Álomfejtés: „Mi mind ismerünk téged”

Egy felvonó van ott, enyhén meredek, füves, homokos talajon visz felfelé. Két dróton megy. Én lent a kezdőállomáson felszállok a táskámmal, amely első iskolatáskám és a most használt táskám keveréke.

Leülök az amúgy nyitott vasszerkezetbe és az szép lassan indul felfelé. Ügyetlenkedem a táskával, kiborul az egész a földre a magasból. Dühöngök: Már megint le kell mennem a földre, hogy összeszedjem. Gyümölcsöket is látok ott.

Egy férfi segít összeszedni a füzeteket, írószerszámokat. Majd visszamászom az acélrúdon, amiből fémtüskék állnak ki. Óvatosan mászom, ne szúrjanak meg, de igen kényelmetlen. Majd látom, hogy egy kötél is lóg mellettem, azon folytatom az utat. Jól megy a mászás.

A következő képben körülnézek, látom, hogy egy fiú szalad lefelé, és óriásit ugrik a bokorba.

Majd a földön vagyok és látom, hogy egy csomó ember vándorol valahová. Nézem a gyerekeket, anyákat, férfiakat. Gyalog megelőzöm a lassabban haladó csapatot. Furcsa öltözetűek is vannak közöttük, királyi palást, kezükben bot. Afféle hatalmi figurák. Két hegy közé érnek.

Csendes víztükröt látok, tószerű.

Hirtelen tudatára ébredek, hogy ez álom!

Remek! Akkor játsszunk egyet!

Belecsapok a vízbe.

Hirtelen megfájdul a szív-csakrám.

A francba! Akkor ezt nem csinálom. Azt hittem, pancsolhatok. Kitárt karokkal szétnézek: minek pazarlom itt az értékes energiámat? Minél többet álmodom, annál jobban kimerülök.

Dühös vagyok, hogy ilyeneket álmodom. Ráadásul semmi érdekes sem történik.

Ekkor egy nő azt mondja: Mi mind ismerünk téged!

– De én nem ismerlek téged! – vetem oda hetykén, kihívóan. Majd hirtelen elsírom magam, és átölelem a nőt.

Kedves Ruth!

Ha nem sírom el magam, hagyom a francba az egész álmot. Hiszen annyit álmodom, hogy nem győzöm feljegyezni. De amikor leírtam, gondoltam, elküldöm. Ön szereti az efféle reinkarnációs sejtéseket, ebben pedig én is ilyesmit látok. Főleg ebben a kavalkádos emberáradatban, akiket megelőztem gyalog.

Hogy mennyire ismerem vagy nem ismerem magam, azt természetesen végképp nem tudom. Néha úgy érzem, pontosan tudom, ki vagyok. Máskor pedig nem is érzem létezőnek magam.

Furcsa volt álmomban tudni, hogy álmodok. De az én áloméletemben az ilyesmi cseppet sem ritka. Az is előfordult, hogy egy fekete csuklyás alakot láttam, akiről tudtam, hogy én vagyok, csak azt nem tudtam, hogy ő ki? Nyilván ez a szökdécselő fiú is én vagyok, aki beugrik a bokorba. De hogy kik azok, akik mind ismernek engem, arról már kevesebb sejtelmem van. Hát ezért gondoltam, hogy elküldöm Önnek. Hátha több mindent kiolvas belőle.

Üdvözlettel: Marcell

Kedves Marcell!

Keveredik az első osztályos hatéves kora a mostanival, miként azt a táska jelzi. Jól sejtette a reinkarnációs sejtést: már az a dühöngés, hogy „már megint le kell mennem a földre” is efféle mélyértelmű kifakadás az én olvasatomban. Cipeli a táskáit – a múlt batyuit, nehezítékeit. Nyilván életről életre gördíti az akadályokat maga előtt. Mindannyian ezt tesszük, amíg rá nem ébredünk.

Egy férfi segít összeszedni a szétszóródott holmit, amelyek között gyümölcsöket is talál.

Már az is egy gyümölcs, hogy az álmát elküldte az olvasóknak. Talán a kisiskolás kor és a jelen a tanulnivalóban kötődik össze. Említi levelében, milyen élénk az álomélete. Ez valóban az önismeret lehetőségére utal, a saját tudattalanjába tett utazásokon keresztül. Erre utal a tó víztükre. Saját lelkét és életét sem veszi mindig komolyan, játszik, csapkod, pancsol, éretlenkedik. Ám ekkor megfájdul a szívcsakrája, hogy figyelmeztesse, mi az, ami játék, és mi az, ami nem az.

Rálátást énünkre, életünkre, esetleg életeinkre. A létforgatag valóságára. Sorai mögül azt olvasom ki, hogy szereti a felcsigázottságot, az izgalmakat, az érdekességeket. Mintha ezeken keresztül tudná megélni önmagát, a dögunalom és érdekesség végleteiben. Akik ismerik magát, azok akár őrangyalok is lehetnek. Ez pedig megrázó erővel hatott. Ezt jelzi a sírás. Földi segítői is vannak, például a férfi, aki segített összeszedni a szétszórt holmit. Vegye komolyan az önismeretet.

Fotó: Shutterstock