Álomfejtés: A főnökök főnöke

A fő­nö­köm fő­nö­két vit­tem ke­rék­pá­ron. Inkább va­la­mi­fé­le rik­sa­szer­ke­zet­hez ha­son­lít­ha­tom a ke­rék­párt. A fér­fi hát­tal ült ne­kem. Min­den egy re­pü­lő­té­ren ját­szó­dott le. Igen siet­nem kel­lett, nagy igye­ke­zet­tel ha­lad­tam. A nagy ro­ha­nás­ban át kel­lett menn­em egy ajtón, ahol őr állt. Már át is ju­tot­tunk, amikor az őr vissza­hí­vott és iga­zol­ta­tott ben­nün­ket. Elég ka­lan­dos volt az egész.

Majd a rik­sa-ke­rék­pá­rom át­ala­kult tolókocsivá, ma­gam előtt tol­tam. Fe­l­á­zott, füves részen kel­lett ha­lad­nunk, ami rá­adá­sul még lej­tett is. El is akad­tunk. Ne­he­zen tudtam fel­fe­lé ha­lad­ni, és a süp­pe­dős ta­la­jon is átjutni.

A fő­nök kö­zép­ko­rú em­ber volt. Még a ka­bá­to­mat is fe­la­ján­lot­tam ne­ki, mert fá­zott, és va­la­mi miatt szük­sé­ge volt rá.

Vé­gül va­la­ho­gyan oda­ér­tünk a rep­tér ama részére, ahol más em­be­rek is vol­tak. És ott volt a fő­nö­köm is.

Ked­ves Ruth!

Él­mény­szin­ten jó ér­zés volt raj­tam éb­re­dés­kor, mert cseppnyi lám­pa­lá­zam sem volt, hogy si­ke­rül-e át­jut­nunk. Az is jó volt, hogy nem érez­tem hi­bás­nak ma­gam, ami­ért annyit kel­lett küz­de­nem a to­ló­szék­kel.

Egy mul­ti­na­cio­ná­lis cég­nél dol­go­zom, ahol a fő­nök na­gyon fő­nök. Úgy ér­zem, elég jól beilleszkedtem, sok min­dent le­het ta­nul­ni egy ilyen si­ke­res vi­lág­cég­nél. A fő­nö­köm­mel is jó a kap­cso­la­tom, né­mi­képp men­to­rál en­gem, ami na­gyon jó, per­sze kö­ve­tel is. 35 éves vagyok, az idén lesz 30 éve an­nak, hogy éde­sa­pá­mat elvesz­tet­tem. Ta­lán a sok ürességérzés, amely sok­szor el­fog, eb­ből az apa­hi­ány­ból is fa­kad­hat.

Ar­ra sem em­lék­szem, ho­gyan mond­ták el ne­kem ak­kor, ho­gyan tud­tam meg az egé­szet. Éde­sa­nyám nem kö­tött több há­zas­sá­got. Szok­ta em­le­get­ni, én mi­lyen sze­re­pet ját­szot­tam ab­ban, hogy vé­gül is egye­dül ma­radt. Per­sze benn­em ezek a fél­té­keny­sé­gek már egy­ál­ta­lán nem él­nek. Apám­ról sem sze­re­tek tör­té­ne­te­ket hall­gat­ni, hogy mi­lyen tá­len­tu­mos volt, élete 32 évé­be mi min­den fért be­le, mi min­den va­ló­sult meg, míg a leu­ké­mia elvit­te. Nincs képem, él­mé­nyem, ér­zé­sem ró­la.

So­ká­ig érez­tem, hogy jég ve­szi kö­rül a szí­ve­met. De ez má­ra ta­lán fe­lol­vadt. Nős va­gyok, csa­lá­dom van, te­le va­gyok bol­dog pil­la­na­tok­kal. Pél­dá­ul ami­kor a kis­lá­nyom vi­lág­ra jött, előbukkant. De ke­se­rı­sé­gek­kel és elé­ge­det­len­sé­gek­kel is te­le va­gyok. Nyil­ván tel­je­sen más lenne az éle­tem, ha apai min­tát és erőt ka­pok.

Az álom­ban az volt a leg­jobb, hogy el­ju­tot­tam oda, ahová kel­lett. Bár nem én utaz­tam a re­pü­lőn, ha­nem a fő­nö­ke­im.

Az iga­zol­ta­tá­sos ajtó­je­le­net is jó volt. Sze­re­tem a ka­lan­do­kat, fő­leg, ha jól vég­ződ­nek. És ez így tör­tént.

Ön bi­zo­nyá­ra töb­bet ki tud há­moz­ni a tör­té­net­ből, mint én. Ezért kül­döm el lap­juk­nak.

Kö­szö­net­tel: Ke­néz

Ked­ves Ke­néz!

Igen, van egy lé­pés, ame­lyet nem tett meg, még­pe­dig egy vissza­for­dí­tás: ho­gyan le­gyek ön­ma­gam ura, fő­nö­ke?

Mert az álom csak lát­szó­lag szól a fő­nö­ke fő­nö­ké­ről. Va­ló­já­ban ezen a rik­sa-ke­rék­pá­ron, a süp­pe­dős, lej­tős ta­la­jon és az aj­tó­nál va­ló iga­zo­lá­son ke­resz­tül va­la­mi­fé­le sa­ját út ta­po­só­dik ki, amely si­ke­rül.

En­ged­je, hogy ez erő­vel tölt­se fel a lel­két.

Fon­tos hang­sú­lyoz­nunk, hogy az álom­ban min­den sze­re­plő va­la­mi­kép­pen az ál­mo­dó­val azonos. De itt csak a to­ló­ko­csi­ban tolt kö­zép­ko­rú fér­fit ve­gyük, aki­vel a ka­lan­dok van­nak, és aki­nek a ka­bát­ját is oda­ad­ja. A ka­bát a leg­kom­plet­tebb ru­ha­sze­rep, amellyel felvérteződhetünk, amely véd, fe­dez ben­nün­ket. Az iga­zi fő­nök itt csak ép­pen fel­buk­kan, és tu­do­mást sze­rez ar­ról, hogy min­den si­ke­rült. Mi­előtt a fe­mi­nis­ta moz­gal­mak lábra kap­tak volna, so­kan úgy érez­ték, hogy na­gyon is pat­riar­chá­lis tár­sa­da­lom­ban élünk, ahol a nők jogfosztottak a fér­fi­ak­kal szem­ben, kar­rier­ben nem egyen­lő a ne­mek esé­lye.

Pe­dig ez a patriarchális trend már az ipa­ro­so­dás­sal erő­sen fel­bom­la­ni lát­szott, mert et­től az idő­től kezdve kerültek el a fi­úk ott­hon­ról a vá­ros­ba, a csa­lá­di mun­ka he­lyett gyár­ba vagy hivatalba. És at­tól kezdve, hogy nem foly­tat­ták ap­juk mes­ter­sé­gét, az egész csa­lá­di és társadalmi élet mélységes át­ala­kulá­sa in­dult meg. Vi­lág­szer­te meg­fi­gyel­he­tő ez a so­kré­tű migráció, amely lényegében új ér­ték­rend ki­ala­kí­tá­sát kí­ván­ja meg.

Apai minta

Ez­zel ar­ra akar­tam utal­ni, hogy apai min­tá­ja nem­csak an­nak nincs, aki for­má­li­san elvesz­ti az ap­ját, ha­nem an­nak sem, aki más fog­lal­ko­zást vá­laszt ma­gá­nak, vagy el­ke­rül ott­hon­ról, a szü­lői ház­ból, ese­ten­ként a szü­lő­föl­dről.

A mo­dern em­ber is nap­hős, mint a mi­to­ló­giai Odysse­us, He­rak­lész, ne­künk is át kell haladnunk a zo­diá­ku­son, azaz min­den­fé­le pró­ba­té­te­le­ken, még ha nem is labi­rin­tus­ban kell bolyonganunk vagy orosz­lán­nal meg­bir­kóz­nunk. Ro­bin­son ma­gá­nyos­sá­gát, el­ha­gya­tott­sá­gát ugyanúgy meg­él­jük lel­künk­ben, mint Don Qui­o­te szél­ma­lom­har­cát vagy Krisz­tus passiótörténetét.

A bi­ci­kli a má­sik fon­tos jel­kép, amely­re sze­ret­ném fel­hív­ni a fi­gyel­mét. A ke­rék­pár sa­ját erőfeszítést kí­ván a ha­la­dó­tól. A két ke­rék gör­dü­lé­se af­fé­le flow-él­mény. Az ön­ma­gá­tól va­ló ha­la­dást jel­ké­pe­zi.

Ahogy hát­tal ül ma­gá­nak a fő­nök, ab­ban ki­fe­je­ző­dik a ne­hez­te­lés, hogy ap­ja el­hagy­ta, itt hagy­ta. De a to­ló­ko­csi­ban – ba­ba­ko­csi­ban – már ma­ga vi­szi őt a süp­pe­dős ta­la­jon, ami az ő esen­dő­sé­gét je­len­ti. Hi­szen a 32 év­re tem­pí­ro­zott élet­ben nyil­ván esen­dő­ség is van. Mi­vel el­jut­nak a rep­tér­re, ahová kell, ez olyan, mint az apai pa­rancs­nak va­ló en­ge­del­mes­ke­dés, az apai kö­ve­te­lés­nek va­ló ele­get te­vés és ezál­tal az apai bi­za­lom el­nye­ré­se.

Ez a má­sik to­váb­blé­pés, ame­lyet meg kell ten­nie: a bi­za­lom ön­ma­gá­ban, sor­sá­ban, az apai erő­ben.

A Ví­zön­tő kor­szak­ban új ér­ték­rend sze­rint szer­ve­ző­dik az egyén és ezen ke­resz­tül a tásadalom. A leg­jobb úton van afe­lé, hogy ezt meg­ért­se, és éle­tét esze­rint él­je.

Fotó: Shutterstock