Jelen lenni a jelenben
Mert igenis sok elszalasztott pillanat, elvesztegetett idő, meg nem ragadott, fel nem ismert lehetőség történik velünk ama kevés csoda, szinkronicitás mellett, amelyet sok esetben mégsem hagyunk hatni életünkben. Pedig „fején találni a szöget” a beszédben, a kommunikációban, a viselkedésben, az életvezetésben minden bizonnyal sokkal gyümölcsözőbb, mint szétesni, kihullni az időből, hamis énnel működni, hazudozni, illúziókba menekülni, halogatni a megoldásokat. Megkockáztatom a megjegyzést: ezen utóbbi jelenségek inkább előfordulnak életünkben, vagy legalábbis nagyobb gyakorisággal, mint a zen pillanatok. Hány és hány ember éli életét saját lehetőségei mellett, nem találván igazi helyét a neki való közösségben, vagy talán nincsenek is igazi közösségek.
Főleg a családok széthullása következtében nem sikerül igazi kötődést kialakítanunk az emberi kapcsolatokban. Sok szenvedés fakad ebből az önmagunk perifériáján való létezésből.
Például a betegségek, a lelki zavarokról, neurózisokról és pszichózisokról nem is beszélve. De még ezen túlmenően a csodás jelek hirdetőinél is meg kell különböztetnünk a csalókat, a nagyravágyókat, az önmaguk kiválasztottságában tetszelgőket a szellem igazi embereitől. Vagy hogyan nevezzem azokat, akik nem foglalkoznak jövendölésekkel, nem akarnak mindenáron segíteni, mások problémáit megoldani, nem vallják magukat gurunak, spirituális tanítónak, megvilágosodottnak, nem sepregetnek mások aurájának táján és nem hitegetik az embereket csodás gyógyulással? Akik ahhoz tartják magukat, hogy mindenki önmaga mestere, mindenki önlelkében ismerheti fel Istent, mindenki önmaga felelős a létezésért.
Állandó változás
De hol válik ketté a jel (sign) és a jelentés (meaning)? Mert kettéválik, különben nem lehetne és nem kellene gyöngysort fűznünk a származék szavakból. A jel = önmagával, az, ami, maga a változatlanság.
A jelentés viszont folyton változik, az időhöz és a személyekhez igazodik, látszat, esetlegesség, mulandóság. A jel mindig transzcendens, vagyis a valóság. A jelentés mindezt felhígítja, eltorzítja, mulandóvá teszi. Vegyük például az időt. A biológiai, pszichológiai, történelmi, lineáris, körkörös időn kívül még az úgynevezett múlt és jövő is kitép bennünket a mindenható jelenből.
Amint leszületünk a Földre, időbe, folyamatba, testbe, látható és mulandó világba születünk. Egy rövid ideig a csecsemők alvása buddhai élmény számunkra, de ez hamar átmegy sírásba, öntehetetlenségbe, unalomba, rosszalkodásba, kínlódásba, amely a szülők örömét és szeretetét is igen próbára teszi. Jönnek a fogak, a járás, a beszéd, megannyi agresszió, indulat, csalódás és fájdalom. A csecsemők sírása igen sokféle lehet a szívettépő igazi fájdalomtól a kibírhatatlanul idegesítő indulatos sírásig. De ez csak a kezdet.
Utána a nevelés folyamatában elindul a jelen megélése helyett a várakozásra, teljesítményre, valamiféle jövőben való beteljesítésre való kondicionálás, amely sok esetben nem más, mint puszta ígérgetés, hazudozás.
A kisgyereket bölcsődébe, óvodába adják és azzal vigasztalják, hogy majd jön a mama – 8–10 óra múlva – és akkor milyen jó lesz, milyen nagyon fognak örülni egymásnak: majd és akkor.
Itt és most
A most ebben az esetben bánat, csalódottság, fájdalom, düh, egyszóval hatalmas negatív energiamező, amely akkor is beszippantó erővel rendelkezik felettünk, amikor aktuálisan már egyáltalán nincs jelen, csupán valami hasonló helyzet még felizzítja a soha ki nem hunyó szikrát.
Néhány évtizede még úgynevezett tervgazdálkodás számította ki, kis társadalmunknak mennyi diplomásra, szakmunkásra stb. van szüksége. Az efféle szociológiai statisztikáknál az érdeklődésnek, kreativitásnak, tehetségnek, személyiségnek nem jutott érv. Az életvezetési zavarok nagy részénél azt az őseredeti szándékot, amely még napnál világosabban őrizte saját életképzetét, sokszor nyomokban sem lehet előbányászni. Pedig mindenki találkozik mintával, példával szülei, tanárai, ismerősei, tanulmányai során, amelyekkel azonosul vagy ellenazonosul és amelyek végső soron kialakítják énképét és életét.
És minden kisgyerek megtanulhatna elmélyülten játszani, ami nem más, mint a jelen megélése, a végtelenség és betöltöttség élménye, ahol együtt van a lelki hangoltság a külső energiamezővel, és ez valami hihetetlen erőt képvisel.
Úgy is szoktuk ezt mondani, hogy a mindenható pillanat. Sportolók is megélik ezt a győzelem pillanatában.
Buta igazoló elméletek és sovány vigaszok születnek, amikor valaki a részvétel fontosságát hangsúlyozza a befutással szemben. Enyhítendő, ezüst- és bronzérmeket is osztanak a sportban. De éppen lecsúszni a második helyre, hihetetlen fájdalom, amint azt sok ezüstéremnél láthatjuk.
Jelen lenni a jelenben
Jelen lenni a jelenben az egység megéléséből fakad, a belső adottság és külső lehetőség ritka összecsengéséből, amely az erőket összegzi.
Egy táncos ezt úgy fejezte ki, amikor megkérdezték tőle, hogy mit érez tánc közben?
– Nem is tudom. Könnyű lesz a testem. Szinte el is tűnik.
Ez nagyon jó. És bennem mintha tűz égne. Ugyanúgy nyilatkozik a kalligráfus a mindenható vonal meghúzásakor megélt valóságról. Csak a jelenlét állapotában létrehozott művek, leírt vagy kimondott szavak rendelkeznek örök erővel. Azzal, amely képes jelenlétre ébreszteni a nézőt, hallgatót vagy olvasót.
Csak a jelenlét állapotában nyílik mód változtatásra, megoldásra, felismerésre.
A terápia zen pillanatai ilyenek. Együtt van a szándék és ennek kifejeződése. Nem múlik el, de nem köthető meg, mert ez ellene mond a lényegének. Ilyen pillanatokban rejlik a gyógyulás lehetősége, nem a múlton való rágódásban, vagy illuzórikus jövő kergetésében.
Fotó: Shutterstock
