Bon appétit! Zene az étteremben

Né­hány nő ta­lán azt sze­ret­né, hogy a fo­lya­ma­tos hát­tér­ze­nét ne csak az üz­le­tek­ben (ahol ar­ra csá­bít­ják az em­bert, hogy töb­bet vá­sá­rol­jon, mint amennyit va­ló­já­ban sze­ret­ne), ha­nem az ét­ter­mek­ben is ki­kap­csol­ják. Na­gyon el­cso­dál­koz­ná­nak, mert zene nél­kül min­den nő szem­be­néz­ni kény­sze­rül­ne az­zal a ténnyel, mennyi mon­da­ni­va­ló­ja is van a part­ne­ré­nek és vi­szont. Nem ke­vés azon­ban az olyan nők száma, akik ép­pen azért sze­ret­nek ét­te­rem­ben en­ni, mert ott a fér­fi nem tud ki­tér­ni elő­lük (mond­juk a dol­go­zó­szo­bá­já­ba vagy a bar­kács­mű­he­lyé­be). Csak az a kér­dés, hogy a szó­ban for­gó té­mák, ame­lye­ket az asszony sze­ret­ne a fér­jé­vel meg­be­szél­ni, jól han­goz­ná­nak-e egy pe­ne­trán­san zaj­ta­lan ét­te­rem­ben, ahol halk zene sem szól.

A zene ha­tást gya­ko­rol a pszi­chén­kre is

Az ét­ter­mek funk­cio­ná­lis ze­né­jét il­le­tő­en egé­szen ál­ta­lá­nos uta­sí­tá­sok­kal ta­lál­koz­ha­tunk. Le­gyen annyi­ra han­gos a zene, hogy a szom­szé­dos asz­tal­nál ülők be­szél­ge­té­sét el­nyom­ja, de le­gyen halk is, hogy be­szél­get­ni le­hes­sen mel­let­te. A hát­tér­ze­né­nek meg­van­nak a kri­té­riu­mai, ame­lyek gon­dos­kod­nak ar­ról, hogy va­ló­ban a hát­tér­ben ma­rad­jon. Hi­á­nyoz­nak be­lő­le a na­gyon mély és a na­gyon ma­gas han­gok, nem szól ben­ne ének­hang stb.

A zene azon­ban nem­csak új­don­sült sze­rel­me­sek in­tim sut­to­gá­sai­nak tit­ko­lá­sá­ra vagy szo­kat­la­nul han­gos ét­ke­zé­si fo­lya­ma­tok disz­k­rét el­fe­dé­sé­re szol­gál. A zene ha­tást gya­ko­rol a pszi­chén­kre is. Elő­ször is va­la­mi­re sti­mu­lál ben­nün­ket, ezál­tal ki­kap­csol és nö­ve­li más esz­té­ti­kai sti­mu­lá­ció­kra a nyi­tott­sá­gun­kat.

Ame­ri­kai ta­nul­má­nyok­ban ki­mu­tat­ták, hogy a ze­ne be­fo­lyá­sol­hat­ja a gyors­bü­fék­ben a vá­ra­ko­zá­si időt. Az asz­ta­lok gyors cse­ré­lő­dé­sé­ben ér­de­kelt ga­sztro­nó­mu­sok­nak ezért in­kább ser­ken­tő ze­nét len­ne aján­la­tos ját­sza­ni­uk. Ét­vágy­ger­jesz­tő ze­né­ről alig­ha be­szél­he­tünk. A ze­né­nek a hely adott­sá­gai­hoz, az em­be­rek be­ál­lí­tott­sá­gá­hoz és ér­zé­sei­hez kell iga­zod­nia. A ze­ne ál­tal tá­madt asszo­ciá­ci­ók ugya­nak­kor na­gyon lény­eges­nek tűn­nek. Bécs­ben, a fran­cia kony­ha he­tén ál­lí­tó­lag ak­kor volt a leg­ma­ga­sabb a fran­cia­bor-fo­gyasz­tás, ha a hát­tér­ben „pá­ri­zsi ze­ne” szólt. Egy ta­nul­mány sze­rint egy nor­vég öre­gek ott­ho­ná­ban a nyug­dí­ja­sok sok­kal job­ban érez­ték ma­gu­kat evés köz­ben, ha szólt a ze­ne, és töb­bet is et­tek. Kü­lö­nö­sen erős volt ez az ef­fek­tus, ha if­jú­kor­uk ze­né­je szólt.

A ze­ne min­den egyes em­ber ér­zel­mi vi­lá­gát más­képp, egyé­ni mó­don szó­lít­ja meg. Ám alig­ha akad ven­dég­lá­tó, aki azt akar­ja, hogy ven­dé­gei fül­hall­ga­tó­val a fe­jü­kön ül­je­nek az asz­tal­nál, és így hall­gas­sák a ki­fe­je­zet­ten ne­kik szó­ló, in­di­vi­duá­li­san sti­mu­lá­ló ze­né­jü­ket.

Szolid háttérzaj

Azt is ér­de­mes meg­fon­tol­ni, mi il­lik egy adott hely han­gu­la­tá­hoz, az ét­ke­zé­si part­ne­rek­hez, az idő­pont­hoz és ma­gá­hoz az ét­el­hez. Dr. Eva Ge­si­ne Baur „Édes élve­ze­tek” cí­mű köny­vé­ben be­szé­des pél­dá­kat em­lít. Ha na­gyon szál­kás ha­lat tá­la­lunk fel, le­gyen a ze­ne nyu­godt, hi­szen szál­ka­ke­re­sés köz­ben, és még rá­gás köz­ben is, a kó­sza szál­kák miat­ti ag­go­da­lom in­kább el­né­mít­ja a be­szél­ge­tést. A le­ves ka­na­laz­ga­tá­sa ez­zel szem­ben sok­kal len­dü­le­te­sebb te­vé­keny­ség, mi­köz­ben szá­junk min­dig csak rö­vid ide­ig van te­le. A mi­nesz­tro­ne (olasz zöld­ség­le­ves) kí­sé­rő ze­né­je ily mó­don ked­vet te­remthet a be­szél­ge­tés­hez. Ro­po­gós, zöld sa­lá­ták fo­gyasz­tá­sa majd­nem olyan zaj­jal jár, mint­ha csip­szet en­nénk. Ép­pen ezért bi­zo­nyá­ra há­lás len­ne min­den ven­dég egy nem ép­pen szo­lid hát­tér­za­jért.

Kü­lö­nö­sen ha más nem­zet ét­elei mel­lett dön­tünk, a meg­fe­le­lő hang­zá­sok in­ten­zí­veb­ben és ex­klu­zí­vab­ban meg­te­rem­tik a han­gu­la­tot. A ven­dég­lá­tó rá­adá­sul még hoz­zá­ér­tőn­ek is tűn­het. Puc­ci­ni a ri­zot­tó­hoz, zen mu­zsi­ka a szu­si­hoz vagy reg­gae egy kó­ku­szos ka­ri­bi ét­el­hez. Az ilyen kö­rült­ekin­tő tá­la­lás min­den fa­la­tot tu­da­to­sít ben­nünk, és ép­pen ezért nem is kész­tet­ne ar­ra, hogy két­sze­res vagy há­rom­szo­ros mennyi­sé­gű
ét­elt la­pá­tol­junk be fe­szí­tett tem­pó­ban, mint ahogy ezt egy el­le­náll­ha­tat­la­nul dü­bör­gő ze­ne ha­tá­sá­ra ten­nénk.”

A fen­ti meg­ál­la­pí­tá­sok­ból lo­gi­ku­san kö­vet­ke­zik, hogy ha ne­héz ze­nét hall­ga­tunk, elve­szít­het­jük az ét­vá­gyun­kat. Dr. Eva Ge­si­ne Baur sze­rint, aki egyéb­ként ze­ne­tu­do­mány és pszi­cho­ló­gia mel­lett ope­ra­ének­lést is ta­nult a salzbur­gi Mo­zar­teum­ban, ez az ál­lí­tás meg­áll­ja a he­lyét. „A Re­qui­emet vagy a Par­si­val nyi­tá­nyát hall­gat­ván nem csak a leg­fi­no­mabb ét­ke­zés, ha­nem ma­ga a szó­ra­ko­zás is össze­o­mol­hat. Ezért ha ké­zen­fek­vő­nek is tű­nik, nem sza­bad ab­ból ki­in­dul­nunk, hogy a leg­kü­lön­le­ge­sebb és a leg­drá­gább hoz­zá­va­lók­ból ké­szült ínyen­csé­gek­hez csa­kis hal­ha­tat­lan klasszi­ku­sok le­het­nek a leg­meg­fe­le­lőb­bek. Egy meg­be­szé­lé­sek­kel te­li, tel­je­sít­mény­kény­szer alatt vég­ig­haj­szolt nap után, egy lu­xu­sét­te­rem ven­dé­gei könnyű szó­ra­ko­zás­ra vágy­nak, ak­kor is, ha ezt min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint nem is val­la­nák be.”

Már a gö­rög és ró­mai elő­ke­lő­sé­gek is tud­ták

Az a ze­ne a meg­fe­le­lő, amely fe­lold, de nem ká­bít, amely ön­fe­ledt ki­kap­cso­ló­dást tesz le­he­tő­vé, de nem okoz ön­tu­dat­lan evést. Már a gö­rög és ró­mai jól szi­tu­ált elő­ke­lő­sé­gek is tud­ták, hogy az asz­ta­li ze­ne le­gyen hall­ha­tó, de ne erő­sza­kos, ne le­gyen túl han­gos, de túl­sá­go­san halk sem, le­gyen sze­mé­lyes, de ne túl mar­káns. A ze­ne mel­lett jó­le­ső­en el­köl­tött ét­el tu­laj­don­kép­pen meg­fe­lel az asz­ta­li édes­ség ba­rokk gon­do­la­tá­nak, aho­gyan ak­ko­ri­ban né­mely ze­ne­szer­ző ne­vez­te asz­ta­li ze­né­jét. Ze­ne, amely nem édes és ér­ték­te­len. Ze­ne, amely még csak igényt sem tá­maszt ar­ra, hogy lak­ta­tó le­gyen.

Jó­té­kony ha­tás­sal van egész­sé­gün­kre az a ze­ne, amely­nek rit­mu­sa las­súbb a szív mér­he­tő üté­sé­nél, amely per­cen­ként több­nyi­re 68 és 72 kö­zött ver, és nem han­go­sabb 70 de­ci­bel­nél, va­la­mint egyen­lő arány­ban ta­lál­ha­tók ben­ne disszo­náns és kon­szo­náns hang­zá­sok és el­té­rő hang­szí­nek. Ilyen töb­bek kö­zött a ba­rokk ze­né­je (Bach, Hän­del, Vi­val­di) és a klasszi­ka (Mo­zart, Haydn, a ko­rai Beet­ho­ven). Né­hány new-age ze­nét már a kom­po­ná­lás pil­la­na­tá­ban az egész­ség jó­té­kony szol­gá­la­tá­ba ál­lí­tot­tak, pél­dá­ul a kö­vet­ke­ző ze­ne­szer­zők: Kay Gard­ner, Don Camp­bell és Ste­ven Hal­pern. De a Be­ach Boys és a Be­at­les da­la­i­ban, va­la­mint Frank Zap­pa vagy San­ta­na ze­né­jé­ben is fel­lel­he­tők ugya­n-
a­zok a pszi­cho­ló­giai­lag jó­té­kony ha­tá­sok.

„Ha va­la­ki csak a han­gos, hek­ti­kus, ide­ges ze­nét sze­re­ti, és ét­ke­zés köz­ben is hű ma­rad eh­hez a faj­ta ze­né­hez, an­nak nem örül a tes­te”, ál­lít­ja dr. Baur. Más­fe­lől azon­ban az sem len­ne jó, ha rap­ze­né­ről Hei­no-da­lo­kra kap­csol­nánk, ame­lyek két­ség­te­le­nül las­súb­bak és nyu­god­tab­bak. „Eb­ben az eset­ben a hall­ga­tó leg­föl­jebb kar­csúbb len­ne az evés­től, mi­vel un­do­rí­tó­nak ta­lál­ná a ze­nét. Mo­zar­tot ki­zá­ró­lag csak azért hall­gat­ni, hogy jobb le­gyen az emész­té­sünk, me­rény­le­tet je­len­te­ne Mo­zart és ma­gunk el­len is.”

Min­dent egy­be­vé­ve: a ze­nei ér­zé­ke­lés szub­jek­tív, és úgy jó, ha az is ma­rad. Hall­gas­sunk fi­gyel­me­sen ma­gunk­ba, ho­gyan hat ránk az ét­ke­zés köz­ben el­hang­zó ze­ne, és fi­gyel­jük meg, ho­gyan re­agál­nak rá ven­dé­ge­ink.

Fotó: Adobe Stock