A homeopátia öntörvényű 2. rész

A homeopátia öntörvényű jellege mellett szól a homeopátiás rendelés, az alábbiakban ezt mutatjuk be. A homeopátiáról alkotott elképzelés első pillanatban jogosnak tűnő bírálatai között gyakran szerepel egy többé-kevésbé úgy fogalmazott értékítélet, miszerint: „egy 200 éve született gondolkodásmód és kezelés nem épülhet a mai kórismézésre (diagnózisra), annak műszeres és élettani lehetőségeire”. Továbbá: „aki orvosi oklevelet szerzett, nem mondhat le arról, amit az egyetemen tanult.” Valóban, az állandóan fejlődő, képalkotó műszeres és meggyőző biokémiai vizsgálatok korában szinte el sem képzelhető, hogy ezekről a vívmányokról lemondjunk.

A homeopátia születésének és kialakulásának korszakában nem mérték a vérnyomást, a vércukorszintet, a vese kiválasztóképességét és így tovább. A homeopátia ezzel szemben elsősorban a tüneteken és panaszokon alapuló diagnózist tekinti kezelése céljának. Jellegénél fogva a homeopátia ma is a tünettani (symptomatológiai, szemiológiai) ismeretekre épít, hasonló mértékben, mint a medicina egész fejlődése során. Az egykori orvoslásban jelentős szerepet töltött be az orvos „megérzése”, a csaknem művészi szintet elérő „ars medica”: intuíció, egyéni magisztrális rendelvény (recept) elképzelése, megvalósítása, sok szubjektív ihletéssel, a tehetségen gyakran több múlott, mint a tárgyilagos kötöttségeken, gazdasági feltételeken, megfontolásokon.

A kérdés az, hogy ki tiltja meg a homeopátiás szakképesítéssel rendelkező orvosnak, hogy felhasználjon minden korszerű eszközt, amely lehetővé teszi, hogy megismerhesse a betegben lezajló kórfolyamat jellegét, okát (aetiologia).

A homeopátiás kezelési mód nem zárja ki napjaink orvoslásának lehetőségeit. Annyira fontos a jelenlegi szinten használt, napjaink igényeinek megfelelő bármely indokolt vizsgálat elvégzése, mint az ún. tapasztalati gyógyászat (angolul empiric medicine, franciául médicine empirique, németül Erfahrungsmedizin). Az ilyen jellegű kutatások és kezelési eredmények mellett egy-egy betegnél az orvos ismeretei, általános tájékozottsága és lelkiismerete gyakran sugallják a diagnózis helyességét, a jelenleg létező eljárások igénybevételével.

A tapasztalati gyógyászat, amely sok szempontból közel áll a természetgyógyászathoz, a fürdőgyógyászathoz, a homeopátiához, nem zárkózik el a korszerű lehetőségektől, mert a sok évszázad során összegyűlt tapasztalat is részét képezi az orvos jártasságának éppen úgy, mint saját tapasztalata, amely gyógyító tevékenységének alapja.

A homeopátiás gyógyászati irányzatot képviselő orvos módszere gyakran a következő: felméri betegének állapotát a homeopátia saját jellemvonásai szerint, ha indokoltnak tartja a kezelést és azt elvállalja, homeopátiás gyógyszerrel, de előbb – ha szükségesnek látja – megnézeti a páciens vérképét, az általa kijelölt laboratóriumi vizsgálatokat és kér műszeres vizsgálati eredményt. Utóbbiak ismeretében írja fel a homeopátiás kezelést. Ennek a szemléletnek vannak különböző gyakorlati megoldásai.

Ismertetünk néhányat közülük.

a) Az orvos két rendelőt tart fenn, és betegének vagy az egyiket, vagy a másikat javasolja. Erre azért van szükség, mert amennyiben a homeopátiás kezelést tartja jónak, akkor olyan időpontot beszél meg betegével, amelyben az első homeopátiás vizsgálathoz szükséges 60-90 perces időtartam belefér. Amennyiben a beteg eleve magával hozza előző vizsgálati eredményeit, és azokat az orvos egybeveti saját diagnózisával, felírja az első homeopátiás szert. Ezt a legmegfelelőbb hasonszernek nevezzük (simile remedium). Ha első elképzelése valóban hatásosnak bizonyul, ugyanazzal folytatja, szükség szerint módosítja az adagot és/ vagy kiegészíti egy második hasonszerrel.

b) Egyszerűbb megoldás, amennyiben a homeopátiás rendelésre jogosult orvos rendelőjének kijelölt napjain a homeopátiás irányzatnak megfelelően rendel. A második alkalommal rendszerint rövidebb időre van szükség. Sok beteg szívesen vállalja a fenti lehetőséget, a hosszabb időtartamot is, saját orvosának felkérésére így elkerülhető a küldözgetés különböző szakrendelésekre.

c) A 19. században Magyarországon is működtek homeopátiás kórházak. Szakmai szempontból nyilvánvalóan előnyt jelentenek egyes kisebb rendelőkhöz viszonyítva. Jelenleg is létesítenek homeopátiás kórházakat több országban.

d) Amennyiben külön homeopátiás kórház nem áll rendelkezésre, beváltak azok a klinikai kórházak, illetőleg szanatóriumok, amelyekben két-három kórtermet jelöltek ki homeopátiásan kezelt betegek részére. Természetesen ez a megoldás azért előnyösebb, mint a fekvőbeteg-ellátás más jellegű intézményeiben, mert a betegnél a biztonság kedvéért elvégzett vizsgálatokat házon belül oldják meg.

Ideális helyzetet jelent egy olyan oktatóklinika, amelynek belgyógyászati osztályán belül fenntartottak kétszer 4 ágyas homeopátiás részleget. Ennek vezető professzora az orvostudományi karon kísérletes gyógyszertant oktat és azon utolsó éves hallgatóknak klinikai gyógyszertant. A medikusok tehát megismerhetik a jelenkori kísérletes és klinikai tankönyvi anyagot, homeopátiás kiegészítések nélkül. A klinikai gyakorlaton a beteg ágyánál ismerkedhetnek meg a homeopátiával. A professzor kíséretében volt a homeopátiás gyógyszertár vezetője is, akivel egyeztették betegük panaszait, egybevetve a gyógyszerképpel. A gyógyszerész átvette a homeopátiás vényt, miután az orvossal együtt megbeszélték a gyógyszerre vonatkozó részleteket is. Akkor értettem meg az új szakma fontosságát, amelynek neve: „orvosi gyógyszerész”, angolul Medical Pharmacist. A professzor maga még ennek az új szakmának a kialakulása előtt elvégezte a gyógyszerész-tudományi kart, majd okleveles gyógyszerészként folytatta tanulmányait az orvostudományi kar első évétől kezdve és sajátította el a homeopátiás ismereteket is.

A következő számban a homeopátiás gyógyszerekkel foglalkozunk.