Bioharács 2007
Új év, új helyzet, új gondolatok. Bizakodók és aggódóak egyaránt. Van okunk mindkettőre. Ámbár az aggodalom egy csipete is képes felülírni a bizakodás jókedvét, ahogy egy marék konkoly is értéktelenné teszi a több véka búzát.
Bizakodunk, hogy a közel 25 éve elindult mozgalomból kiserkedt termelési-fogyasztási folyamatok ma már visszafordíthatatlanul, feltartóztathatatlanul vésik-vájják a maguk útját, hol búvópatakként, hol a felszínen hömpölyögve. Ennek látható jele a kis bioboltok szűk terét szétfeszítő, egyre nagyobb eladótérben megjelenő és egyre szélesebb választékot kínáló áruk sokasága. Ugyanakkor éppen ez az aggodalom forrása is. Paradox helyzet, melyet éppen a bővülő árumennyiség, a logisztikai és pénzügyi kondíciók gerjesztenek.
Ahogyan várható volt, a tőkeerős multinacionális vagy éppen „hajrá hazai” cégek a fogyasztási igények növekedésével egy időben elérkezettnek látták az időt a cselekvésre. A cselekvésre, melyet zsigerileg és kizárólagosan a profitmaximalizálás mozgat. Amivel amúgy nincsen is túl sok bajom, hiszen ez a tőke belső természete. A gond a „hogyan”-nal és a „miként”-tel kezdődik. Nemzetközi tapasztalatok mutatják, hogy ebben a fázisban, a tőke által biztosított magabiztosság miatt megjelenik egyfajta nagyképű, kioktató hang, miszerint a bioélelmiszerek feldolgozását, szállítását, kereskedelmét megfelelően profi szakemberekre kellene bízni. Vagyis rájuk. Kerül, amibe kerül. Mármint minőségi oldalon. Márpedig a minőség a bioélelmiszerek első és abszolút elvitathatatlan előnye volt a kezdetektől fogva. A kézzel gyúrt kecskesajt megismételhetetlen, egyedi varázsa, a péktermékek adalékanyag-mentes különlegességei, a hagyományos, ma már szinte senki által sem ismert igazi virslik utánozhatatlan íze-állaga (melyet a még friss meleg húsból kellett készíteni) stb.
A „népellátó” áruházláncokat ez abszolút nem érdekli, és lássuk be: sajnos a fogyasztókat is egyre kevésbé. Hála istennek, hogy ma már ezeket a hipermarketeket nem „közért”-nek hívják, hiszen szinte semmi közük a hajdani jól csengő név valódi tartalmához. Inkább illenék rájuk a harács ugyancsak tömör jelzője. Nos, ez a harács világméretekben nyomul a bio irányába. Olyannyira, hogy az európai biorendeletet alkotó, rendszeresen módosító intézményeket egyre ádázabb támadások érik a bio-feltételrendszer hígítása érdekében. Nem csoda, hiszen a bioélelmiszerek mindinkább feldolgozott formában kerülnek a polcokra, és iszonyúan nagy a kísértés, hogy a konvencionális boszorkánykonyhák kikínlódott praktikáit minél nagyobb számban próbálják átcsempészni a bioélelmiszerek technológiáiba. Így engedhető meg például a szárnyasok takarmányozásában még mindig a hagyományos gabonák bizonyos részaránya, az egy állomány létszámának 500-ról akár több ezerre való növelése, vagy a nitrites pácok jelenléte a biofelvágottakban, ahol pl. a füstölt tarját nem csak áztatják a páclében, de a húsba be is injektálják. A génmódosított szervezetek engedélyezésével szembeni erőtlen tiltakozás, a koegzisztencia veszélyeinek bagatellizálása stb. A regionalitás mellőzése is része a harácsnak. A bio szemléletéhez a kezdetekben szorosan hozzátartozott a helyi termékek fogyasztása: ökológiai, gazdasági, táplálkozás-élettani, szociális és szolidaritási szempontból. Mára csak a harács számít: a távoli földrészeken olcsón előállított nagy tömegű élelmiszerek gazdaságos terítése. Nem folytatom, mert a kedves Olvasó rögtön el is veszíti hitét a bioélelmiszerekben. Márpedig nem kellene. Éppen ellenkezőleg. Az egyre erőtlenebbé váló egységes európai sztenderdek mellett újra meg kellene erősíteni a sokkal szigorúbb helyi (nemzeti) ellenőrző szervezetek presztízsét, melyek egyfajta prémium minőséget garantálva meg tudnák őrizni a termékek iránti megcsappanó bizalmat. A szimpla EU-biorendelet árnyékában a harács pedig nyugodtan düböröghetne a maga globalista módján a bio területén is.
