt a földi törvény előtt is letettük az esküt. Hogy holtodiglan-holtomiglan… Én 21 éves voltam, Ő 26 múlt. Az esküt be is tartottuk. 56 éven át éltünk együtt e szövetségben egyetlen vita nélkül. Akkor Ő átkelt, átment egy küszöbön. De csak a teste. Az egykor fellobbant, egymásban megtámaszkodó szellemi egység nem változott. Ő éppen úgy VAN. Ahogy öreg korunkban is éltük a kortalan szerelem egyenletes izzását, vénségünk nem változtatott rajta. A lélek nem öregszik és a szellemnek nincs kora.

Én itt vagyok, látszólag. Ő ott. De a partok között vaporettó közlekedik ingajáratban. Hol Ő jön hozzám álmomban, hol én megyek hozzá. Magam is készülődök már. Jó tudni, hová megy az ember.

Ezt csak átélni lehet, megosztani nem. Elnézést. Én valóban átélem minden pillanatomban.