Énekelj a gyógyulásért!

A su­mér-ak­kád szö­ve­gem­lé­kek meg­győ­ző­en bi­zo­nyít­ják, hogy a gyó­gyí­tó ének­lés in­tui­tív ké­pes­sé­ge mi­lyen ősi idők­re nyú­lik vissza. Az in­di­án sá­má­nok, Ausz­trá­lia ős­la­kói, a ke­resz­tény­ség, az ó-kí­nai vi­lág­né­zet, a ti­be­ti budd­hiz­mus, a hin­duiz­mus és az iszlám szu­fi irány­za­tok szent szö­ve­ge­i­ben ta­lá­lunk uta­lá­so­kat ar­ra, hogy az ének­lés is­te­ni ere­de­tű, és olyan tes­ti, lel­ki ener­giá­kat ké­pes fel­sza­ba­dí­ta­ni, ami­re nincs lo­gi­kus ma­gya­rá­zat. A mí­to­szok és őse­ink rí­tu­sai sze­rint az ének­lés gyógy­szer a test­nek, a lé­lek­nek és a szel­lem­nek, meg­könnyí­ti a mun­kát és össze­kap­csol­ja az em­be­re­ket egy­más­sal és is­ten­nel, va­la­mint a ter­mé­szet­tel, meg­nyit­ja a ka­put a spi­ri­tuá­lis ta­pasz­ta­la­tok előtt.

En­nek a cso­dá­la­tos erő­nek leny­űgö­ző­en szép pél­dá­ját nyújt­ja Or­feusz ógö­rög mí­to­sza: Kal­lio­pé mú­zsa és az is­te­ni hár­fás, Apol­lón fia, gyö­nyö­rű éne­ké­vel a ter­mé­sze­tet is meg­ba­bo­náz­ta.

Al­fred To­ma­tis, az au­dio-pszi­cho-fo­no­ló­gia és pszi­cho­ling­visz­ti­ka pá­ri­zsi pro­fesszo­ra a vá­ran­dós anyák­nak azt ajánl­ja, hogy gya­k­ran be­szél­je­nek és éne­kel­je­nek a tes­tük­ben fej­lő­dő mag­zat­nak. Tu­do­má­nyos ku­ta­tá­sai so­rán ugya­nis meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy az anya hang­ja je­len­tős mér­ték­ben hoz­zá­já­rul a mag­zat fej­lő­dé­sé­hez. Szü­le­tés után a cse­cse­mő fel­fe­de­zi, hogy sza­vak nél­kül, pusz­tán han­g­adás­sal is ké­pes kom­mu­ni­kál­ni. Az or­dí­tás­sal, a ke­ser­ves sí­rás­sal, a kur­jan­tá­sok­kal, a ne­ve­tés­sel és gő­gi­csé­lés­sel, amely a ze­ne­tu­dó­sok sze­rint min­den ze­ne alap­ja, a cse­cse­mő köz­li ér­zé­se­it, igé­nye­it. Prof. Her­mann Ra­u­he, a Ham­bur­gi Ze­nei Fő­is­ko­la rek­to­ra ép­pen ezért az ének­lést az em­be­ri­ség va­ló­di anya­nyel­vé­nek ne­ve­zi. Ez a nyelv el­kí­sér­te őse­in­ket a böl­cső­től a sí­rig.

Míg sok ter­mé­sze­ti nép­nél még élő ha­gyo­mány, a min­den­na­pok szer­ves ré­sze az ének­lés, sőt az ének­kel va­ló gyó­gyí­tás is, a mo­dern ipa­ri tár­sa­dal­mak­ban a ze­nei anya­nyelv las­san­ként ki­vesz­ni lát­szik. Az ének­szó ugyan itt is a min­den­na­pok ré­sze, de nem mi ma­gunk éne­ke­lünk, ha­nem rá­di­ók, CD-le­ját­szók, mag­nók hang­szóró­in ke­resz­tül hall­gat­juk. Ének­kul­tú­ránk las­sú eró­zió­já­ra tör­té­nel­mi ma­gya­rá­zat­tal szol­gál­ha­tunk. A fel­vi­lá­go­so­dás ha­tá­sá­ra az élet­fo­lya­ma­tok szer­ve­zé­se és ori­en­tá­ló­dá­sa egy­re in­kább ra­cio­na­li­zá­ló­dik, az ipa­ri és a tech­no­ló­giai for­ra­da­lom kö­vet­kez­té­ben éle­tünk, tár­sa­dal­munk egy­re gyor­sabb vál­to­zá­so­kon megy ke­resz­tül, de fon­tos ok az egyén el­szi­ge­te­lő­dé­se, va­la­mint az a tény, hogy egy­re ke­vés­bé sze­re­tünk meg­nyi­lat­koz­ni má­sok előtt. Az ének­szó­val szem­be­ni tár­sa­dal­mi szkep­szis­nek a hat­va­nas évek­re érez­he­tő kö­vet­kez­mé­nyei vol­tak: az ének szin­te tel­je­sen el­tűnt az is­ko­lai ta­n­anyag­ból. Nem cso­da hát, ha a mai kis­gyer­me­kek­nek szü­leik nem ké­pe­sek az élő ének­ha­gyo­mányt át­ad­ni. Ők ma­guk is nél­kü­löz­ték azt gyer­mek­kor­uk­ban.

Bár­mi­kor ren­del­ke­zé­sün­kre ál­ló ön­gyó­gyí­tó po­ten­ciál

Prof. Dec­kes-Vo­igt ham­bur­gi ze­ne­ter­apeuta ar­ról pa­nasz­ko­dik, hogy még a ze­ne­tu­dó­sok, ze­ne­pe­da­gó­gu­sok és ze­ne­ter­apeuták is cse­kély je­len­tő­sé­get tu­laj­do­ní­ta­nak az ének­szó­nak, az ének­lés a ze­ne­ter­apeuták tu­do­má­nyos el­mé­le­ti és gya­kor­la­ti kép­zé­sé­ben sem sze­re­pel. Az ének­lés fo­gal­ma még az em­lí­tett tu­do­má­nyá­gak (né­met) szak­le­xi­ko­ná­ban sem ta­lál­ha­tó meg! Még egy bi­zo­nyí­té­ka an­nak, hogy a tu­do­mány az ősi mí­to­szok böl­cses­sé­gét nem is­me­ri fel.

A Mün­ste­ri Egye­tem Pszi­cho­ló­giai In­té­ze­té­ben dr. Karl Ada­mek elő­ször em­pi­ri­kus kí­sér­le­tek­be kez­dett az ének­lés pszi­chés funk­ciói­val kap­cso­lat­ban. Ku­ta­tá­si ered­mé­nyei tu­do­má­nyos bi­zo­nyí­ték­kal szol­gál­tak ar­ra, hogy elő­de­ink­nek iga­za volt: az ének­lés ige­nis egész­sé­ges. A rend­sze­re­sen ének­lő em­be­rek sta­tisz­ti­kai át­lag sze­rint mind pszi­ché­sen, mind tes­ti­leg egész­sé­ge­seb­bek és ter­hel­he­tőb­bek, mint a „nem ének­lők”. Könnyeb­ben vi­se­lik a lel­ki ter­he­ket, pl. a fé­lel­me­ket, bá­na­tot, stresszt stb., gyor­sab­ban ké­pe­sek fel­dol­goz­ni azo­kat, ezál­tal elé­ge­det­teb­bek, ki­egyen­sú­lyo­zot­tab­bak és bi­za­ko­dób­bak, ön­bi­zal­muk is erő­sebb, szo­ciá­lis szem­pont­ból fe­le­lős­ség­tel­je­seb­bek, és se­gí­tő­kész­sé­gük is na­gyobb, mint a nem ének­lők ese­té­ben.

Ada­mek a tesz­tek se­gít­sé­gé­vel ké­pes volt ki­mu­tat­ni, hogy a fi­zi­kai tel­je­sí­tő­ké­pes­ség kb. 60%-kal fo­ko­zó­dik az ének­lés ha­tá­sá­ra. Lel­ki szin­ten az „ének­lők” az ének­szót ér­zel­me­ik sza­bá­lyo­zá­sá­ra, ki­egyen­lí­té­sé­re hasz­nál­ják fel. Az ének­szó a sze­mé­lyi­ség ki­bon­ta­koz­ta­tá­sá­nak pó­tol­ha­tat­lan alap­ja. A ku­ta­tó sze­rint: „Az egyén ének­lés köz­ben ki­bon­ta­koz­tat­ja sa­ját ős­ere­de­ti, min­den­kor ren­del­ke­zé­sé­re ál­ló ön­gyó­gyí­tó po­ten­ciál­ját. A sa­ját han­gunk­kal vég­zett te­vé­keny­ség se­gít meg­őriz­ni egész­sé­gün­ket, vi­ta­li­tás­sal, éle­tö­röm­mel tölt el és ja­vít­ja kom­mu­ni­ka­tív kész­sé­ge­in­ket.”

An­nak em­pi­ri­kus ku­ta­tá­sa, hogy az ének­lés mi­ként és mi­ért gyó­gyít, még kez­de­ti stá­di­um­ban van. E té­ren is ér­de­mes a tu­do­mány fel­leg­vá­rá­ból ki­te­kin­te­ni a ré­gi kul­tú­rá­kra. Az in­diai­ak már ősi­dők óta tud­ják: „Na­da Brah­ma”, azaz: a vi­lág = hang­zás. Min­den har­mo­ni­kus vi­szony­ban lé­vő rez­gés­hul­lá­mok­ból áll. Ezt egyes fi­zi­kai ku­ta­tá­sok is alá­tá­maszt­ják. Jo­a­chim-Ernst Be­rendt köny­vé­ben ki­fej­ti, hogy a koz­mosz­ból, a boly­gók pá­lyá­já­ról, az oxi­gé­n­ato­mok­ból, a kris­tá­lyok­ból és az em­be­ri gé­nek­ből egy­aránt „ze­ne” árad.

Ezek alap­ján jo­gos a fel­té­te­le­zés, hogy a be­teg­ség „ze­nei” pro­blé­ma, avagy egye­net­len, disszo­náns rez­gés. Ér­zel­me­ink és in­tel­lek­tu­sunk kö­zött, jobb és bal agy­fél­te­kénk, test és lé­lek kö­zött za­vart­tá vá­lik a pár­be­széd.

Ada­mek sze­rint az em­be­ri hang, min­den em­ber sa­ját hang­ja cso­dá­la­to­san egy­sze­rű mű­szer, amellyel hely­re­ál­lít­ha­tó ez a ki­bil­lent egyen­sú­lyi hely­zet. A sze­mé­lyi­ség ré­gen el­né­mult vagy el­han­go­ló­dott húr­jait le­het ének­lés­sel is­mét meg­szó­lal­tat­ni, be­han­gol­ni. Az ének­hang rez­gé­sei az egész tes­tet át­jár­ják, ak­ti­vál­ván an­nak ön­gyó­gyí­tó erő­it. En­nek ha­tá­sá­ra ja­vul a szer­vek vé­rel­lá­tá­sa, fo­ko­zó­dik a szö­ve­tek sa­lak­ta­la­ní­tá­sa, a meg­ke­mé­nye­dett izom­zat el­la­zul. A ha­gyo­má­nyos kí­nai or­vos­lás e fe­lis­me­rés alap­ján évez­re­dek­kel eze­lőtt meg­al­kot­ta a „hat szent hang”-ra ala­po­zott ze­ne­ter­á­pi­ás rend­szert. En­nek lény­ege, hogy a meg­be­te­ge­dett szer­vet min­dig a hoz­zá­ren­delt han­gon „szó­lí­tot­tak” meg.

Alko­tói szü­net agyunk ana­li­ti­kus te­rü­le­te­i­nek

Nem csu­pán a test, de a lé­lek is együtt re­zeg az ének­szó­val. Pró­bál­junk csak meg ének­lés köz­ben gon­do­la­ta­ink­ba me­rül­ve rá­gód­ni! Nem fog si­ke­rül­ni. En­nek ma­gya­rá­za­ta agyunk mű­kö­dé­sé­ben ke­re­sen­dő. Ének­lés köz­ben ugya­nis a lo­gi­kus gon­dol­ko­dás­ért fe­le­lős bal agy­fél­te­ke pi­hen­ni kezd és át­en­ge­di a mű­kö­dést az in­tui­tív gon­do­la­to­kért fe­le­lős jobb fél­te­ké­nek. Ez­zel ki­egyen­lít­he­tő, össz­hang­ba hoz­ha­tó a nyu­ga­ti kul­tú­rá­ban szi­go­rú­an el­kü­lö­ní­tett és egy­mást oly­kor ki­záró gon­dol­ko­dás és ér­ze­lem.

Nyel­vünk is elá­rul­ja, hogy ha­son­ló dol­go­k­ról be­szé­lünk, ami­kor han­gról és han­gu­lat­ról van szó. Gün­ter Beck fi­zi­kus sze­rint mi­nél job­ban érez­zük ma­gun­kat, an­nál ma­ga­sabb az egyes han­gok­kal együtt meg­szó­lal­ta­tott fel­han­gok in­ten­zi­tá­sa. Min­dez for­dít­va is igaz: a fel­han­gok­ban gaz­dag ének­lés han­gu­la­tun­kat po­zi­tí­van be­fo­lyá­sol­ja. Aki éne­kel, át­han­go­ló­dik, a fáj­dal­mas ér­zel­me­ket és ta­pasz­ta­la­to­kat át­ala­kít­ja.

Or­feusz te­hát több pusz­ta mí­tosz­nál – fel­hí­vás, hogy őriz­zük meg az ének­szó gyó­gyí­tó, transz­for­má­ló ere­jét. Ada­mek is ha­son­ló tu­do­má­nyos kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott. A ku­ta­tó – aki ma­ga is fel­han­go­kon éne­kel és da­lo­kat kom­po­nál – „új ének­lé­si kul­tú­ra” meg­ala­pí­tá­sát szor­gal­maz­za, amely meg­nyit­ja az utat az ének­lés gyó­gyí­tó ere­je előtt. Car­ina Ec­kes ze­ne­ter­apeutá­val együtt­mű­köd­ve ősi ének­tech­ni­kák és mo­dern tu­do­má­nyos ada­tok fel­hasz­ná­lá­sá­val új ének­lé­si mó­dot fej­lesz­tett ki, amely­nek ne­ve hang­zás-szi­ner­ge­ti­ka. En­nek kö­zép­pont­já­ban a „hall­ga­tó­zó ének­lés” áll, ame­lyet sok­fé­le be­teg­ség ki­egé­szítő ke­ze­lé­sé­ben al­kal­maz­nak si­ker­rel. A Mün­ste­ri Egye­tem kli­ni­ká­ján ezt a mód­szert si­ker­rel tesz­tel­ték.

A sze­re­tet út­ja

A tru­ba­dú­rok mi­ért éne­kel­tek imá­dott­juk­nak? Mi­ért nem tán­col­tak vagy fes­tet­tek? Mert az ének­lés a szív­hez szól! Az ének­lés ér­zel­me­ink­hez szól, meg­nyit­ja az utat a sze­re­tet előtt. Ha cso­por­to­san éne­klünk, mé­ré­sek­kel iga­zol­ha­tó­an ki­egyen­lí­tő­dik a kó­rus­ta­gok pul­zus­száma, agy­hul­lá­mai, sőt han­gu­la­ta is. En­nek el­le­né­re min­den­ki meg­őr­zi egyé­ni­sé­gét. A kö­zös ének­lés va­ló­ban meg­nyit­ja az együt­tér­zés ka­pu­ját, ami min­den kö­zös­sé­gi lét alap­ja.

Oro­szor­szág­ban a 17. szá­za­dig élt egy szo­kás, amely ének­lés­sel ol­dot­ta meg a kon­flik­tu­so­kat: mi­előtt a szom­szé­dos tör­zsek kül­döt­tei leül­het­tek vol­na tár­gyal­ni egy­más­sal, előbb egy gus­szli ne­vű hang­sze­ren kel­lett ját­sza­ni­uk, mi­köz­ben eh­hez il­lő dal­la­mot dú­dol­tak. Ez a szer­tar­tás han­gol­ta rá a tár­gya­ló fe­le­ket a bé­kés han­gu­lat­ra, amely szük­sé­ges volt a min­den­kit ki­elé­gítő ered­mény­hez. Ez­zel szó sze­rint meg­te­rem­tet­ték az össz­han­got egy­más közt.

Az ének­lés me­gúju­ló kul­tú­rá­já­nak csí­rái már haj­ta­ni kezdtek: egy­re töb­ben ta­nul­nak man­tra­éne­ke­ket vagy fel­han­go­kon va­ló ének­lést – ami a ke­le­ti kul­tú­rák­ban ősi­dők óta a spi­ri­tuá­lis ön­fej­lesz­tés gya­kor­la­tá­hoz tar­to­zik.

Aki­nek van hang­ja, vá­laszt­hat: sza­bad­ide­jé­ben me­rít ab­ból az ér­té­kes kincs­ből, amit az ének­lés je­lent, vagy sem.