Kevin Costner: Nem volt éltanuló
Kevin Costner sportolni jobban szeretett, mint tanulni. A szülei beíratták zeneiskolába, hogy legalább zongorázni tanuljon, és énekelt a templomi kórusban. Apja az elektromos műveknél dolgozott, ezért a család sokat költözött a kaliforniai parton, végül egy kisvárosban telepedtek le. Kevin Costner beiratkozott az egyetemre, üzleti menedzsmentet tanult, és bár itt se tűnt ki a tanulásban, lediplomázott, megnősült ‒ és beiratkozott egy színésziskolába. Mindezt azok után, hogy a nászútról hazafelé egy gépen repült Richard Burtonnel, akivel szóba elegyedett, és még nagyobb kedvet kapott a színészkedéshez. Közben persze valamiből meg is kellett élni, így Kevin Costner hol halászott, hol kamiont vezetett, hol idegenvezető volt Hollywoodban. Apróbb tévé- és filmszerepeit a The Big Chill egyik főszerepe követte, és Costner beérkezett. Los Angelesben beszélgettünk vele a Több mint testőr c. film bemutatásának 25. évfordulóján.
‒ Ugye tudja, hogy most lenne 25 éves a Több mint testőr?
‒ Komolyan? Látja, hogy repül az idő!
‒ Hogy gondol vissza rá?
‒ Nem akarom kiábrándítani, de nem szoktam visszafelé gondolkodni… Jó volt, szép volt, elmúlt.
Meg kellett küzdenie a szüleivel
‒ Ezek szerint inkább előre szeret gondolkodni…
‒ Nem is tudom. A legkisebb gyerekem 6, a középső 7, a legnagyobb meg 9 éves a második házasságomból, és nap mint nap megpróbálok túljárni az eszükön. Mindennap töröm a fejem a világ folyásán, és megpróbálom kisajtolni belőle a legjobbat a család érdekében úgy, hogy közben az intellektuális kíváncsiságomat is kielégítsem.
‒ Mesélne arról, milyen volt, mikor elkezdte a pályát?
‒ Amerikában az a mondás járja, hogy mi vagyunk az ígéret földje, és ebben sok az igazság. De ez egy üres fekete tábla, és nem mindenkinek jut kréta, hogy írjon rá. De azért mindenki megpróbálja, megpróbál eljutni a misztikus Amerikába. Amerika olyan, mint a többi ország, csak egy kicsit nagyobb az étvágyunk. Nekem meg kellett küzdenem a szüleimmel, hogy elszakadjak otthonról, és leküzdjem a konzervatív neveltetésemet, amit mindenáron belém akartak oltani.
Hál’ istennek rátaláltam erre a szakmára, mert ha ez nem lenne, valószínűleg elveszett ember lennék.
Az életemről mindent megírtak, ami megírható. Mikor azt hittem, hogy a Big Chillel végre beérkeztem, kiderült, hogy a jeleneteim jó részét kivágták. Ilyen az élet… Gondolom, a barátai többsége azt hiszi, hogy Hollywoodban élni és dolgozni maga a paradicsom. Azt csak maga tudja, hogy mennyire nem az. Belép egy szobába, ott a gyümölcs, itt a kávé, tegnap három filmet látott, kettőről legszívesebben kisétált volna, és most Kevin Costnert kell meginterjúvolnia, ki tudja, hányadszor… Annyi a különbség, hogy Kevinnel legalább lehet őszintén beszélgetni…
Kevin Costner megdolgozott a ráncaiért
‒ Mennyire érezte az élete során, hogy hatalma van?
‒ Viszonylag gyakran, sőt mondhatnám, kezdettől fogva. Mindig tudtam, mikor kell nemet mondani, mikor igent, és mindig tisztában voltam vele, hogy mikor vagyok bent a körben és mikor vagyok kint. És azt is megtanultam, mindegy, hogy az ember lent van vagy fent, ettől még nem változik meg a gondolkodásmódja. Mert sokan, amikor fönt vannak, pontosan tudják, mit csinálnak, és amikor lent vannak, teljesen megzavarodnak. Aminek semmi köze az igazsághoz. Úgyhogy én úgy döntöttem, hogy a ráncaim az enyémek, megdolgoztam értük.
‒ Nagyon izgalmas pályát futott be, mire a legbüszkébb?
‒ Múlt ősszel nagyon érdekes estém volt. Halloween volt, és a három gyerekemmel elmentünk „trick and treat”-elni. A srácok mind saját maguk készítették a jelmezüket. És ha azt kérdezed, mire vagyok a legbüszkébb, azt mondom, hogy a két legnagyobbra, akik már a harmincat tapossák, mert eljöttek, hogy elkísérjék a kistestvéreiket, akik ráadásul a második házasságomból születtek. Kétszer nősültem, mindkét családban három gyerekem van. És jöttek a nagyok, hogy vigyázzanak a kicsikre, ahogy átmennek az úttesten, nehogy bajuk essen. És nehogy azt higgye, hogy kértem. Szóval érti már, mire vagyok legbüszkébb? A srácaimra. Mehettek volna bárhova máshova, maradhattak volna otthon, de jöttek, hogy ott legyenek a kistestvéreikkel. Csak magamra nem vagyok büszke… mert elcsórtam egy csomó csokijukat.
Fotó: Shutterstock
