Gesztelyi Nagy Judit – Zen, zene, gyógyítás

Gesztelyi Nagy Judit, zen buddhista világi szerzetesi nevén Kannon,1987 óta foglalkozik mélyrehatóan a tudat megismerésével, felszabadításával. A pályáján eredetileg fuvolaművészként és operarendezőként induló művésznő gyermekkora óta elhivatottságot érzett a tudat valódi rejtelmeinek megtalálására, az igaz tiszta út felfedezésére. Yvon Myoken Bec francia származású zen mester közösségében tizenkét éven át zazent gyakorolt. Európa majd minden országában, Afrikában, Indiában és Tibetben adott komolyzenei és spirituális koncerteket nagy sikerrel. Legutóbb 2005. november 12-én a Nemzeti Galériában lépett fel, ahol japán shakuhachi bambuszfuvola és taiko dob lemezbemutató koncertjén Helyey László színművész Joka Daishi, XII. századi japán zen mester Shodoka, „Az azonnali felébredés éneke” című művéből versrészleteket olvasott fel. Ezzel az előadással egy országos koncertsorozatot terveznek, sőt a hazánkban és Európában egyedülálló zenei produkció meghívást kapott európai, amerikai és japán koncerthelyszínekre is. Hasonló címmel jelent meg a japán zen kolostorok élő hagyományai szerint játszott gyógyító meditációs zenéjét felelevenítő CD-je is: A felébredés éneke.

– Mitől gyógyítás a zene?

– A buddhizmusnak és a gyógyításnak is központi gondolata a szenvedéstől való megszabadulás. A szenvedés pedig leginkább az érzések formájában jelentkezik. Ilyen értelemben mindegy, hogy testi vagy lelki eredetű, a múltban keletkezett vagy a jövővel kapcsolatos, vagy éppen pillanatnyi állapotból fakadó a szenvedés, mert a pillanatban jelentkezik, mint érzés. Ha a szenvedést a zene „minőségében” próbáljuk meghatározni, az diszharmonikus, zavarodott, rendezetlen, feszültséggel, ellentmondásokkal teli rezgésekként jelenik meg. Az a zene, amelyet fuvolám segítségével megszólaltatok, nem illuzórikus, kellemes érzést ad, hanem a hangrezgések elkezdik a szenvedésként megjelenő rezgést harmonikusabb rezgések felé feloldani. Semmiképp nem a szenvedés elkerülése folytán gyógyít, hanem összekapcsol vele és felold. Olyan, mintha egy folyó tele lenne kövekkel, de ahhoz, hogy szabad legyen a víz áramlása, oda kell mennünk, bele kell lépnünk a folyóba, ki kell tapogatni és el kell fordítani a gátként működő köveket. 

– Mikor tudatosodott benned, hogy a zene gyógyító hatalma ebben áll?

– Nagyon korán, már kisgyermekként elkezdtem zenélni. Nem sokkal később baleset ért, sokáig nem tudtam járni. Tizenkét évesen pedig halálközeli élményem volt, amikor mintha nyílt volna egy kapu azon a világrenden, amit addig egyetlen valóságnak ismertem. Attól kezdve azokat az érzéseket, gondolatokat, amelyek a nem hétköznapi élettel kapcsolatosak, a zenén keresztül tudtam magamban rendezni. Kottából nem tudtam gyakorolni, mert feküdnöm kellett. Az jelentette számomra a gyógyulást, hogy zenélhettem, improvizálhattam. Játszottam a fuvola rezgéseivel, a hangokkal. Csak magamnak játszottam ilyen zenét, sohasem közönségnek. Voltak fellépéseim, de az improvizáció révén a zene és köztem létrejött egy nagyon bensőséges viszony. Sajátos hangzás született így, nem is értettem, honnan jön, de ez volt a legkedvesebb, ami leginkább a szívemből jött. Azt gondoltam ugyanakkor, hogy ez senkit nem érdekelhet.

– Soha nem mutattad meg senkinek ezt a bensőd legmélyéből születő zenét?

– Egyszer egy koncerten mégis játszottam két percet ebből a zenéből. Utána odajött hozzám egy ember, aki azt mondta, hogy fémfuvolából épp olyan hangot varázsolok elő, mint egy bizonyos japán fúvós hangszeré. Később kaptam egy ilyen shakuhachi bambuszfuvolát. Amikor megfújtam, olyan hang jött belőle, amit egész életemben kerestem. Tanulmányozni kezdtem, hogy milyen zenét játszanak ezen, és megdöbbentem, hogy a kolostori shakuhachi zenében ugyanaz a belső szabadság és zenei hangzásvilág szólal meg, mint amit gyerekkorom óta magam átéltem a zenében. Addig mindig állva fuvoláztam. Akkor, immár hosszú meditációs gyakorlással eltöltött évek után tudatosodott bennem, hogy ha a meditációt és a zenélést összekapcsolom, akkor ez a zene a tudatból teljesen természetesen, nagy mélységből születik. Mégpedig úgy, hogy az emberi tudat létező összes mozgását lelassítva és értelmezhetőbben tudja hallhatóvá tenni, azt a benső történést, ami a tudatban meditáció közben végbemegy. Ez elvihet egészen a felébredés, az ellentmondásoktól, a kötöttségektől való megszabadulás megtapasztalásáig. Huszonnyolc éve zenélek, tizenkilenc éve meditálok, ennek együttese, gyümölcse ez a zene, amiben végül is összeér a kettő. A címe azért A felébredés éneke, mert ez gyógyító zene, mert közel visz a szabadsághoz és közben mindig fel is old a szenvedésből. Piciben adagolja azt, aminek egyszer majd nagyban is meg kell történni.

– Az emberek hihetetlen mennyiségű pénzt és energiát áldoznak arra, hogy meggyógyuljanak, ha már megbetegedtek.

– Pedig gyógyulni nemcsak a betegségből kell, hanem a rosszul választott értékek mentén élt életből is. Az igény, hogy életünket szebbé, jobbá tegyük, hogy önmagunk lelki vagy tudati állapotát karbantartsuk, a világban való felelősségteljes jelenlétből is fakad. Nemcsak önmagunkért kell gyógyulni, hanem a saját gyógyulásunk, letisztultságunk, az eredendő természetes állapotainkhoz való visszatérés környezetünk egészére, sőt a mindenségre is hatással van. Mindazzal, amit teszünk, gondolunk, a mozdulatainkkal, a hangnemmel, ahogy beszélünk, az artikulációnk rendezettségével rezgéseket bocsátunk ki a világba. Nyilvánvaló, hogy ez csak akkor lehet igazán pozitív, akkor képes harmonikussá válni a cselekedet, ha mindez ténylegesen belülről jön és nem magunkra erőszakoljuk. Ez a nehezebb út. A világban a könnyebb út – a látszat útja – az, amikor kellékeket aggatunk magunkra. Pedig valódi természetünket nem élhetjük át mintha-módon.

– Vannak mintha-meditációs zenék is…

– Azokra gondolsz nyilván, amelyek azt a látszatot keltik, mintha a meditációba könnyedén bele lehetne lépni, mintha a paradicsomi állapotba nem rögös úton kellene átkelni. Ez is egyfajta álharmónia-keltés, amellyel csak a szakadékot növeljük a mindennapi nehézségek és a pihenés vagy a megnyugvás között. Holott valójában a rendíthetetlen vagy kimozdíthatatlan belső nyugalomra vágyunk. A valódi meditációban, elmélyülésben az ember tudata átmegy az ember különböző benső tudati rétegein.

– Csend és zene pedig a legbelső réteg alatt találkozik?

– Nincs olyan, hogy legbelsőbb réteg. Ebben a térben van egyszerre jelen minden. A meditáció nem olyan, mint a hagymahéjak leszedegetése. Inkább olyan, mintha sok rádiónk lenne és sok adót hallgathatnánk egyszerre. Ahány rádiónk van, azzal mind különböző hullámhosszokat, rezgéseket lehet fogni, de a rezgések végül is egyszerre vannak jelen. A zene nagy varázsló, egy érzéstartományt, tudatállapotot érint, szólít meg bennem. Minden ember számára vannak biztonságot keltő tudatállapotok és olyanok, amelyekben elveszítjük a talajt a lábunk alól. A középpontba csak úgy juthatunk el, ha átmegyünk a mocsáron is és járunk a betonúton is. Van zene, amely olyan, mintha vízen járnánk a mocsárban: átjutunk, nem süllyedünk el, de közben mégis megtapasztaljuk, milyen a mocsár.

– A meditáció pedig olyan, mintha siklórepülővel mennénk el a mocsár fölött…?

– …vagy helikopterrel repülnénk a Mount Everest tetejére? Nos, ha így jutnánk fel, amikor ott állnánk a csúcson, rájönnénk, hogy kezdhetjük az egészet elölről, mehetünk le és vehetünk hegymászó felszerelést.

– Mi volt az a „mocsár” az életedben, amit érdemes volt a legmélyebben megtapasztalni?

– Évekig Hamburgban éltem, tanultam. Egyszer felkértek opera-segédrendezőnek, a Varázsfuvola színpadra állítására készültünk, ami egy beavatási történet. Mindeközben magam is beavatáson mentem keresztül. Fél éven át reggeltől estig ki sem mozdultam az operaházból, nem láttam napfényt. Lényegében nem is aludtam heteken, hónapokon keresztül, legfeljebb csak órákat és alig ettem. Mondhatom, hogy hosszan- hosszan éheztem, mert semmit nem kaptam az eredetileg ígért ösztöndíjból, s büszkeségből senkinek nem szóltam. A sötétségnek, nem alvásnak, éhezésnek nem sokkal azután szakadt vége, amikor találkoztam egy rendkívüli nénivel, egy karmester kilencvenéves özvegyével. Ő felismerte, milyen tudatállapotban vagyok, és azt mondta, hogy le kell mennem a fenekére. Egy éjszaka arra ébredtem, hogy már mindenem fáj és hogy lenn vagyok a legmélyén és vége van. De nem az alagút vége jött, a fájás is megmaradt. Eszembe jutott, amit a néni mondott, hogy a fényt kell akarnom! Ez élni kezdett bennem, és ekkor megjelent a hasam közepén egy pötty, ami nem fájt. Ez elkezdett nőni, kitágult, végül magába foglalta egész lényemet. Ahová elért, ott megszűnt a fájás, és borzasztó furcsa ürességet éreztem. Azután azt éreztem, hogy a gömb túlnő rajtam, elhagyja testi határaimat is, és minden, amibe belenő ez a gömb, azt érezni kezdem: a szomszéd lakást, a várost, a Földet, a naprendszert – és elkezdtem egyre boldogabb lenni. Semmi köze nem volt ennek semmilyen korábbi boldogságélményhez. Így maradtam három hétig. Ezután tíz évig meditáltam, hogy megértsem ezt az egy élményt.

– Keresztény terminológiával élve: pokolra szállás nélkül nem megy…

– Igen. Mindent el kell veszíteni, hogy mindent megnyerjünk. Amit a zene kapcsán mondtam: a szenvedésbe bele kell menni, hogy a transzmutáció, a mély, benső átalakulás megtörténjen. Itt találkozik a kereszténység és a buddhizmus: a sötétség mélyén a különbségek nem számítanak… Akkor már néhány éve nem fuvoláztam, de elkezdtem újra. Addig nagyon idegesített, ha nem úgy szólt a hangszer, ahogy azt akartam, de ekkor egyáltalán nem zavart, sőt semmi sem zavart. Nem tudtam ugyanakkor, hogy életveszélyes volt, amit átéltem, amin keresztülmentem. Amikor a zennel találkoztam és megismertem a gyakorlás szabályait, rájöttem, nem véletlen, hogy körül van bástyázva a szellemi ösvény. Mégpedig azért, nehogy eltévedjünk. Nem biztos, hogy mindenkinek követhető egy útmutatás.

– Más és más módszer visz célba. A gyógyítás során is használsz más módszereket?

– Igen, sokfélét, de valamennyi módszer vagy eszköz azon a szemléleten alapul, hogy az ember rezgések összessége. Így a betegségek is diszharmonikus rezgésekként foghatók fel. A rezgésekhez hozzá lehet férni fizikai síkon is, de lehet érezni, látni, kézzel érzékelni is a rezgéseket. Az együttérzés erejével, odafigyelő, érző figyelemmel és nagyon sok szeretettel lehet igazán gyógyítani – ez nagyon fontos. Minden betegségre az elfogadó szeretet a legjobb gyógyír.

Gesztelyi Nagy Judittal a

www.afelebredeseneke.hu honlapon

vehetik fel a kapcsolatot az érdeklődők.