Örökbefogadás

Már ahhoz is, hogy egyáltalán felmerüljön, rengeteg fájdalom, kudarc, veszteség vezet. Ezeket próbáljuk meg az örökbefogadással enyhíteni. Próbáljuk pótolni a gyereknek a szülő szerepét, egyiket, vagy mindkettőt. A helyzet számos buktatót rejt magában. Sokszor az örömteli kezdet után kezdődnek a kisebb és nagyobb bajok. Nem is érteni, mi miért történik. Miért romlik el a párkapcsolat, miért nem tud beilleszkedni a gyerek, miért lop az iskolában, miért csavarog el, és fordul a nevelőapja vagy nevelőszülei ellen kamaszkorában.

A partnerünk gyereke

Sokszor áll új partner az elvált vagy meghalt apa helyére. Az új partner pedig hamar megkaphatja az „új apukám” vagy a „nevelőapukám” nevet. Még ha nem is gondolja, hogy a gyerek innentől az övé, még ha az anyára hagyja is a nevelési feladatokat, akkor is nagy vállalás ez a részéről. Hétköznapjait az összeköltözéstől kezdve valaki más gyerekének az állandó jelenléte tölti be. Az is sokszor előfordul, hogy a férfinek is a második házassága ez, neki is vannak gyerekei.

Míg a partnere gyereke minden nap ott van, a sajátjait sokkal kevesebbszer, mondjuk csak kéthetente vagy vasárnaponként láthatja. A partner iránt érzett szeretet jó esetben a partner gyerekére is kiterjed – úgy bánik vele, mintha a sajátja lenne. És hogy a partnerének kifejezze, a gyerekével együtt választja társául, a gyereknek pedig azt, hogy őt is megszerette, és mindig ott lesz a számára, örökbe fogadja. Sokszor még a nevére is veszi.

Élete a vérszerinti szülőjétől van. Meglepő talán, hogy bármilyen is volt egy szülő, bármit tett is, a gyerek mégis szereti – és ez független attól, hogy tudatosan átéli-e ezt a szeretetet, vagy nem. Nem egy hétköznapi érzelemről van itt szó, hanem egy mély és nagyon erős kötelékről, húzásról. A gyerek lelke hálás azért, hogy él. Ehhez pedig a két szülő egy- formán kellett. És még ha a felszínen, a viselkedés szintjén el is utasítja az édes szüleit, mert eldobták – a lelkében ennek ellenére és ezzel egy időben ragaszkodik hozzá.

Ez a ragaszkodás mutatkozik meg sokszor abban, hogy a jó körülmények között szeretetben nevelkedő örökbefogadott gyerek serdülőkorában vagy azután egyszer csak elkezd inni, drogozni, deviáns viselkedésformákat mutatni, pedig nem ezt tanulta otthon.

A családállítással feltérképezhető a szülő iránt érzett szeretet

Tönkreteszi az életre való esélyeit – miért? Mint kiderül azért, mert lelkében, anélkül, hogy ez tudatosulna benne, szolidarít a vérszerinti szülőjével, aki kudarcot vallott a kapcsolatában, akit esetleg lenéznek, elítélnek, aki még a gyerekét sem volt képes felnevelni…. Nem mer boldogabb és sikeresebb lenni, mint ő.

Igen jól szituált ügyvéd jön a panaszzal: felesége első házasságából szár­mazó nevelt fiát, akit még három éves korában a nevére vett, kirúgták a gimnáziumból. Az addig jól tanuló gyerek elkezdett nem bejárni az iskolába, kipróbálta a drogokat, rendszeresen és egyre több pénzt lop tőle, és napokra elcsavarog. Nem értette, mit csinált rosszul – hiszen nagyon jó viszonyban voltak egymással, és még azt sem ellenezte, hogy a fiú találkozzon vérszerinti apjával, aki soha nem érdeklődött felőle. Ivott, lezül­ lött, és a társadalom peremére szorult.

A családállítás igazolta a feltételezést: a fiú lelkében élő szeretet a szülő apja iránt felülírta a nevelés hatását. Szerette nevelőapját, és az ő pél­dáját követte egészen addig, amíg nem jött el az ideje annak, hogy pályát válasszon és felkészül­ jön egy sokkal jobb életre, mint ami az édesapjá­nak jutott. Ezen a ponton viszont a lelke hangja lett az erősebb: „Nekem sem lehet jobb életem, mint neked, apu. Követlek oda, ahová jutottál.”

A nevelőapa pedig megerősítette, hogy „Te vagy az apa, én csak helyettesítelek. Nézz rám barátsággal, ha nekem jutnak cserében a jó percek, ha én láthatom felnőni. Tisztelem a sorsodat. A kudarcodnak pedig nem kevesebbet köszönhetek, mint a feleségemet.”

A nevelőszülő és a vér szerinti szülő szerepe

A gyerek érzékeli, mi mindent kap a nevelőszülőjétől nap mint nap. Figyelmet, törődést, anyagi áldozatot, biztonságot – mindent, ami neki úgymond elvileg nem „jár”, mert nem édes gyerek. Amit kap, arra nagy szüksége van, és nagyon hálás is érte. Ez a hála pedig sokszor nem engedi, hogy elmondja: még ha az édes szülő nem is törődik vele, neki mégis hiányzik, és szeretne vele kapcsolatban lenni.

Fél, hogy azt gondolja a nevelőapja, hogy az a sok minden, amit ő ad, az nem elég. Fél, hogyha megbántja, elveszíti a szeretetét és a gondoskodását. Ahhoz, hogy a gyerek átélhesse a vérszerinti szülője iránti szeretetet, kell tehát az engedélye és a bíztatása a nevelő-, ill. örökbefogadó szülőnek is, aki a gyerekneveléssel járó terheket viszi az édes szülő helyett. És ha ezt a gyerek megkapja, örökké hálás lesz érte.

A névváltozás

Sokszor azért dönt úgy a pár, hogy a férfi nevére veszi a hozott gyereket, hogy neki is ugyanaz legyen a vezetékneve, mint az új házasságban született testvéreinek. Mindez szeretetből, jó szándékból történik. A családállításokon tapasztaltak viszont ellentmondani látszanak annak, amit eddig jónak gondoltunk. Azt látjuk ugyanis, hogy kevesebb gond adódik később abból, ha elfogadjuk a sorsát: az ő apja nem tudott mellette maradni, és ezért más a vezetékneve, mint a testvéreinek.

Így bár minden alkalommal, ahányszor csak a gyerek vezetékneve elhangzik, az egy jelzés arra, hogy neki a család többi gyerekének az apja nem az apja, a lelkében mégis könnyebb a helyzet: nem kell magát rejtetten megbüntetni és tudattalan szolidarításra kényszerítenie, hogy jóvátegye a névváltoztatást. Úgy tűnik, a gyerekben az a rejtett gondolat él, hogy a névváltozással megtagadta az apját.

A szolidarítás eredménye sokszor felnőttkorban mutatja meg magát:

Fiatal mérnök férfi jött azzal a panasszal, hogy nem sikerül képzettségének és képességeinek megfe­lelő munkát találnia. Ha mégis kap egy ilyen állást, rajta kívül álló okokból hamar elveszíti. Kiderül: apját nem ismerte, anyja még az ő egy éves korában elvált tőle, mert nem dolgozott, ivott és szerencsejátékokkal próbálta – persze sikertelenül ­ megszerezni a megélhetésre valót. Anyja vele, a gyerekkel együtt visszaköltözött a szüleihez. Aztán jött az új partner, aki szívesen beállt az apaszerepbe, a nevére vette és szépen felnevelte a fiút.

Az állításban apja láthatólag ment kifele az életből. Hogy kit követhetett, arról nem volt információnk. Viszont amikor megkértünk valakit, hogy álljon be, és képviselje azt az eseményt vagy nehéz sorsot a családban, ami az apa életét befolyásolta, akkor az apa meg tudott állni, és a fia felé fordult. Ekkor a fiú ezt mondta apjának: „Nem tudtál mellettem maradni. Ez nekem nagyon fájt.

De Tőled van az életem, és ezért szeretlek. Add az áldásodat, ha én többre viszem, és másképp csi­nálom, mint te. Még ha valaki más nevelt is fel, te vagy az igazi apám.” Ott, az állításban apját átölelve és hosszan sírva az apja irányába tudta átélni azt a szeretetet, ami célját nem találva eddig a kudarcos élet felé hajtotta. A csoport végén mond­ta, hogy szeretné megkeresni az apját, és felvenni a nevét. Talán kötőjellel a nevelőapa neve előtt vagy után, még nem tudja, mert neki viszont nagyon hálás mindazért, amit kapott tőle.

Nem mondjuk, hogy a névváltoztatás minden esetben problémát okoz. Ám abból, hogy milyen sokat segít, ha tisztázzuk ezt a témát, és esetleg kimondjuk: majd ha nagy lesz a gyerek, és szeretné, egy kötőjellel írva a felvett név mellé visszaveheti édesapja nevét is, arra következtethetünk, hogy a lelkünk számára ez egy fontosabb kérdés, mint gondoltuk volna.

Amikor az egyik szülő meghal

Mindez érvényes arra az esetre is, amikor a vérszerinti apa meghal, és az anya új partnere ezért fogadja örökbe a gyereket. Gyakran panaszkodnak a nevelőapák, hogy rosszul viselkedik velük az örökbefogadott gyerek. Nem fogad szót, csúnyán beszél, leinti, hogy „nem vagy az apám”. Bármilyen történés áll is a nehéz viselkedés hátterében, egyet érdemes kipróbálnunk. A gyerek szempontjából nézve a nevelőapa azért van ott egyáltalán, mert az édesapja meghalt. A viselkedése azt is kifejezheti, hogy „nem neked kellene itt lenned”. Amikor az anyjával is sztrájkol, valószínűleg az apja nevében haragszik rá, hogy nem volt hűséges, és odavett valakit a megüresedett helyre. Ezek a nehéz helyzetek persze ugyanúgy előfordulhatnak, ha „csak” arról van szó, hogy az anya egy új partnerrel él. Ilyenkor jó, ha a gyerek helyett kimondjuk, amit valószínűleg érez, majd biztosítjuk róla, hogy nem akarunk az édesapja helyébe lépni. A közöttünk lévő viszony egészen más természetű.

A nevelt lány egy ideje ijesztően pimasz a nevelőapjával és az anyja se bír vele.  Anyja és nevelőapja fél, hogy végleg kicsúszik a kezükből a kontroll, és a lázadó tinédzser, mint a környékbeli kortársai, drogozni kezd. Az állításban beigazolódott az előfeltételezés: a lány a halott apja nevében próbálja megbüntetni anyját, hogy betöltötte apja megüre­sedett helyét. 

Családi dinamika: a gyermek átveszi a szülő szerepét

„Én nem az apád vagyok” – mondta az állí­tásban a nevelőapa a lánynak. „Elvesztetted az édesapádat, a veszteséged árán ismerkedtem meg édesanyáddal. Ezt elismerem. Én abból próbálok megadni neked valamennyit, amit az apád már nem tudott megadni. Amit tőlem kapsz, azt az ő nevében és anyád nevében adom. Nem kell érte szeretned, de jobb lenne, ha barátságban tud­nánk együtt élni. A nevemre vettelek, azt hittem, ez lesz neked a jó, de tévedtem. Te az apád lánya vagy. De akkor is számíthatsz rám, ha majd úgy döntesz, hogy visszaveszed a nevét.” 

Ebben az esetben is az történt, amiről gyakran beszámolnak: azok a családtagok is reagálnak az állításra, akik nincsenek jelen. A lány mintha lágyult volna a nevelőapa irányába. Pár nap múlva minden ceremónia nélkül az életben is elhangzottak közöttük ezek a mondatok. Éppen ettek – az apa két kanál leves között mondta minden bevezető nélkül a lánynak, majd témát váltott. A lakásban eddig is kint volt a halott apa képe – most egy nagyobb kép került ki a nappali falára.

Amikor mindkét szülő helyettesítése szükséges

Vannak párok, ill. egyedül maradt – sokszor fiatalkorú – anyák, akiknél már a terhesség alatt világos, hogy nem fogják tudni felnevelni a gyereket. Nem is próbálkoznak, hanem lemondanak róla. Másoknál ez menet közben derül ki. Van, hogy a gyámhatóság lép közbe, mert nem látja biztosítottnak abban a családban a gyerek nevelkedését. 

A másik oldalon pedig ott van az a pár, aki gyereket szeretne, de egyikük, másikuk, vagy mindkettejük terméketlen – pedig mindennél jobban szerették volna, ha gyerekeik születnek. Vagy ott van a magányos nő, akinek álma, hogy gyereket nevelhessen, de nincs mellette apának alkalmas férfi, és az idő is elment már. Van, hogy a saját gyereke mellé szeretne a pár testvért, de nem akarnak, vagy nem tudnak több szülést vállalni.

A gyerek a kláné is

A  családállítás tapasztalatai szerint a gyerek nemcsak a szülőé, hanem a klánjáé is. Ha a szülő kiesik, akkor elsőként a nagyszülőknek kellene szóba jönniük. Ők állnak a gyerekhez a legközelebb, rajtuk keresztül marad a gyerek leginkább lelkileg kapcsolatban a szüleivel is. Ha a nagyszülők nem tudják vállalni a gyerek nevelését, vagy már nem élnek, akkor jönnek a nagynénik és a nagybácsik. Az lenne a legjobb, ha így a családban tudna maradni a gyerek akkor is, ha ez azt jelenti, hogy nagyon szerény körülmények között fog élni. Ám erre nagyon sokszor nincs lehetőség.

Ilyenkor keresnek örökbefogadó szülőket a számára. Ilyenkor is azokkal a nehézségekkel számolhatunk, mint abban a helyzetben, amikor csak a apa a nevelőszülő. Akármilyen jó dolga is van a gyereknek az új családban, mint a fenti példák mutatják, lelkében a vérszerinti szüleihez húz, és szolidarít velük.

Megmondjuk? Mikor mondjuk meg?

Sokszor fordul elő, hogy az örökbefogadott kisgyereknek valahogy nem sikerül megmondani, hogy aki neveli, az nem a vérszerinti szülője.  A gyerek lelke viszont akkor is tudja, hogy kitől van az élete, ha ő maga az eszével nem tudja. Ha nem szabad az eszével is tudnia, akkor jön a tudattalan szolidarítás, és ennek minden tünete vagy előbb, vagy később. Sokan félnek, hogy nagy megrázkódtatást fog okozni a közlés. Elvileg minél előbb tudja a gyerek, annál jobb. Hogy milyen módon, milyen mondatokkal tudjuk a számára lehető legjobb módon elmondani, hogy valaki mástól van az élete, azt egy állításban is kipróbálhatjuk. A „most lettél elég nagy ahhoz, hogy elmondjunk neked valami fontosat” bevezetés talán segít megfogalmazni a mondandónkat, és megőrizni a gyerek bizalmát.

Azóta romlott a kapcsolatunk

Nagyon gyakran jönnek felnőttek azzal a panasszal, hogy amióta az új férj örökbe fogadta az előző kapcsolatból származó gyereket, vagy pedig valaki más gyerekét fogadta örökbe a pár, egyre többet veszekszenek. Már nem működik közöttük olyan jól a szex se, mintha elhidegülnének – és persze mindez érthetetlen. Hiszen a nő iránti szeretetből vette magára a  férfi a plusz terhet, illetve közös döntésük volt az örökbefogadás.

Magyarázatként ismét a családállítás tapasztalati nyomán kirajzolódó logika szolgál: a gyerek a szüleié. Ha egy másik férfi áll mellette apaként, akkor a férfi lelkében az a tudattalan gondolat élhet, hogy „nálam van az, ami a tied, úgy fizetek érte, hogy lemondok valamiről, ami az enyém” – és ezzel lelkében lemond a párkapcsolatáról – amit, mint mindenki tudja, nem nehéz viszonylag rövid idő alatt súlyosan elrontani. Ez a logika nemcsak akkor érvényes, ha a szülőapa kilépett vagy meghalt, hanem akkor is, ha idegen gyereket fogadtak örökbe.  A megoldást ismét a szülőapa státuszának helyreállítása hozhatja. Nehéz lehet ezt a magyarázatot elfogadni, ha olyan ember helyett teljesít valaki apai szolgálatot, aki nem törődik a gyerekével, esetleg agresszív, alkoholista, züllött, és nem lehet róla sok jót elmondani. Mégis azt tapasztaljuk, hogy a lényünknek azon a szintjén, amellyel a családállítás dolgozik, másképp rajzolódnak ki a történetek, mint a látható életben.

Nehéz kérdések ezek, és nem is érintettük mindegyiket. Amit pedig a családállítás tapasztalatai mutatnak, az sokszor meglep, elképeszt, és mivel fájó, ellenállást kelt – ám ha mégis figyelembe vesszük őket, sokszor reménytelenül elromlott helyzetek is megoldódhatnak.

Fotó: Adobe Stock