Álomfejtés: Pénelopé álma
Francia főnökömnél voltunk egy partin. Mint meghívott, egyenrangúnak gondoltam magam vele és gőgös feleségével. Családostul jöttek a kollégák a tengerparti kastélyban megtartott vendégségre. A főnök megkért, hogy irányítsuk a tömeget a vacsorához, és fogadjuk az újonnan érkezőket is. Valamiféle sürgető idegességgel láttunk neki a vendégekkel való foglalatosságnak barátnő-kolléganőmmel. Mindketten húszévesek vagyunk, és nem gyakran forgunk efféle nagyúri környezetben.
A kispárna a kezemben maradt, amint elindultunk a lépcsőn lefelé. Gyorsan egy ablak melletti mélyedésbe tettem, és láttam, hogy bent Pénelopé van, a főnök felesége. De vesztemre tettem ezt, mert ő persze meglátott. Gőgösen felállt, az ablakhoz jött, áttette a párnámat a szemközt lévő kis lőrésbe, mondván: „It’s better there!” Végigmért tekintetével, azonnal másodrangúnak éreztem magam.
Leforrázott érzésekkel indultam a barátnőmmel az emberek felé. Titokban azt terveztem, teljesen ráhagyatkozom.
Gondolatban jól öltözött báli vendégekre számítottam, ehelyett csürhe banda özönlött befelé, nyomorgók, csavargók, hangoskodó fiatal turisták, afféle alternatívok. Nemcsak a társaság volt szedett-vedett, hanem asztalok sem voltak. Mindenki a parton, a ház falánál ácsorgott, lődörgött. A barátnőm nem zavartatta magát, erélyesen küldte a vendégeket enni, én megjegyeztem, nem ez volt a terv. De ő ellentmondást nem tűrő hangon torkolt le.
A főnök, mint egy király, szólt a barátnőmhöz, hogy invitálja a vendégeket a vacsorához, rajtam keresztülnézett, mint aki nem érti a dolgokat. Újfent legyalulva éreztem magam. Mint oly sokszor, amikor valamit nem vittem véghez, mert nem lehetett vagy nem engedték, mégis felelősnek éreztem magam, hogy rosszat csinálok.
Mentünk végig az emberek között a rossz világításban. Régi esküvők érzése kísért, szeparék, asztalok, semmilyen emberek. A szűk folyosókon az egyik ablak be volt törve, jeges, hideg szél fújt be rajta, miközben a parton eddig langyos meleg volt.
De mint kiderült, nem az volt a valóság, mert valójában tél van, és mi északon vagyunk.
Kedves Ruth!
Kicsit futurisztikus az álmom, belátom. És valahogyan a múlt is érdekesen köszönt vissza benne. Talán nem hiába küldöm el önnek. A francia cég, ahol én dolgozom, valóban elég sznob társaság. Remélem, én nem vagyok sznob, hiszen elég nevetségesnek érzem rongyrázó viselkedésüket. Pénelopé valóban sokszor megalázóan viselkedik velem, és a férje is sok olyan ügyintézésre fog be, amely nyilván nincs benne a munkaköri leírásomban. Előfordult, hogy a gyerekeikre kellett vigyáznom, vagy a főnök öltönyét a tisztítóba vinnem, miközben takarítónőjük is van, és a feleség természetesen nem csinál semmit. Gondolom, ennek a kompenzálása lehet, hogy az álom elején egyenrangúnak érzem magam velük.
Első nekifutásból nem sikerült az egyetem, de nem adtam fel. Igaz, kicsit elkapott a gépszíj annak tekintetében, hogy pénzkereső lettem, és nehéz lesz visszaszokni a diákélet szűk pénzéhez. Szüleimtől túl sok támogatásra nem számíthatok, mert elég vékonypénzűek.
Én viszont beleszoktam abba, milyen jó jól öltözöttnek lenni, felzárkózni a különféle trendekhez, utazni, világot látni, elegáns szórakozóhelyeken megfordulni. Ha egészen őszinte akarok lenni, talán még irigylem is ezt a felső tízezret. El tudom képzelni magamat a csillogó világban. De a valóság persze egészen más. Külső, alkati megjelenésem erre alkalmassá is tenne. Igazi modellalkatom van, de modell nem szeretnék lenni. Legjobb lenne egy olyasmi „parti” – vagyis házasság –, mint ami Pénelopénak jutott osztályrészül. Gondtalan, csak a szépségével kell törődnie, fogadásokra járnak és gyönyörű házban laknak. Mindebből semmi sincs az én életemben.
Mintha nem én lennék saját életem főszereplője.
Csak az a bizonyos kispárna, amelyet Pénelopé arrébb tesz, félrelök, negligál, mélyen átjárt ez az érzés, amely még megerősödött a besüvítő széllel. A lelkemben is ilyen tél van.
Üdvözlettel: „Pénelopé”
Kedves „Pénelopé”!
Nomen est omen. Szívemből kívánom, hogy megtalálja Odüsszeusza, akinek hű társa lehet. Bár a főnöke feleségéről nem sok jót mondott, valahogyan mégis vele látszik azonosulni. Legalábbis a szimbolikus név tekintetében. Azonban még sok lépést kell megtennie ahhoz, hogy a „kispárnaállapotból” a naphős hitvese lehessen. Természetesen nincs elkésve, hiszen a saját tapasztalat megélése igen időigényes életünk során. És ebben a fájó, frusztráló tapasztalatoknak semmivel sem kisebb, elhanyagolhatóbb a jelentősége, mint a kellemes, örömteli élményeknek. A lélek viharzásai nagyon is az időjáráshoz hasonlatosak, amelyek nagy végleteket száguldanak be, miként az álom nyári langymelege és a jeges északi szele is példázza ezt.
Ne irigyelje hát azokat, akik már néhány lófejjel előbb vannak életútjukon, mint maga. Ha megkérdezné őket, ők is sok ifjúkori szorongásról és bizonytalanságról adnának számot.
Ami a legfontosabb, semmiféle kapcsolatban nem szabad annyira alárendelődnünk, igazodnunk, amely már kóros énfeladással jár.
A főnöke ruhatisztításaira gondolok.
Említi az osztályrész kifejezést levelében. Fontos átgondolnunk, mi jutott nekünk ebben az osztásban.
A kispárna valóban az álmodót jelképezi. Megfigyelhette, hogy filmekben, ahol gyerekeket visznek pszichoterápiára, a kis kliensek gyakran gyürkélik a kispárnájukat ölükben. Ez a puha, meleg, kényelmes kispárna valóban a gyerekkor védettségének a védjegye. Ezért ahogyan azt Pénelopé az álomban a szemközt lévő lőrésbe teszi, mondván, hogy It’s better there, úgy is felfogható, hogy ha a felnőttek partiján akarunk részt venni, ne a gyermekünkkel vonuljunk fel. Bár úgy tűnik, az álom rosszérzés-sorozatára ezt tette a pontot, remélem, elfogad egy másik nézőpontot is. Ugyanis a szedett-vedett társaság megjelenése is arra utal, hogy minden látszat mögött bőven vannak rejtett elemek.
Csak aki felvállalja önmagát, az osztályrészét, az lehet valóban saját élete főszereplője.
Fotó: Adobe Stock
