Mindenki színésznek születik: Beszélgetés Müller Péter íróval, aki 65 éve a Madách Színház tagja

– Hogy vagytok kedves feleségeddel, Ágnessel? Hogyan érint benneteket a járvány?

– Köszönöm, jól vagyunk. Mi elkaptuk a vírust, Ági meg se rezdült, nekem volt egy rossz éjszakám, úgy éreztem, mintha hirtelen megöregedtem volna, aztán reggelre ez elmúlt. Boldogok vagyunk, hogy túl vagyunk rajta.

– Nem ijedtetek meg nagyon?

– Nem. Én nem féltem, tettem, amit kellett, betartva persze az instrukciókat. Tudtam, hogy ha megkapom, majd kezdek vele valamit, és minden úgy lesz, ahogyan lennie kell.

– Mintha idén karácsonyra nem jelent volna meg új könyved…

– Négy könyvem jelent meg. Kiadtuk a Madárembert újra és két nagyon szeretett színdarabomat, a Szemenszedett igazságot és a Búcsúelőadást. A Kossuth Kiadó pedig kiadott egy naptárkönyvet velem. Írtam is egy új kötetet, lassan készen van, azon gondolkodunk, mikorra érdemes kijönni vele. Erről még nem beszélek. De egy sor régebbi könyvem is újra megjelenésre vár, mert keresik, például a Kígyó és kereszt.

– Egész életedet a színházban töltötted, ma is aktív tagja vagy a Madáchnak. Mit jelent neked a színház?

– Mindent, ez életem gyökere. Mindent ott tanultam, onnan kaptam. 1955. december elsején, a születésnapomon léptem be a Madách Színházba. Nem tudom, van-e még olyan ember, akinek a munkakönyvében egyetlenegy munkahely van 65 éve.

– Emlékszel, hogyan kerültél oda?

– Főiskolára akartam menni, de nem vettek fel, és akkor egy nagyon-nagyon kedves, zseniális barátom, aki akkor került a Madách Színházba, Vámos László hívott, menjek oda én is rendezőasszisztensnek. Ő lett az első darabom, a Márta rendezője. Van egy képem az olvasópróbáról, ott ül Bessenyei Ferenc, Tordy Géza és Tolnay Klári. Az igazgatónk Horvai István volt, kitűnő ember, és ott volt a magyar színjátszás színe-java. A második darabomban játszott Pécsi Sándor és Béres Ilona, hogy csak néhány, mindenki által ismert nevet mondjak, aztán Békés Itala… nem is lehet felsorolni, zsenik gyülekezete volt!

– A könyveiden érezhető, hogy írói pályafutásodat drámákkal kezdted.

– A drámát tartom az emberi létezés valóságának. Az ember célja a küzdés maga, és ez a drámában jelenik meg, a tragédiában vagy a komédiában, de ez a kettő ugyanaz, erről majd írok a lapban, miért. A Jóisten sem epikus szerző, nem nagy regényekben gondolkodik, hanem drámák, konfliktusok, küzdelmek végtelen sorozatában.

– És párbeszédekben.

– Így van. Még az is párbeszéd, amikor az ember önmagával beszélget. Mindazt, amit a spiritualitásról, ezotériáról tudok, azt ott tanultam meg és azt is, amit az emberi természetről, a lélekről, pszichológiáról tudok.

– A színházban ráadásul igen érzékeny emberek dolgoznak, ami néha nem könnyíti meg a velük való munkát.

– Pontosítok: a színházban varázslók dolgoznak. A színház mágikus hely, az igazi színész pedig mágus vagy sámán. Úgy is működik. Más kérdés, és ez a sorozatomból ki fog derülni, hogy a mai színház csak nyomokban ilyen. Oly mértékben lett mindennapivá az ünnep, hogy jelentéktelenné vált, de a gyökere most is ugyanaz. Az igazi színháznak szakrális gyökerei vannak, mint az igazi, átélt misének, mint a mágikus szertartásoknak, mint az ősi, legtisztább ünnepeknek. Az emberi lét valóságáról szól, és közben egy pillanatra sem veszti el a kapcsolatot a természetfölöttivel, a szellemivel. A modern lélektan legtöbb ága nem jut el odáig, hogy az emberben van egy halhatatlan entitás, de a színház, a jó színház ezt tudja. Nem politizálgat meg pszichologizálgat, hanem mágiát teremt.

– 65 év alatt kicserélődött a társulat többször is. Mindegyik nemzedékkel megtaláltad a hangot?

– Sajnos a legkitűnőbb, legcsodálatosabb barátaim már odaát vannak, nem tudják eljátszani azt a szerepet, amit írok nekik. Az égi színház rendkívül gazdag tehetségekben, Psota Iréntől Latinovits Zoltánig és Darvas Ivánig, aki az utolsó darabomban játszott…

– De azért ma is vannak tehetségek.

– Cikksorozatom mottója nem véletlenül az a shakespeare-i idézet: Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő. Én ezt szó szerint értem. Mindenki színésznek születik, ha mást nem, önmagát játssza el a világ színpadán. Müller Péternek lenni, ez az erre az életre vállalt nagy sorsszerepem. Mindenkinek a saját élete a legfőbb szerepe.

– Vajon ezért érzi az ember önazonosnak magát, mindegy, hány éves? Gyerekkoromban ugyanúgy gondoltam magamra, mint fiatalon vagy most, nem érzem magam legbelül másnak. Aki belül vagyok, az kortalan.

– Az ember legmélyebb élménye az „én vagyok” élmény, ez a Bibliában is írva van. Jézus azt mondja: Én vagyok az út, az igazságosság és az élet. Nem a személyére érti, a földi szerepére, hanem a benne élő halhatatlanra. Amikor önmagunkra ébredünk, a bennünk lévő halhatatlan szikrát, elemi valónkat éljük meg. Nagyon sok ember leéli az életét anélkül, hogy ezt megélné. Nem ébred önmagára. Akinek van igazi énélménye, az nem fél a haláltól. Mert a halál nem több, mint amikor az előadás végén az ember leteszi a kellékeit, a maszkját, a jelmezét és továbbmegy. Az „én vagyok”-nak nincs halálfélelme. Halálfélelme csak Müller Péternek lehet. Akárhány éves vagyok, az én vagyok, időtlen vagyok. Sőt, az „én vagyok”-nak nincs neme, lehet férfi és nő is, hiszen a reinkarnáció során mindkettőt megéli. Ezért van az, hogy egy bölcs nő tud férfiésszel gondolkodni és egy önmagára ébredt férfilélek tökéletesen tud női észjárással gondolkodni. Nem azt éli, nem abban van benne, de meg tudja érteni a másikat, mert mindkét nemben otthonos.

– Ugyanúgy, ahogyan egy színész is el tud játszani egy másik nemű szerepet.

– Bármikor! Hosszú időn keresztül a nőket eltiltották a színháztól, Keleten abszolút. Keleten az összes gyönyörű gésát mind férfiak játszották. Shakespeare idejében is férfiak játszották a női szerepeket. De ez fordítva is lehetett. Mondok egy döbbenetes példát. Anyám színésznőnek készült, és az első szerepe a János vitéz volt Kassán. A János vitéz legnagyobb szereposztása volt, amikor Fedák Sári játszotta János vitézt és Medgyaszay Vilma volt Iluska. Két zseniális színésznő! Ott volt Kacsóh Pongráctól kezdve mindenki, és azt mondták, soha még ilyen János vitézt nem láttak és soha ilyen gyönyörű szerelmet! Fedák Sári hatalmas energiabomba volt, még az ultiban is fennmaradt a neve, van kontra, rekontra, szubkontra meg a Fedák Sári, ami már mindent visz. Amikor ő volt János vitéz, annak az előadásnak olyan intenzitása volt, amilyen azóta sem, soha! Ez a színház csodája. A legcsodálatosabb nőket, szerelmes kislányokat, asszonyokat, a keleti színháztörténet legcsodálatosabb szerepeit férfiak játszották, akik a magánéletben családos, házas emberek voltak, de ki-be tudtak bújni a földi szerepeikben. Mondok most egy meglepőt: ezt igazából minden ember meg tudja csinálni. Színésznek születik minden ember, noha nem feltétlenül lesz ez a hivatása. A színészi tehetség nem valami speciális dolog. Ezért tudnak filmekben fantasztikus játékot mutatni amatőr színészek.

– Amikor a Madáchban kezdtél, még Rákosi-korszak volt, utána meg Kádár-korszak, és mégis csodálatos színházi élet volt. Nem jelent meg a politika a színházban?

– A színház magába szívja a kort. Azt mondja Shakespeare, hogy mintegy tükröt tart a természetnek, tehát miközben hordozza az ősit és a halhatatlant, ugyanakkor hallatlan érzékenységgel fölveszi az adott társadalom jelmezét, maszkját, szokásrendszerét, elvárásait, politikáját és azt is hordozza. Ugyanazt a színészt láttam sokféle társadalmi, politikai szerepben és sokféle drámaírói divatot is megéltem. Amikor beléptem a Madáchba, még a forradalom előtt voltunk. A forradalmat is ott éltem meg. Láttam, hogy az utcán lövöldöznek, a művészek menekülnek a színházi ruhatár kellékeiben.

– Már többször meséltél arról, hogy 56-ban meglőttek és halálközeli élményed volt. Ez is kötődik a színházhoz?

– Ott feküdtem kiterítve a saját véremben, sorban hozták a sebesülteket, és hozzám eljöttek látogatóba azok az emberek, akiket felismertek az ápolók meg az orvosok is, háromszoros Kossuth-díjas művészek.

– Később, amennyire emlékszem, a Madách kicsit kivételezett hely volt, többet megengedhetett magának politikai szempontból.

– Nem tudom, én soha nem foglalkoztam politikával. Az igaz, hogy az akkor már szinte feledésre ítélt Füst Milán darabját mi mutattuk be először, én még találkoztam az aggastyán Füst Milánnal. De ugyanúgy előadtuk olyanok darabjait is, akiket talán már el is felejtettünk. A nagy Németh László-előadások is zömmel a Madáchban voltak. Nagyon nagy fordulatokat éltünk meg. Arra például határozottan emlékszem, hogy Szirtes Tamás felrobbantotta a színházat, amikor bemutatta a Macskákat Seregi László zseniális koreográfiájával, ugyanabban az évben, amikor az én musicalemet, a Doctor Herzet is bemutattuk Psota Irénnel, Koltay Jánossal, Dunai Tamással. Megcsináltuk a nagy nemzetközi elismerést kivívó Mária Evangéliumát Tolcsvay Lászlóval és a fiammal, Sziámival, ami bejárta a világot és II. János Pál pápának is bemutathattuk. Ha nem lenne világjárvány, most a Szent Péter-bazilikában adnánk elő. Aztán ott volt életem egyik legcsodálatosabb élménye, az Isten pénze Huszti Péterrel, ebben is Tolcsvayval és Sziámival dolgoztunk, most is ott zeng a fülemben, gyönyörűséges előadás volt. A színdarabjaimban ki-be járnak a szellemek, ahogyan a Szomorú vasárnap című darabomban az elhunyt Seress Rezső és ugyancsak elhunyt felesége, de még a pincér is elhunyt, és a néző észre sem veszi, hogy szellemeket lát, akik felidézik a múltat. Januárban lesz egy stream előadás Rudolf Péterrel, Nagy-Kálózy Eszterrel és Nagy Sándorral.

– Sok darabot írtál, de még többnek voltál a dramaturgja. Sokan nem tudják, mit csinál egy dramaturg a színházban.

– Olyan, mint a bábaasszony, világra segíti az újszülöttet. A rendező pedig a karmester, aki lehet zseniális vagy nagyon pocsék, ő az, aki realizálja, megvalósítja az álmot, minden esetben a saját vízióját. Egy jó rendezőnél ragyog a darab, egy rossz rendezőnél élvezhetetlen. Nagyon sok országban láttam a darabjaimat, sokféle rendezésben, sokféle nyelven.

– Milyen érzés idegen nyelven, idegen rendezésben látni?

– Egészen furcsa, még Kaposváron vagy Pesten is másként szól ugyanaz a darab. Egy idegen országban pedig vizsgázik, hogy mennyire csak a magyarok értik, van-e univerzális jelentése. A Szomorú vasárnapról azt hihetnénk, hogy jellegzetesen magyaroknak szól, mégis háromszor adták elő Nagy-Britanniában, kétszer Londonban. Az ember néha határtalanul örül. A legszebb, életem fő műve a Búcsúelőadás. Ezt zseniálisan adták elő Kaposváron, Garas Dezső rendezte és a főszerepet is ő játszotta. Ezt a darabot egy újságcikk ihletésére írtam. Arról szól, hogy tart a második világháború, megbukott Mussolini és elindul utána egy hajtóvadászat. El akarják kapni a partizánok, Hitler elindítja Otto Skorzenyt a kiszabadítására, az olasz nép pedig agyon akarja verni. A békés Amerikában egy ravasz cirkuszigazgató kitalálja, hogy őrületes nagy show-t lehetne csinálni Mussolinivel, olasz maffiózók pedig vállalják, hogy megszerzik a Ducét, beszállnak a hajtóvadászatba. Az történelmi tény, hogy a németek az Égei-tenger fölött lelőtték a maffia gépét. A maffiózók belezuhantak a tengerbe az irdatlan sok pénzzel együtt. Tönkremegy a cirkusz és a nagy bohóc elhatározza, hogy elhívja a világ minden tájáról a híres kollégáit, hogy megmentse a cirkuszt, így kerül hozzá vagabund, az átváltozó művész, és csinálnak egy nagy bohócparádét azokkal, akik túlélték a háborút, a koncentrációs tábort és mindent. Összejön az éhező, nyomorúságos, szerencsétlen, tönkretett zseniális művészekkel egy kétszintes játék, ahol Mussolinit az a Bario játszsza, akit fél éven keresztül kínoztak és vertek Mussolini miatt. És ő játssza el Mussolinit, a vagabund játssza Hitlert. A bohócok hol a saját életükről beszélnek, hol föltesznek egy maszkot és abban a pillanatban már a szerepüket játszszák. Az átváltozóművész 30 másodperc alatt válik Hitlerré. Az egészet azért meséltem el, mert egy lengyel színházban színre vitték a darabot, én meg ott ültem a nézőtéren és azon gondolkodtam, hogyan fogja megcsinálni ezt az átváltozást a színész, mert nem hozta ki a kellékeket a jelenethez. Amikor a végszóhoz ért, megfordult és semmi mást nem csinált, mint a bicikliről, ami vele volt, levett egy kis fekete zsírt és a szája fölé rajzolta a bajuszt. Mire megfordult, Hitler volt. Láttam, egy zseni ezt hogyan érti és tudja. Nagyon nehéz ezt a váltást megcsinálni, ki-be bújni a szerencsétlen, megnyomorított áldozat és szadista gyilkosa között, de egy igazi művész meg tudja csinálni és működik.

– A másik most megjelent könyved, a Szemen- szedett igazság magyarországi bemutatója éppen azért került veszélybe, mert működött.

– Igen, ez egy krimikomédia, Lengyel György rendezte, és Aczél elvtárs, a Kádár-korszak kulturális főmuftija a próbákon kiszúrta, miről szól. Kénytelenek voltunk próba közben húzni vonni a darabot, ami a rendszer totális bírálata volt. Engem nem érdekelt a politika, engem az emberi természet érdekelt, és hogy az mennyire univerzális, arról is van egy érdekes történetem. Dél-Amerika legnagyobb rendezője, Pedro Asquini színre vitte a darabot Buenos Airesben, és az olyan jól sikerült, hogy el kellett menekülnie nagyon gyorsan, még a családját is hátrahagyta. La Pazba ment, Bolíviába, onnan kaptam tőle kedves levelet, amiben azt írta, ott is megrendezi a darabot, már folynak a próbák, de ott is nagy balhé lesz. Én életemben nem voltam Dél-Amerikában!

– Viszont a totalitárius rendszerek mindenütt ugyanolyanok.

– Ritka a színháztörténetben, hogy egy rendezőnek el kelljen menekülnie. Nálunk utoljára Cseke Péter játszotta a főszerepet és még fogják is játszani. A Szemenszedett igazság olyan darab, hogy amikor én már nem élek, még mindig játszani fogják. A Szomorú vasárnapot is sok éve mutattuk be Bodrogi Gyulával és Voith Ágival, és még most is meg lehet nézni annak ellenére, hogy az élet hallatlan sebességgel pörög. Az ezotéria csúcsán azonban nincs már idő, az olyan örök érvényű, mint Jézus vagy a Szentírás. Hogy Jézus Krisztus hányas cipőt hordott és mik voltak a politikai-társadalmi viszonyok, nem érdekes, az az érdekes, hogy amit az örökkévalóságnak címeznek, az hová érkezik. Ha jól van megírva a levél, akkor más jelmezben, más hanghordozással is működik. A Rómeó és Júliát zakóban is el lehet játszani vagy az ausztráliai modern világban, válthatnak jelmezt-maszkot, társadalmi szokást, az igazi szerelem olyan, mint Rómeóé és Júliáé, ez a legmélyebb ezoterikus tanítás a szerelemről, akármilyen rendszer vagy politika van. Shakespeare ezt tudta. Az élet nagy fogalmai: a hatalom, a nagyravágyás, a hiúság, a gőg, a gyász, az öröm, a boldogság, az emberi élet fő szavai mindig ugyanazok, csak másik korban másképp éljük meg.

– Hogyan ünnepeli meg a Madách Színház az ő Shakespeare-jét?

– Különleges kor a mostani ezzel a járvánnyal. Csináltunk már előadás-sorozatot a magazinnal a Madáchban, de mivel most zárva van a Tolnay szalon, itthon fogom megcsinálni, online, januárban. A Szomorú vasárnapot is meg lehet majd nézni, ezzel ünnepeli a Madách Színház, hogy 65 éve ott vagyok és a 84. születésnapomat.  Most készül a januári műsorterv, lesz velem egy beszélgetés is. Eszméletlen 65 év volt ez!

– A színházban ismerted meg a feleségedet is.

– Ágit a Madách büféjében ismertem meg, ő még főzött kávét Rákosi Mátyásnak, aki viccelődött is vele. Az első bemutatómon, a Mártán ott volt a nézőtéren Kádár János, Aczél György, és mivel akkor már hatalmas szeretetben és testvéri viszonyban voltam az üldözött Hamvas Bélával, aki Tiszapalkonyán volt raktáros, ő is ott ült, Kádártól nyolcszéknyire. Kádár előtt pedig az a férfi ült, aki korábban ávós volt és Kádár vallatója. Amit most mesélek, az megtörtént: a titkárnő meglátta, hová szól Kádár jegye, és megkérte, hogy üljön át a páholyba, mire Kádár azt válaszolta: „sokkal szívesebben nézem a tarkóját, mint a szemét”. Akkor derült ki, hogy a vallatótiszt ült előtte. Ezek a magyar történelem nagy pillanatai: Kádár János, Hamvas Béla és a Kádárt verő szadista, ott ülnek együtt a nézőtéren!

– Hogyan ismerted meg Hamvas Bélát? 

Tolnay Klári, aki nagyon ezoterikus ember volt, megkapta Mészöly Dezsőtől a Scientia sacrát és éjszakánként legépelte annyi példányban, amennyi átütést bírt, így tudtuk kézről kézre adni, elolvasni. Hamvas Bélát Tolnay Klárin keresztül ismertem meg, voltunk nála többször is. Ma ő már fogalom, félisten, akárcsak Klári és Márai Sándor, aki 1945-ben el akarta venni Klárit feleségül, nagy szerelem volt az övék… Az a jó az én koromban, hogy az embernek van mire visszaemlékeznie. A színdarabot is akkor érti meg az ember egészen, amikor már lement a függöny, amikor a cselekmény utolsó mondataihoz érünk, akkor jön a felismerés: aha, most már értem! Akkor látsz bele Isten dramaturgiájába, amikor megöregszel. Visszamenőleg megérted az egésznek a logikáját. Istennél nagyobb dramaturg nincs! De hogy tragédiát ír-e vagy komédiát, azt csak ő tudja.