A mondavilág varázslatos orvosságai
A földműveléssel foglalkozó, természet közeli életmódot folytató emberek időtlen ideje hittek benne, hogy pl. a vasfű elhárítja az átkot, a bodza segítségével pedig távol tarthatjuk magunktól az ártó szellemeket és démonokat. Fokhagymával, medvehagymával, macskagyökérrel, édesköménnyel és kaporral védekeztek az ördög ellen, aki betegségekkel sújtotta őket. A zsálya segített a haldoklóktól távol tartani a gonosz szellemeket, a nadragulyával igyekeztek a veszettséget gyógyítani – ehhez a növény gyökerét János napján kellett kiásni.
Sok ilyen, és ehhez hasonló hagyományról utólag kiderült, hogy van „igazság magvuk”, illetve sikerült megfejteni a mágikus hatás mögött rejlő kémiai folyamatokat.
A modern fitoterápia mára polgárjogot nyert, sok növényi alapú orvosság létezik, amelyekkel eredményesen enyhíthető számos panasz és tünet.
Ezek mellett a régi mondák és regék sokféle varázslatos lényről és szellemről számolnak be, amelyekről azt tartották, hogy ismerik a növények varázserejének titkát, illetve akikről úgy vélték, bizonyos testrészeik mágikus erejűek.
Törpék és erdei szellemek
Még, ha eleinknek tapasztalati úton sikerült is bizonyos növényekről szerezni némi tudást, ismeretanyaguk messze nem terjedt ki az összes növényre. Úgy vélték, hogy az erdő misztikus lényei, törpék, tündérek és erdei szellemek őrzik a növényvilág és az ásványok titkait. A középkorban és újkorban keletkezett mondák szerint ezek a mesebeli alakok időnként megszánják az embereket és növényekből készített főzetekkel és kenőcsökkel gyógyítják őket, sőt, sok titkukat is megosztják velük. Persze, nem minden titkukat árulják el. Egy monda szerint az erdei törpék tudják, mire jó a fehér zab és a csalánmag, de ezt nem voltak hajlandók elárulni, mint ahogy azt sem, hogy mire jó a kereszt alak a dióban. A természeti lények létezésébe vetett hit sokhelyütt helyiségnevekben, vagy egyes növények alternatív nevében csapódott le, pl. az ausztriai Vorarlberg tartományban az orbáncfű népies neve Elfenblut, magyarul tündérvér.
Egyszarvú: A szépség és jóság szimbóluma
Aligha van még egy mondai lény, amely annyira felcsigázta volna az emberek képzeletét, mint az egyszarvú, amely a szépséget és a jóságot jelképezte. Amit mára kicsit aránytalan, duci, „cuki” rajzfilmalakká silányított a popkultúra, pedig az ókorból származik.
Az egyszarvú nem a germán őserdők mitikus alakja, hanem a klasszikus mediterrán irodalom említi elsőként, hogy Indiában létezik egy olyan kreatúra, amelynek alakja leginkább a vadszamárra emlékeztet, de homlokán van egy szarv, amely képes semlegesíteni a legerősebb mérget is. Ez a rendkívüli képesség azonban egy ideig mellékes szempont volt. Később egyre több szerző említi a csodálatos indiai lényt, de ők is elsiklottak gyógyító képességei felett, csakúgy, mint az antik szobrászok. De Galénosz (Kr. u. 129‒216), vagy Hippokratész (kb. Kr. e. 460‒370) sem említik az egyszarvú szarvának mérgeket semlegesítő hatását.
Csak a középkorban vált központi szereplővé a „Physiologus” nevű, akkoriban igen népszerű és ismert könyvben, amely keresztény szempontból osztályozta és sorolta fel az állatokat, a növényeket és az különféle köveket, ásványokat. A korai kereszténység az egyszarvúban Jézus jelképét látták. Ekkor azonban az egyszarvú inkább még kecskére, mint lóra hasonlított.
Európa valóságos egyszarvú-lázban
Egyszerre felfigyeltek az ókori szerzők munkáira, aminek nyomán az egyszarvú rövid időn belül meghódította az középkori Európát, ezzel együtt persze felértékelődött a neki tulajdonított gyógyító erő is. A kor kiemelkedő személyei, pl. Szent Hildegárd apátnő (1098‒1179) is említik az egyszarvút, és javaslatot tesznek gyógyászati szempontú alkalmazására is. A „egyszarvúszarv” távoli vidékekről jutott el Európába, és csillagászati áron bocsátották forgalomba. Ezek hol antilopszarvak, hol pedig a narválszarvak voltak. Porrá őrölték és így értékesítették őket tovább. A vásárlók főként királyok, főemberek voltak, akik állandóan attól rettegtek, hogy megmérgezik őket. Európa valóságos egyszarvú-lázban égett.
Természetesen idővel megjelentek a kritikus hangok is. Kezdettől fogva sokan kételkedtek az egyszarvú létezésében, de nagyon csábító volt a gondolat, hogy létezik ilyen csodalény, ezért megfelelő magyarázatot találtak ki az antilopok, orrszarvúk és narválok létezésére is. Már akkor is bukkantak szenzációs leletekre, pl. régen kihalt állatok megkövült csontjaira és fogaira, amelyek tovább erősítették az egyszarvú létezésébe vetett hitet. 1583-ban egy krónikás feljegyezte, hogy a Harz hegység egyik barlangjában egy mesebeli lény maradványaira bukkantak. Valójában nagytestű emlősök csontjairól volt szó. A híres természettudós, Gottfried Wilhelm Leibnitz (1646‒1716), aki 1686-ban ellátogatott a mondott barlangba, maga is megerősítette a lelet létezését, és feljegyezte, hogy a helyiek élénk kereskedelmet folytatnak az onnan kitermelt megkövült csontokkal.
Mandragóra – a mágikus növény
A kereskedelem révén távoli, egzotikus vidékeken termő, csodálatos hatású növényekről szóló hírek is eljutottak Európába. A mandragóra gyógyhatása köré már az ókor óta legendák szövődtek Ázsiában és Európában egyaránt. Gyógynövényként és kábítószerként, valamint varázsszerként használták, és mesebeli összegekért árulták. Mágikus erejét már puszta megjelenése is megerősítette, hiszen a gyökér leginkább emberre hasonlított. Úgy vélték, egy ilyen ember alakú növény minden bizonnyal mágikus erővel bír.
Biológiai szempontból a legendás mandragóra (Mandragora officinarum) valóban létező növény, amely a nadragulyához és a maszlaghoz hasonlóan a burgonyafélék családjába tartozik. Nagy méretű, répaszerű gyökere akár 40 cm mélyen is a talajba fúrja magát, elágazásai révén pedig nem ritkán valóban emberre emlékeztető alakot vesz fel. Főként ez a különleges forma ébresztette fel a régiek fantáziáját. A növény Dél-Európában honos, de csakhamar az Alpoktól északra is rendkívül ismert és keresett portéka lett, sőt, itt is elkezdték termeszteni. A benne lévő mérgező alkaloid vegyületek fájdalomcsillapító és részben hallucinogén hatásúak, ezért narkotikumként és afrodiziákumként alkalmazták.
A mandragóra hatóanyagai erősen hallucinogén hatásúak
A mandragóra mitikus kultúrtörténete az évszázadok során szinte áttekinthetetlenül gazdag képzőművészeti és irodalmi tevékenységben öltött testet. Az ember alakú gyökerekről szóló legrégebbi feljegyzések a Krisztus előtti 14. századra datálhatók, és Asszíriából, illetve Perzsiából származnak. Az egyiptomiak is ismerték és alkalmazták pl. érzéstelenítőszerként, műtétek alkalmával, de rituális célokra is. Élénkítő, serkentő hatása miatt emberemlékezet óta szerelmi bájitalokat kotyvasztottak belőle.
Az ókorban egyébként a nőgyógyászatban is rendszeresen alkalmazták: A bábák adták pácienseiknek, hogy felkeltsék bennük a szerelmi vágyat, elősegítsék a teherbe esést, továbbá a szülés megkönnyítésére, vagy a császármetszéshez szükséges érzéstelenítéshez, illetve az „angyalcsinálók” a nem kívánt magzat megöléséhez és elhajtásához is használták.
Természetesen a leghíresebb középkori gyógyító, Szent Hildegárd apátnő egy egész fejezetet szentel neki „A természet gyógyító” ereje című munkájában. Ebben leírja, hogy a növény gyökerét megszállta az ördög, ezért fokozza a nemi gerjedelmet. Márpedig ez nem felelt meg a kolostori élet előírásainak. De, mint az apátnő írja, a gyökér elveszti ebbéli képességét, ha jó alaposan megmossák, sőt, ekkor a hatás az ellenkezőjére fordul. A mosástól az ördög és a gonosz elűzetik, és máris készen van a csodás gyógynövény, amellyel csillapítható a túlzottan felfokozott libidó. E célból a szárított mandragóragyökér egy darabját a páciens mellkasa és köldöke közötti területre kellett helyezni; a másik darabot porrá őrölve kámforral kellett összekeverni, és így elfogyasztani.
A mandragóra hatóanyagai erősen hallucinogén hatásúak, ezért a páciensek érzékcsalódásokat tapasztalhattak, és ebben az állapotban könnyen szuggerálhatóvá váltak. Az Angol Aneszteziológiai Társaság emblémáját a mai napig egy mákgubó és a mandragóragyökér díszíti. A Mandragora officinalis a mai napig szerepel a homeopátiás szerek között, és az antropozófikus orvoslás is alkalmazza.
A pénzmanó gazdagságot hozott
Az emberalakra emlékeztető gyökér és annak az idegrendszerre gyakorolt, a régiek által természetfelettinek vélt hatásainak köszönhetően a mandragóra a középkorban, de még a korai újkorban is a néphiedelmek fontos szereplője lett. Ahol nem lehetett hozzáférni, ott nadragulyával, krajnai farkasbogyóval (= csüngőbelénd: Scopolia carniolica), vagy földitökkel helyettesítették, ugyanis ezek hasonló hatásúak. De teljesen ártalmatlan, nem mérgező növényekkel, pl. széleslevelű ujjasbokorral is hamisították a mandragórát, és akként adták el a hiszékeny vevőnek. A mandragóra a német nyelvű területek néphiedelmében érdekes módon fejlődött tovább: egy legendás szellemalak, a pénzmanó lett belőle.
Egy ilyen kis pénzmanó birtoklása – feltéve, hogy jól bántak vele – minden pénzügyi gond végleges megoldódásával kecsegtetett. Azonban rendkívül bonyolult volt egy pénzmanónak alkalmas mandragóragyökér kiásása. A korabeli krónikák szerint a kiásás közben védeni kellett az illető fülét, ugyanis a kiásott gyökér fülsüketítő sikolyt hallatott, ami akár meg is ölhette az embert. Ezt elkerülendő mindenféle tárgyat, de többnyire viaszt dugtak a fülükbe a gyökérásásra vállalkozó bátrak. Valószínű, hogy a gyökeret értékesítő emberek találták ki ezt a mesét, annak érdekében, hogy ezzel is az egekbe srófolják a becses gyökér árát. A valódi mandragórát Közép-Európában Franciaországból és Itáliából importálták, mivel az Alpoktól északra nem él meg. Az ügyes hamisítók gyakran a földitök, a galangál, vagy a győzedelmes hagyma (Allium victorialis) gyökerét faragták megfelelő alakúra, és azt sózták rá naiv vevőikre.
Egyes manók a fenekükbe dugott és meggyújtott növényi alkotórész hatására, mint mondták: „pénzt szartak”
Ahhoz, hogy az ember alakú mandragóragyökér valóban pénzmanóvá váljék, hajból készült frizurával és szakállal, a szemek helyét pedig gabonaszemekkel kellett kidíszíteni. Egyes manók a fenekükbe dugott és meggyújtott növényi alkotórész hatására, mint mondták: „pénzt szartak”. A német szólás (einen Geldscheißer haben), miszerint valakinek van valakije, aki „pénzt szarik”, erre a néphiedelemre vezethető vissza.
A pénzmanó megszerzésével azonban még nem volt minden elintézve, ládába vagy dobozba kellett tenni, és rendszeresen, felváltva borban és vízben kellet fürdetni. Újholdkor új ruhába kellett öltöztetni és ételt – általában tejet, kenyeret – kellett neki áldozni. Ha ez elmaradt, a manó sírni kezdett, és elpusztult, ez pedig általában balszerencsét hozott a tulajdonosnak. Ha viszont sikerült kielégíteni a mandragóragyökérből készült emberke igényeit, pénzt lehetett az őt rejtő ládába tenni, és a manó idővel megsokszorozta annak mennyiségét. Természetesen az egyház szemében tüske volt minden ilyen jellegű praktika, és ha tudomást szereztek róla, annak súlyos következményei lehettek. Pénzmanó birtoklásáért még a XVII. században is folytattak boszorkánypereket. Mindez azonban nem tudta eltántorítani az embereket attól, hogy valahogy, titokban szert ne tegyenek egy ilyen csodás pénzmanóra. Még 1900-ban is 60 tallért kértek érte. Később, a huszadik század első felében a mandragóragyökeret szerelmi és termékenységi varázsláshoz, szerencsehozóként és pénzhozóként árulták a falusi búcsúkban.
Elfeledett teremtmények: Élő kultúrtörténet
Az egyszarvú és a mandragóra története a mai napig lenyűgözi az embereket, hiszen rendkívül érdekes és izgalmas bepillantani elődeink hitvilágába, abba, miként tekintettek az állatokra, a növényekre és egyáltalán a természetre. A „Forgotten Creatures” (elfeledett teremtmények) program keretében a német „Zeitsprünge e. V.” egyesület élethű szobrok és kisplasztikák formájában megeleveníti a múlt hitvilágának mitikus alakjait. Florian Schäfer német művész műtermében megtekinthetők az egyszarvúk, az erdei manók és tündérek, és egyéb mitikus lények. Mindegyik alakját eredeti forrásmunkák ihlették. Emellett az említett egyesület az alsó-szászországi Hannoversch Mündenben található múzeumot üzemelteti, amelyben szintén megismerkedhetünk a régiek hitvilágával.
Fotó: Adobe Stock
