Van egy álmom…
Száz orvosból 99 – jó, legyen csak 90! – hallani sem akar róluk. Egyesek sarlatánnak tartják őket, mások – kétségtelenül egyre többen – esküsznek rájuk és az általuk alkalmazott szelíd gyógymódokra. Nem nehéz kitalálni: a természetgyógyászokról van szó.
Reflektorfénybe került az utóbbi időben a természetgyógyászat, pontosabban a természetgyógyászat és az orvostudomány viszonya. Bejelentették, hogy fokozott oktatási és vizsgakövetelményeket írnak elő, szigorítják az ellenőrzést, és mindezt a János Kórházban újonnan létrehozandó módszertani központ fogja összehangolni. (Lásd magazinunk márciusi számában dr. Hegyi Gabriella cikkét Quo vadis, természetgyógyászat? címmel.)
Örvendetes, hogy végre történik valami a természetgyógyászat szélesebb körű hivatalos elfogadtatása és az egészségügy rendszerébe való beillesztése céljából. Ugyanakkor határozott hiányérzete van az embernek, ha végiggondolja, miről is szól ez a vita, miről nem, és miről szólhatna valójában.
Az egészségügy berkeiben jártas szakújságíró ismerősömmel beszélgettem a minap. Elejtett megjegyzése szerint a vita hátterében az húzódik meg, hogy „az orvosok szerint rengeteg pénz van a természetgyógyászatban”. Hozzátette: olaj volt a tűzre a halapenz.hu internetes oldal körüli botrány, a hálapénz ügyének előtérbe kerülése, emiatt is felkorbácsolódtak az indulatok.
Valószínűleg nem a levegőbe beszélt. Megértem persze, ha az érintett orvosok sértve érzik magukat, amiért a zsebükben kotorásznak. Ez azonban nem jogosítja fel őket arra, hogy ők kezdjék el kiforgatni a – vélt vagy valós – konkurencia zsebét.
Ha belegondolunk, nem is találnának benne sokat. Hiszen míg egy orvosnak többnyire állása van – bár általában sajnálatosan és szégyenletesen rosszul fizetett –, munkahelye fedezi a járulékokat, és – néhány szakág kivételével – a betegek hálájára is bizton számíthat, addig egy természetgyógyásszal (akár orvos, akár nem) alapvetően más a helyzet. Nem tagadom, akad néhány tucat természetgyógyász, illetve önmagát annak nevező személy, akinek van mit a tejbe aprítania. Ha például valaki a mellét szeretné – mesébe illő módon – bioenergiával megnagyobbíttatni, örülhet, ha még az idei évre előjegyzik kezelésre. (Igaz, a plasztikai sebészek sem tartoznak éppen az olcsójánosok közé…)
De komolyra fordítva a szót, ismétlem: „menő”, úgynevezett sztár természetgyógyászból legfeljebb néhány tucat van, miközben a túlnyomó többség legfeljebb álmodozhat arról, hogy meg tud élni a szakmájából. Először is: a természetgyógyásznak – főleg, ha nem orvos – általában nincs alapfizetése, egyéni vagy társas vállalkozóként dolgozik, fizeti a rendelője bérleti díját, a szakmai felelősségbiztosítást – e nélkül működési engedélyt sem kaphat az ÁNTSZ-től –, a különböző járulékokat és az adóját. Hálapénzről a természetgyógyászok esetében szó sem lehet, hiszen csak annyit vihetnek haza, amennyiért el tudják adni a szolgáltatásaikat. És többségüknek – megélhetési kényszerből – más munkát is kell vállalnia. Tessék mondani, hol van itt az óriási pénz? Hacsak nem a természetgyógyászok oktatásában, képzésében. Érdemes lenne egyébként azt is összeszámolni, mibe kerül, amíg valaki „mezei” természetgyógyászként elkezdheti a tevékenységét. A két modulvizsgához előírt, egyébként meredeken dráguló tanfolyamok ára, az egyes szakágak oktatási költségei, a vizsgadíjak, a rendelő megnyitásával kapcsolatos kiadások több százezer forintot tesznek ki, ennyi mínuszt mutat tehát a nyitómérleg…
De hagyjuk a pénzt, hiszen a gyógyításra felesküdött orvosok és természetgyógyászok egyaránt segítő hivatásra adták a fejüket, és ha ezt komolyan veszik, akkor köztük nem effajta vitára lenne szükség elsősorban, hanem párbeszédre. Igaz, másképp segít az orvos, másképp a természetgyógyász, de ez önmagában nem lehet baj. Nézetem szerint nem is a módszer a lényeg; csakis az eredménynek kell minősítenie a terápiát.
Vagy tévednék? Legutóbb négy orvosi szakmai kollégium vezetői – köztük belgyógyászok, kardiológusok és onkológusok – közös beadványban kérték az illetékesek intézkedését, amiért „kikerülnek a betegek a hagyományos egészségügyi ellátás köréből, és csak későn, esetleg gyógyíthatatlan állapotban kerülnek oda vissza”. Orvosoktól nemegyszer hallani azt is, hogy a természetgyógyászok gyakran „nem adekvát terápiát” alkalmaznak, ami kárt okozhat a betegnek.
Tessék mondani, valójában mi az adekvát terápia, vagyis a megfelelő gyógymód? Feltétlenül és csakis az, ami egybeesik a tankönyvek ajánlásaival és a kezelési protokoll előírásaival? Vagy esetleg szempont lehet még, hogy mitől érzi jobban magát a beteg, hogy közelebb jut-e a gyógyuláshoz? Eszembe jut a rádióban a minap hallott beszélgetés egy nyugdíjas belgyógyász orvosprofesszorral, aki elmondta, hogy egyetemi hallgató korában az oktatói és a tankönyvek egyaránt azt ajánlották, a májbetegek kerüljék a fehérjedús táplálkozást. Mire azonban a professzor úr nyugdíjba ment, már éppen az ellenkezője számított elfogadott hivatalos nézetnek: a máj működésének javításához éppenséggel sok fehérje bevitelére van szükség…
Ez persze csak egyetlen példa, de mindenképpen alkalmas, hogy rávilágítson: minden változik, így az orvostudomány álláspontja is folyamatosan módosul a gyógyításról. És egyáltalán nem baj, ha egy orvos nyitott olyan, esetleg több ezer éves, szelíd gyógyító módszerek alkalmazására is, amelyeknek a hatását megmagyarázni, tudományos bizonyítékokkal alátámasztani esetleg nem lehet, bár kétségtelen, hogy működnek. De nem ez a legfontosabb? Az a helyes terápia, amely a beteg ember szemét, fülét, gyomrát, szívét vagy idegrendszerét önmagában veszi célba, vagy van létjogosultsága annak a megközelítésnek is, amely holisztikus szemlélettel, egységben próbálja nézni – nem, nem a betegséget, hanem – magát a beteg embert, annak teljes személyiségét? Amely a testet és a lelket elszakíthatatlan egységnek tekinti, és fő célja nem a tünetek háttérbe szorítása vagy elnyomása, hanem az, hogy az egész emberben állítsa helyre a megbomlott harmóniát.
Az ősi Kínában a császár csak addig tartotta meg a háziorvosát, amíg beteg nem lett. Ha megbetegedett, azonnal elcsapta a doktort, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy az nem jól végezte a dolgát. Hol vagyunk ma ettől a szemlélettől? Miért nem lehet inkább a megelőzésre, az egészség megőrzésére összpontosítani az erőket? Miért nem a taj-kártyájukat nála leadó és egészségesen maradó emberek után állapítják meg az orvos javadalmazását? Manapság miért az az első dolga szinte mindegyik orvosnak, hogy gyógyszert írjon fel a betegnek?
Félreértés ne essék, nem az orvosok és a gyógyszerek ellen lázítok, csupán azt hiányolom, hogy a beteg ember ritkán kap életmódbeli, táplálkozási tanácsokat, és egy-egy vizit során alig vagy egyáltalán nem esik szó a helyes légzés és a mozgás, a stresszoldás, a rendszeres lazítás fontosságáról. Pedig ezek nélkül nem lehetséges igazi, tartós gyógyulás.
Meggyőződésem,, hogy az orvosok és a természetgyógyászok többsége a legjobb tudása szerint, maximális jó szándékkal teszi a dolgát, próbál segíteni a betegen. Más-más a képzettségük, a szemléletmódjuk, az eszköztáruk – de segítőkészségük vitathatatlan. Ezért valójában nem is támadhatna közöttük ellentmondás és vita, presztízsféltésről nem is szólva. Inkább párbeszédre lenne szükség, amelynek az a célja, hogy az emberek a lehető legjobb ellátást kapják. Lehetőleg az orvosok és a természetgyógyászok együttműködésével, együttes munkájával.
„I have a dream…” – Martin Luther King, a majd fél évszázada tevékenykedett amerikai polgárjogi harcos szavai annak idején bejárták az egész világot. „Van egy álmom…” King a fehérek és a feketék egyenjogúságáról álmodott. Természetgyógyászként nekem is van egy álmom. Egyszer majd eljön az idő, amikor orvosok és természetgyógyászok vállvetve, együtt dolgoznak a betegekért, illetve az egészség megőrzéséért, akár ugyanazon a rendelőn belül, egyszerre fogadva a segítségre szorulókat. Amikor – a németországi helyzethez hasonlóan – társadalmilag elfogadják és nem csodabogaraknak tartják nálunk is az alternatív terápiákkal foglalkozó gyógyítókat. Talán eljön az idő, amikor a beteg az orvosnak és a természetgyógyásznak egyaránt leadhatja a tb-kártyáját. Hiszen az egészségbiztosítónak elemi érdeke (vagy annak kellene lennie), hogy a beteg ember testi-lelki egészsége mielőbb helyreálljon, bármilyen gyógymóddal kezelik is.
Megvalósul-e mindebből valami valaha?