Álomfejtés: A négy égtáj közepében

Siva­tag­ban me­gyek a ku­tyám­mal, nagy a ki­halt­ság, se­hol sem­mi. A fi­nom por­ho­mok­ba a lábam be­süp­ped. Cso­dá­la­tos ez az irá­nyok nél­kü­li sem­mi.
A lép­te­ink­nek sem ma­rad­nak nyo­mai. A ku­tyám elő­re­sza­lad. Én ele­sem, ha­nyatt­fe­kvés­be ke­rü­lök. Tu­dom, hogy a fe­jem észak fe­lé mu­tat. Ahogy ott fek­szem, ér­zem, hogy a ho­mok te­te­je for­ró, lent kis­sé hi­de­gebb.

Ki­csit meg­ria­dok az ér­zés­től, hogy a ho­mok be­fo­gad, el­tün­tet örök­re ta­lán. Ezért igyek­szem fel­tá­pász­kod­ni, hogy ne te­mes­sen be. Egy lény kú­szik fe­lém, ta­lán lány, de én in­kább fér­fi­nak lá­tom. Fé­lel­me­tes. Azt gon­do­lom, itt a vég. Ezért nem moz­du­lok. De amint meg­adom ma­gam, a ho­mok is elen­ged. Könnye­dén fe­lál­lok hát és in­du­lok a ku­tyám után.

Erős szél fúj. A ho­mok­sze­mek apró tű­szú­rás­ként hat­nak rám, sze­mem, or­rom, szám meg­te­lik a ho­mok­kal. Cso­dál­ko­zom, hogy a ku­tyá­mat nem za­var­ja.

Kép­vál­tás tör­té­nik: elő­adást tar­tok. Elő­ve­szek egy hó­fe­hér le­gye­zőt, nyo­mott pa­pír­min­tás. Ki­csit vi­zes lett. Óva­to­san nyi­tom ki. Ma­gya­rá­zom a min­tá­kat, ame­lyek va­la­mi­fé­le utol­só üze­ne­tek szá­mun­kra. Majd is­mét vál­to­zik a kép: egy kád­ban zu­ha­nyo­zom. A zu­hany­ró­zsa szé­te­sik a ke­zem­ben, ezer da­ra­bra. Sze­de­ge­tem a da­ra­bo­kat a víz­ből. Ki­csit bűn­tu­da­tom van, bár nem ér­tem, mi­től esett szét. Mi­köz­ben sze­de­ge­tem a da­ra­bo­kat, egy­re in­kább tá­vo­lo­dom az ak­tuá­lis va­ló­ság­tól.

Fel­buk­kan az arab tú­ra­ve­ze­tő. Meg­örü­lök ne­ki. Le­húz­za a fe­jé­ről a ken­dőt, ha­tal­mas rasz­ta­haj ke­rül elő. Azt mond­ja ne­kem:

– Per­sze, nem tud­ha­tod, hogy mi na­gyon ré­gen ta­lál­koz­tunk már. Sok min­den tör­tént azó­ta.

Leny­űgöz a haj­zu­ha­ta­ga.

Ked­ves Ruth!

Va­ló­ban jár­tam Egyip­tom­ban nem­ré­gen és leny­űgö­zött a si­va­tag. Tú­ra­ve­ze­tőnk is volt, aki ki­csit kö­ze­lí­tett vol­na fe­lém, bár a va­ló­ság­ban kis nye­sett ha­ja volt. Ef­fé­le du­má­val, mint az álom­ban is lö­kött, hogy mi már ta­lál­koz­tunk. Érez­tem, mennyi­re elvá­gyik az egy­sze­rű put­ri éle­té­ből és mennyi­re nem tud el­jön­ni szü­lő­he­lyé­ről. Egy ilyen szép tes­tű ter­mé­sze­ti em­ber igen iz­ga­tó. De a lel­kem leg­mé­lyét nem érin­tet­te. De hogy mi­ért jött elő?

Nagy ha­tás­sal van rám a ke­zem­ben szé­te­sett zu­hany­ró­zsa. Mi­vel az én ke­zem­ben esett szét, úgy vé­lem, kö­zöm van hoz­zá, bár lény­egé­ben sem­mit sem tet­tem. Vi­szont ri­pi­tyá­ra tört. Olyan na­gyon szé­te­sett, hogy össze sem rak­ha­tó.

Az elő­adás a le­gye­ző­vel is fur­csa epi­zód volt. Va­ló­ban ta­nár va­gyok, il­let­ve tré­ner. Az utolsó üzenetek igen fel­ka­va­ró­ak vol­tak szá­mom­ra. A mun­kám igen igény­be vesz, sőt, mond­ha­tom, több­nyi­re túl­ter­hel. Foly­ton ké­pez­nem kell ma­ga­mat és min­den hely­zet új. De nem va­gyok ki­égett. Vagy a si­va­tag az én lel­kem len­ne?

32 éves szin­gli nő va­gyok. Le­het, ki­csit da­ra­bok­ban van az éle­tem, sem gye­re­ke­im nin­cse­nek, sem fér­jem. A csa­lá­dom­tól már több mint tíz éve kü­lön élek. Ta­lán ezért ér­tet­tem meg az arab ide­gen­ve­ze­tő ki­tör­ési vá­gyát.

Én na­gyon sze­re­tek él­ni.

Úgy ér­zem, az ösz­tön­eim jól ve­zet­nek en­gem. Ezt ab­ból is gon­do­lom, biz­ton­ság­gal tud­tam, hogy a fe­jem észak irány­ba mu­tat, va­gyis van irá­nyult­sá­gom.

Min­da­zo­nál­tal ve­gyes ér­zel­mek­kel éb­red­tem. Re­mé­lem, Ruth, kom­plet­teb­ben össze­rak­ja a négy mo­zai­kot.

Üd­vöz­let­tel: An­na­má­ria

Ked­ves An­na­má­ria!

El­ső ol­va­sat­ban ta­lán össze­füg­gés­te­len­nek, kü­lö­nál­ló­nak tűn­het­nek az álom epi­zód­jai. De az én ho­lisz­ti­kus ész­já­rá­som és vi­lág­lá­tá­som azon­nal ki­szűr­te, mit mi el­len­sú­lyoz a ké­pek vo­nu­la­tá­ban. Leg­jobb lesz, ha fel­raj­zol­juk az ég­tá­ja­kat és hoz­záír­juk az epi­zó­do­kat:

Ez­zel kis­sé man­da­la­sze­rű­en áll­nak össze a tör­té­né­sek.

A kis ku­tyá­ja jel­zi a jó ösz­tön­eit. Mi­ként ír­ja, van irá­nyult­sá­ga. A ku­tyát nem za­var­ja a ho­mok, a süp­pe­dés, nincs ben­ne fé­le­lem. Fel­sza­ba­dult öröm­mel fut­ká­ro­zik.

Ez a si­va­ta­gi ki­halt­ság, csend és ma­gány a tu­dat­ta­lant jel­ké­pe­zi. A fé­le­lem a ho­mok­ban va­ló el­me­rü­lés­től, a nem-tu­dás­tól, el­mú­lás­tól, sö­tét­ség­től, a múlt­tól va­ló fé­lel­me­ket is je­len­ti egy­ben.

Ez az észa­ki pó­lus el­len­sú­lyo­zódik a de­le­lés ma­gas­sá­gá­ban az elő­adás­sal – amely az ál­mo­dó be­mu­tat­ko­zá­sa –, az ázott le­gye­ző­vel, amely­ről az üze­net ne­he­zen ol­vas­ha­tó le. A le­gye­ző, mint tárgy, ma­gát az ál­mo­dót jel­ké­pe­zi. Még nem tud­ja meg­győ­ző­en elő­ad­ni, ki­fe­jez­ni ön­ma­gát.

Az össze­tört zu­hany­ró­zsa is az ál­mo­dó ma­ga. Le­het­nek a tö­re­de­zett kap­cso­la­tok. A sok kap­cso­lat, rö­vid idő­vel in­kább a kap­cso­ló­dás hi­á­nyá­ra utal­nak. Va­la­mi­lyen én­rész, egy fu­tó ígé­ret, fel­buk­ka­nó vágy nyo­mán va­ló kí­sér­let. De nem kö­te­lék, szö­vet­ség, el­kö­te­le­zett­ség. Kö­dös elvá­rá­sok.

Ez a ke­let/nyu­gat ten­gely egy­ben a ho­rosz­kóp aszcen­den­se/de­szcen­den­se is, va­gyis az én-te ten­ge­lye. Itt jön be az arab ide­gen­ve­ze­tő ar­ca és sza­vai, egy ani­mus fi­gu­ra. Kis­mér­ték­ben kí­sér­tő sze­rep­ben. Ar­ra az alak­ra rí­mel rá, aki a ho­mok­ba süp­pe­dés­kor kö­ze­lí­tett az ál­mo­dó fe­lé.

A je­le­ne­tek vál­tá­sá­ban mu­tat­ko­zik va­la­mi­fé­le szél­ső­sé­gek­re va­ló haj­lam. Nagy von­ze­re­je van an­nak, amit ál­ta­lá­ban ta­pasz­ta­lás­nak mon­dunk. Ezek oly­kor in­kább csak iga­zo­ló­el­mé­le­tek a nyil­ván­va­ló té­ve­dé­se­ink ál­cá­zá­sá­ra. Ilyen szél­ső­sé­gek az észak, a si­va­ta­gi ma­gány, majd elő­adás, a be­le­süp­pe­dés a ho­mok­ba-el­tű­nés­be-ha­lál­ba, majd fel­ka­va­ró ta­lál­ko­zás egy iz­gal­mas fér­fi­val. Ám na­gyon ügyel­nünk kell ar­ra, hogy ezek a ta­pasz­ta­la­ti ki­len­gé­sek ne ál­lan­dó­sul­ja­nak vé­get nem érő játsz­ma ci­bá­ló­dás­sá, meg­ol­dás és meg­ér­tés nél­kül. Mert a meg­ol­dás kö­zé­pen van, ön­ma­gunk kö­ze­pé­ben.

Eb­ben a fej­tés­ben is a négy ég­táj kö­ze­pé­be he­lyez­tem An­na­má­ri­át.

Fotó: Shutterstock