Zeneterápia

Kö­rül­be­lül ezer év­vel Krisz­tus előtt Dá­vid hár­fá­já­nak ze­né­jé­vel gyó­gyí­tot­ta ki Saul ki­rályt a me­lan­kó­liá­ból. A 18. szá­za­dig még az or­vo­sok is hasz­nál­ták a ze­ne gyó­gyí­tó ha­tá­sát. De azu­tán a zeneterápia egy­re csak ve­szí­tett az or­vos­tan­ban (ki­vé­ve a pszi­chiát­ri­át) ér­tel­mé­ből. Csak 1945-ben fe­dez­ték fel új­ra, és azó­ta min­den té­ren to­vább­fej­lesz­tet­ték.

A ze­né­vel kap­cso­la­tos em­lé­kek vi­dám­má vagy szo­mor­úvá tesz­nek min­ket. A ze­ne te­hát sza­vak nél­kül szól hoz­zánk. A „tar­tal­mát” vi­szont min­den­ki tel­je­sen in­di­vi­duá­li­san éli meg. Ahol a sza­vak már nem ké­pe­sek elér­ni a tu­da­tot, pél­dá­ul egy kó­má­ban fek­vő be­teg­nél, ott a ze­ne még utat ta­lál­hat. A hall­ga­tás a leg­bel­sőbb ér­zé­ke­ink kö­zé tar­to­zik. Ez az ér­zék el­ső­ként fej­lő­dik ki az em­brió­nál és a hal­dok­ló­nál leg­to­vább tart.

A ter­apeuta „a pá­cien­sért megy” az­zal, hogy csen­de­sen, a lé­leg­zé­sé­nek rit­mu­sá­ban ze­nél vagy éne­kel egy dalt. A fi­nom, me­leg, vi­lá­gos, pu­hán szó­ló lí­ra tó­nu­sai lét­re­hoz­nak egy ér­zel­mi és tó­nus­be­li te­ret, la­zí­tó­an hat­nak és fej­lesz­tik az ak­tív hall­ga­tást. A zeneterápia során a ter­apeuta meg­fi­gye­li a pá­ciens összes „meg­nyil­vá­nu­lá­sát”. A lé­leg­zés min­den vál­to­zá­sát, min­den moz­du­la­tot, mert bár a pá­ciens kó­má­ban van, gya­kran van­nak szpaz­mi­kus moz­gá­sai. Ezek­re a je­lek­re ze­nei­leg vá­la­szol­ni kell. Sok pá­ciens ilyen­kor elő­ször meg­pró­bál­ja fel­emel­ni a fe­jét, ki­nyit­ni a sze­mét vagy meg­fog­ni a ter­apeuta ke­zét. Vál­to­zik a szív- és a lé­leg­zés­fre­kven­cia. Az esz­mé­let­len­ség te­hát nem je­len­ti az élet­te­len­sé­get.

Rock, pop, jazz?

Hogy me­lyik ze­ne mi­lyen ha­tást fejt ki, az tel­je­sen in­di­vi­duá­lis. A ze­ne­ter­apeuta, ze­ne­ok­ta­tó és új­sá­gí­ró Hin­rich van De­est sze­rint az erős rit­mus­ra ki­hang­sú­lyo­zott ze­ne (a mai ze­nék 90%-a – a könnyűze­ne, rock, pop, jazz) fe­léb­resz­ti a tes­ti szük­ség­le­te­ket. A nyu­godt ze­ne, mely le­he­tő­vé te­szi az egyes hang­sze­rek in­di­vi­duá­lis me­ló­diá­inak kö­ve­té­sét, meg­könnyí­ti az ak­tív ze­ne­hall­ga­tást és gya­kran olyan ér­zést köl­csö­nöz, hogy azok az emo­cio­ná­lis vá­gya­ink tel­je­sül­nek, me­lyek el­há­rít­ják a leg­na­gyobb szük­ség­le­te­ket.

„Én nem ér­tek a ze­né­hez”, szól na­gyon sok­szor a pá­cien­sek el­ső mon­da­ta, ami­kor ak­tí­van be sze­ret­nék őket von­ni a zen­ébe a zeneterápia során. De min­den em­ber – ha más­kor nem, ak­kor gyer­mek­ko­rá­ban – mű­vész volt, vá­ra­kat épí­tett, gyurmát vagy ho­mok­ot for­má­zott és gyer­mek­da­lo­kat éne­kelt. Ké­sőbb e te­vé­keny­sé­gek­re rá­akasz­tot­ta a „gye­re­kes” cím­két és el­hagy­ta őket. Ma a tech­ni­kai tö­ké­le­tes­ség és a kon­ku­ren­cia meg­fojt­ják a kon­cert­ter­mek at­mosz­fé­rá­ját. Így te­hát nem cso­da, hogy sen­ki sem mer ma sa­ját ma­ga ki­csi­hol­ni egy tó­nust. Vi­szont a zeneterápia fe­la­da­ta min­den más, csak nem a vir­tu­o­zi­tás. Már Pla­tón is val­lot­ta, hogy a ze­ne nem az ér­tet­len gyö­nyör szol­gá­ja. Fe­la­da­ta lel­künk ren­de­zet­len út­ja­it el­ren­dez­ni, és össz­hang­ba hoz­ni min­ket ön­ma­gunk­kal. Rö­vi­den ez azt je­len­ti, hogy csak ak­kor va­gyunk egész­sé­ge­sek, ha össz­hang­ban van a tes­tünk, lel­künk és a szel­le­münk. Mert a tes­tünk har­mó­niá­ra és szim­met­riá­ra épül. Ha­son­ló­ra, mint ami­lyen har­mó­ni­át fe­de­zett fel Jo­han­nes Ke­pler asz­tro­nó­mus a boly­gók közt. A ró­mai író, Ci­ce­ro a szfé­rák ze­né­jé­ről be­szélt, mely át­hat min­ket.

A jelenre koncentrálva

Ha éne­klünk, ak­kor el­mé­lye­dünk ma­gunk­ban és anél­kül kon­cen­trá­lunk, hogy ezt ész­re­ven­nénk. Sen­ki sem tud éne­kel­ni és mel­let­te gon­dol­kod­ni. Ami­kor éne­klünk, el­hall­gat­nak az ál­lan­dó bel­ső di­agló­gu­sa­ink, fé­lel­me­ink és nem tel­je­sült vá­gya­ink. Ér­zé­ke­ink ezek­ben a pil­la­na­tok­ban tel­je­sen a je­len­re kon­cen­trál­nak. Lé­leg­zé­sünk el­mé­lyül, „han­gu­la­tunk” ki­fe­je­zést nyer. Ha­son­ló tör­té­nik, ha egy hang­sze­ren ját­szunk. A ze­ne­ter­ápiá­nál nin­cse­nek „jó” és „rossz” tó­nu­sok vagy me­ló­di­ák. Ugya­nis pont azt kell meg­szó­lal­tat­ni, amit mind­má­ig szor­gal­ma­san el­ta­kar­tunk.

A „já­ték” egy hang­sze­ren a kí­sér­le­te­ző számá­ra egy új, más­faj­ta vi­sel­ke­dést je­lent­het. A kö­zel­ség és há­rí­tás, vissza­fo­gott­ság és ér­vé­nye­sí­té­si kedv, má­sok gon­do­la­tait ész­re­ven­ni és ezek­ből ki­in­dul­ni, ez csak né­hány pél­da a vál­to­zás­ra.

A ze­ne­ter­ápia for­mái kö­zé tar­to­zik a pszi­cho­a­na­li­ti­ku­san ori­en­tált ze­ne­ter­ápia, mely a ze­ne se­gít­sé­gé­vel be­já­ra­tot ke­res a tu­da­ta­lat­ti­ba.

Az int­egra­tív ze­ne­ter­ápia, ahol a ze­ne ál­tal se­gí­tik elő az ön­ki­fe­je­zést, fej­lesz­tik a kre­a­tív ké­pes­sé­ge­ket, és fel sze­ret­nék dol­goz­ni a tu­dat alat­ti dol­go­kat. Az an­tro­po­zó­fi­kus ze­ne­ter­ápia, mely­nek kö­zép­pont­já­ban a hang­sze­rek tó­nusso­rok, in­ter­val­lu­mok és rit­mu­sok ki­vá­lasz­tá­sa van, mely a szer­ve­zet funk­ciói­nak gyó­gyí­tá­sát cé­loz­za meg.

A ze­ne­ter­ápia mind­há­rom tí­pu­sa hasz­nál­ha­tó a pszi­cho­szo­ma­ti­kus meg­be­te­ge­dé­sek­nél (töb­bek közt olyan be­te­gek­nél, akik kap­cso­lat­za­va­rok­kal küsz­köd­nek, akik ér­zel­mi­leg kor­lá­to­zott éle­tet él­nek, a stressz­be­teg­sé­gek min­den faj­tá­já­nál, a „meg­ter­helt fe­jű­ek­nél”), a pszi­chiát­riai meg­be­te­ge­dé­sek­nél, az in­ter­nisz­ti­kus be­teg­ség­ké­pek­nél (itt fő­leg az an­tro­po­zó­fi­kus ze­ne­ter­ápia aján­lott), moz­gás­sé­rült­ek­nél (oka az idős kor vagy egy meg­be­te­ge­dés).

Fotó: Adobe Stock