Dr. Almási Kitti – Tönkreteszi az életet az önbizalom hiánya

– Mi lesz a szőke nő sztereotípiával? Kivétel erősíti a szabályt?

– Nem is vagyok igazán szőke! Sötétszőke, majdnem barna…

– Mindig kitűnő tanuló volt?

– Ketten vagyunk testvérek. A bátyám volt a vagány, csintalan fiúgyerek, én pedig a jó kislány, édesapám kis hercegnője. Cserfes voltam, de szerettem jól tanulni, élveztem, ha megdicsértek, ezért megragadtam a lehetőségeket, hogy szerepeljek: énekeltem, táncoltam, hegedültem. Később, az egyetemen már nehezebb volt mindig eredményt produkálni. De akkor már muszáj volt jól tanulnom, mert a családunk nehéz helyzetbe került, és szükségem volt az ösztöndíjra.

– Miért éppen a pszichológiát választotta? Ez gyerekkori álom?

– Nem. Érettségi után Bécsbe mentem bébiszitternek és nyelvet tanulni. A családban, ahová kerültem, az apa pantomimművész volt, emellett testbeszédet oktatott, az anya pszichológus. Gyorsan kiderült, hogy négy kisfiuk mellett nem tudok tanulni, de nem szerették volna, hogy elmenjek, így aztán fölvettek még egy bébiszittert, és én mintegy családtagként élhettem velük tovább. Akkor már beszéltem angolul és németül, így a fiúknak tudtam az angolban segíteni. Ott érett meg bennem az elhatározás, hogy pszichológiát tanulok.

– Ami olyan jól sikerült, hogy a diploma után mindjárt elnyert egy doktoranduszi pályázatot, később az akkor még meglévő Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben, köznapi nevén a Lipóton kapott munkát, és 2003-ban PhD tudományos fokozatot szerzett.

– A Semmelweis Egyetem Doktori Iskolája hirdetett ösztöndíjat, gondoltam, nincs mit vesztenem, megpályázom, és hálás vagyok a sorsnak, hogy megnyertem. Nagy szükségem volt rá. 1998-ban nem volt könnyű frissen végzett pszichológusként elhelyezkedni, márpedig a klinikai szakpszichológusi képzés megkezdéséhez egy év gyakorlat kellett. Helyesen egyébként, hiszen az egyetemen nem találkoztunk páciensekkel, nincs mód a valódi gyakorlatszerzésre. Én egyébként az egyetem mellett is dolgoztam, kérdőíves felméréseket készítettem a Lipóton zajló vizsgálatok keretein belül, így kerültem végül oda dolgozni. A kutatómunka szempontjából jó volt, a kezelés alatt állók és a kollégák miatt is. A főnököm azonban más szemléletű volt, mert inkább a gyógyszeres kezelést tartotta fontosnak, míg én a pszichoterápia híve vagyok.

– Mindannyiunknak vannak lelki gondjaink, konfliktusaink, nehézségeink, amikkel így-úgy boldogulunk. Mi az a pont, amikor szakemberre van szükség? Honnan ismerhetjük ezt föl?

– Szükségünk van a problémákra. Milyen unalmas lenne az élet, ha mindig minden szép és jó lenne, megoldandó feladatok és nehézségek nélkül? Amikor azt hallom, hogy lehetőleg stresszmentesen kellene élni, csak legyintek. Szerintem ez szinte lehetetlen. Először is: stressz mindig mindenütt ér, ez kiküszöbölhetetlen. Az nem mindegy, hogyan viszonyulunk hozzá, hogyan dolgozzuk fel, mire „használjuk”. A kihívások hozzák az élet dinamikáját, a krízisek megélése és megoldása tesz tapasztaltabbá, hoz közelebb a többi emberhez, adott esetben a társunkhoz. A szűk mezsgyén mozgó, kis amplitúdójú emberi kapcsolatok unalmassá, egysíkúvá válnak. Ilyenkor mondják: már semmi titokzatosság, meglepő, izgalmas nincs a másikban.

Gyakran a nagy veszekedésekkel és kibékülésekkel járó kapcsolatok tartósabbak, mint a „langyos víz” típusúak. Visszatérve az eredeti kérdésre: nem az a baj, ha gondjaink vannak, ha életünk egyik vagy másik területén elbizonytalanodunk, ez természetes, az élet velejárója, és többnyire megtalálhatjuk a megoldást. Baj akkor van, ha valaki az élet valamely vagy több területén – a párkapcsolatában, a munkájában, a gyermekeivel való viszonyát illetően, a hétköznapi életvitelében, a házimunkájában, az egészségét érintő kérdésekben – tartósan elakad, a szokásos életterein a régi módon már nem boldogul, állandó gondjai vannak a mindennapi életvitellel. Ezt jelzik az állandósuló konfliktusok, a megromlott viszonyok, szexuális problémák, a szorongás, pszichoszomatikus betegségek kialakulása.

– Mit nevezhetünk tartósnak? Egy hetet, egy hónapot, egy évet?

– Ha ez néhány héten keresztül fennáll, azt én már tartósnak nevezném. Hangsúlyozom, itt nem egy-egy problémáról, konfliktusról van szó, hanem például arról, ha állandósul a veszekedés a házastárssal vagy a környezettel, folyamatossá válik a félelem bizonyos szituációktól, kialakul a tehetetlenség, a kilátástalanság érzése. Ilyenkor érdemes és kell is szakemberhez fordulni, mert minél tovább áll fenn ez az állapot, annál nehezebb lesz továbblépni.

Kitti lányai

– Eljut az ember arra a pontra, amikor azt mondja: szakemberre van szükségem. Fel szeretné keresni mondjuk önt. Ám a telefonszáma nincs feltüntetve sehol, csak az e-mail címe nyilvános. Ennyire sok a páciense?

– Nem panaszkodom. A könyvírás és az előadások miatt nem csak a magánrendelés tölti ki az időmet. Emellett egy-egy páciens több hónapig jár hozzám, és egymásnak ajánlanak, emiatt valóban nagyon sok a munkám, amit szeretek, de ha jól akarom csinálni, nem vállalhatom túl magam. Hiszen az, aki eljön, teljes figyelmet és odaadást igényel.

– Hogyan zajlik egy ilyen pszichoterápia? Beszélgetnek?

– Kívülről vagy formáját tekintve ez valóban beszélgetés, de mind a pszichológustól, mind a pácienstől nagyon komoly munkát igényel. Azokkal érhető el jó eredmény, akik ezt megértik, és hajlandók is dolgozni. A pszichoterápia tudatos belső munka. A páciensnek fel kell mérnie, mi az, amiért szeretne más lenni, mik azok az okok, amik a diszharmonikus állapothoz vezettek. Milyen célokat tűzzön ki, hogy önmaga maradjon, erőfeszítésekre ösztönözze önmagát, de a cél ne váljon értelmetlenné? Az ember akkor érzi jól magát, akkor válik az élete harmonikussá, ha megfelelő céljai vannak, de családi indíttatásból, a szülőktől hozott minták alapján sokan túl egyszerű vagy éppen elérhetetlen célokat tűznek maguk elé. Az előbbi esetben azért nincs sikerélmény, mert a cél elérése nem kíván erőfeszítést és nem hoz valódi eredményt, az utóbbiban pedig azért, mert már a célkitűzés pillanatában kódolt a kudarc. A sikerélmény viszont az egyik legfontosabb dolog, ezért saját képességeinknek és élethelyzetünknek megfelelően kell célt választanunk.

– Ennek a képességét, ahogyan sok mást is, otthonról hozzuk, a szülői házból. Hány éves korig foghatjuk a gyerekkorra a kudarcainkat? Ha a hozott mintákra úgy tekintünk, mint számítógépes programokra, átprogramozható-e az ember?

– Persze, nem vagyunk robotok. Könyveket meg lehetne tölteni azzal, kik lettek másmilyenek, mint ahogyan a sorsuk elindult, kik fordítottak nagyot az életükön jó vagy rossz irányban. A változást gyakran egy megrázó életesemény okozza: egy haláleset, egy nagy csalódás, kudarc vagy éppen váratlan sikerélmény. A másik, ami még többször előfordul, az identitás új forrása: egy meghatározó személyiség, olyan ember, akiből erőt meríthetünk, akiről példát vehetünk. Ha mélyebbre ásunk, sokszor a markáns személyiségváltozások mögött találunk ilyen mintát.

Lehet ez egy közeli rokon, egy barát, tanár, edző, bárki, akire fölnézünk, akit tisztelünk, akire hasonlítani szeretnénk. Egy harmadik lehetőség pedig a pszichoterápia. Voltaképp a terapeuta is ilyen fontos szereppel bír: ahogyan elkezd hinni és bízni a páciensében, ő is hinni és bízni kezd önmagában. Gyakran tapasztalom, hogy amikor valaki felkeres egy problémával, és azon dolgozunk, közben, mintegy mellékhatásként, sikeresebbé válik az élet más területein is. Ez azért van, mert visszanyeri az önbecsülését, felbátorodik, ahogyan megszereti magát, úgy válik eredményesebbé és elfogadottá.

– Gyakran találkozik önbizalomhiánnyal?

– Nagyon gyakran. Ez a kudarcok egyik legfőbb oka. S ez nem egyszerűen azért van, mert a családban keveset dicsérik a gyermeket, és sokkal gyakoribb, hogy a hibáira hívják fel a figyelmet. Még aki otthon elég önbizalmat kap is, amikor kikerül ebbe a kemény világba, ahol sajnos az emberek – tisztelet a kivételnek – nem azon vannak, hogy felemeljék, segítsék egymást, hanem azon, hogy a másik letaposása árán jussanak előre, annak az otthonról hozott kevés kis önbizalma is szertefoszlik.

A vadasparkban készült kép egy szép emléket idéz

– Nekem az egyik főnököm azt szokta mondani, nem az óvodában vagyunk, hogy dicsérgessen, felnőtt emberek tudják, mit érnek.

– Bocsánatot kérek, ez csacsiság. Mindenkinek égető szüksége van az elismerésre, méghozzá gyakran. Nagy baj, ha a legkisebb hibát is megtorolják, és a legnagyobb erőfeszítést is ritkán követi elismerés. Éppen fordítva kellene lennie: a legkisebb erőfeszítés is méltányolandó, és a hibákra tárgyilagosan, magát a hibázót nem minősítve kellene felhívni a figyelmet.

– Hány évesek keresik fel leggyakrabban?

– A negyven körüliek. Van persze néhány fiatal páciensem is, akiket a szüleik hoztak el, és néhány idősebb, de ez az az életkor, amikor az emberek rájönnek, hogy változni akarnak, és hogy ehhez segítségre van szükségük.

– Mondana néhány érdekes esetet?

– Ez azért nehéz, mert valójában minden eset érdekes és tanulságos. Sok szép történetem van. Boldoggá tesz, amikor olyan párokkal futok össze vagy írnak nekem, akik jártak nálam, és tudatják: azóta is együtt vannak, boldogok. A leggyakoribb probléma a pároknál a hűtlenség, ezt nehéz feldolgozni, de nem lehetetlen. Emlékezetes az a két páciensem is, aki elutasítóan reagált a tükrözésekre, és végül elmenekült a helyzetből. Nyilvánvalóan nem készültek fel lelkileg arra, hogy szembesüljenek a saját érzéseikkel és azzal, hol tartanak. Már említettem, hogy a pszichoterápia nagy belső munka. Aki azzal a gondolattal érkezik, hogy majd én megoldom a gondjait, vagy hogy a lelki kínokra is van fájdalomcsillapító pirula, annak csalódnia kell.

Azért is ellenzem a gyógyszeres terápiát – persze nem minden esetben, van, amikor szükség van rá, de sokkal ritkábban, mint ahogyan alkalmazzák –, mert úgy vélem, lustaságot, lelki restséget eredményez. Hosszú távon nem lehet megspórolni a munkát, ha valaki változni akar és változtatni szeretne az életén. Néha fájó emlékek kerülnek elő a múltból, a páciens szembekerül az elfojtott és az életét mérgező elakadásaival, amikkel meg kell küzdenie. Megéri, de nem könnyű. Néha azt mondják a klienseim, úgy elfáradnak nálam, mintha egész nap fát vágtak volna, pedig csak ülünk és átbeszélünk egy-egy fontos területet. De ez látszat: a beszélgetés során folyamatosan figyelek rá, a saját érzéseimre, alkalmazom azokat a szakmai fogásokat, technikákat, amikkel segítem ezt a lelki munkát. Ez egy nagyon bonyolult folyamat.

– Amikor a családjával, a barátaival van, akkor is pszichológus?

– Meg is bolondulnék! Nekem is kell lazítanom. Persze ez a munka rendkívül érzékennyé teszi az embert, hamarabb észreveszem mások hangulatait, apró rezdüléseit – néha talán túl is értékelem azokat –, de a családtagjaimat, barátaimat és a környezetemben lévőket természetesen nem azzal a szakmai figyelemmel nézem, mint a pácienseimet.

Családi hölgykoszorú

– Ha jól tudom, van két kislánya. Ezek szerint a magánpraxis, az előadások, a könyvírás, a nyilvános szereplések és tudományos ismeretterjesztés, a háztartás mellett két kislány nevelése is bele kell, hogy férjen. Hogyan tudja beosztani az idejét?

– Kell hozzá egy kis szervezés, főleg, hogy a hatéves Eszter még óvodás, a nyolcéves Mimi viszont már iskolás, így kétfelé kell vinni őket reggel, és kétfelől elhozni délután. Jövőre könnyebb lesz, mert Eszter is suliba megy. A velük töltött idő feltölt és kikapcsol, ebben az életkorban már sokkal gördülékenyebben megy minden, és rengeteg mindenről tudunk beszélgetni. Gyakran előfordult, hogy ha vidékre mentem előadásra vagy a tévébe, jöttek velem, és egyúttal kirándultunk is, megnéztük az adott város nevezetességeit.

– Hogyan élik meg, hogy híres a mamájuk?

– Én azért nem vagyok híres, bár valóban előfordul, hogy felismernek, megszólítanak. Nagyon természetesen élik meg ezt a kislányaim. Tetszik nekik, de igyekszem, hogy ne túl sok jusson belőle. Amikor vittem őket magammal, többször is előfordult, hogy előadás után fölmentek a színpadra, játszottak a mikrofonnal. Jó, ha egy kisgyerek büszke lehet a szüleire, de vigyázni kell arra, hogy ne értékeljenek túl, ne váljon ez később nyomasztóvá számukra.

– A pszichológusnak is lehet bánata, gondja. Kihez fordul ilyenkor?

– Sajnos édesapám már meghalt, de megnyugtató tudni, hogy büszke volt rám. Édesanyám és bátyám a családjával Tatán lakik, odavalósi vagyok, jó érzés hazamenni. Velük nagyon jó a kapcsolatunk, sok mindent meg tudunk beszélni. Van 2-3 nagyon jó barátnőm, akikkel különböző fontos dolgokat ki lehet tárgyalni, és persze vannak barátaim, nagyobb társaságom is, akikkel jó együtt lenni, kikapcsolódni.

– A pszichológusnak megvan az az előnye, hogy gyorsabban kiismeri az embereket. Így megkímélheti magát a csalódásoktól?

– Nem, sőt. Nem tudom, azért-e, mert pszichológus vagyok, vagy egyébként is, de eleinte néha naivan bízom az emberekben és szeretem őket. Ezért talán a szokásosnál is jobban megdöbbent és váratlanul ér a kétszínűség, az ármány, a rosszindulat. Azt szokták mondani, bajban ismerszik meg, ki a barát. Csakhogy aki a bajban velünk van, annak lehet egy rejtett indítéka: jó bajban látni a másikat, jó, hogy én segíthetek neki, nem ő nekem, jó, hogy neki rossz, és nem nekem. Sokkal fontosabb, ki az, akivel nyugodtan megoszthatom az örömömet! Aki minden irigység nélkül velem örül, akiről tudom, hogy tényleg nekem drukkol és valóban jó érzéssel tölti el az én sikerem, mintha csak az övé is volna. Akit tényleg boldoggá tesz, hogy nekem jó, az az igazi barát.

Névjegy

Dr. Almási Kitti 1998-ban végzett az ELTE pszichológia szakán. Ezt követően a Semmelweis Egyetem Doktori Iskolájának ösztöndíjas hallgatója volt, majd 2003-ban PhD fokozatot szerzett. 2004-ben tette le klinikusi szakvizsgáját. 2000 óta az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben (Lipótmező) dolgozott, a III-as Pszichiátriai Ambulancián. Az intézet bezárása, 2007 óta magánpraxist folytat. Kezdetben főként drogproblémákkal jelentkezőkkel foglalkozott, majd inkább a szexuális bántalmazást és zaklatást elszenvedett nők és férfiak terápiája töltötte ki ideje nagy részét. A Lipótmezőn ismerkedett meg közelebbről a hangulat- és szorongásos zavarok terápiájával. Emellett a család- és párterápiás módszert alkalmazza a legszívesebben. Többek között házassági-párkapcsolati problémákkal, kommunikációs zavarokkal, evészavarokkal is foglalkozik. Rendszeresen vendége a TV2 és az RTL Klub műsorainak, számos újságban nyilatkozik szakértőként. A Nyitott Akadémia rendszeres előadója. Kötetei: Hűtlenség… és ami mögötte van (Kulcslyuk Kiadó, 2012),
Szeretők – Hálószobatitkok férfi- és női szemmel (társszerző Havas Henrik, Libri, 2012), Párkapcsolat klinika (több társszerzővel, Kulcslyuk Kiadó, 2011).