Egyedül kell átkelnem a zebrán

Segítséget várnék, de anyám, akinek alakja teljesen beleolvad „a kis ruszki” alakjába, keményen leteremt: – Ez az átkelés egy pofonegyszerű feladat, amit mindenkinek a saját erejéből kell megoldania. Hogy gondolhatod, hogy nehezebb dolgok elvégzéséhez is hivatott vagy, ha egy ilyen egyszerű dologgal sem vagy képes megbirkózni?!

Ezúttal visszatámadok: – Két malomban őrlünk, anyám! És már régóta. Igazán láthatnád.

Igen elkeseredett és szomorú vagyok. Magamban is csalódtam, mert egészen mást vártam magamtól. De azt is konstatáltam, hogy lényegében fogalmam sincs, mit nem csinálok jól. Azaz miért nem kerülök át a túloldalra.

(Idekötődik egy másik álmom is a kis ruszkiról, amelyben ön is felbukkant): Puskáztam egy dolgozatírásnál, és a tanárnő lefülelt. Elvette a dolgozatomat, és hatalmas egyest írt rá. Majd kijelölt egy feladatot a pótvizsgához, amelyből fel is készültem, de a végén nem azt kérdezte. És akkor ön bukkant fel, és azt mondta nekem: – Szerintem te egy csaló szerencsejátékos voltál valamikor. És ezért állítottak pellengérre. Mit mondjak? Leforrázva ébredtem.

Kedves Ruth!

Elvált szülők egykéje vagyok. Anyám kőkemény tanárnő. Igaz, amit az álomban mondok, hogy mi nem egy malomban őrlünk. Ő valami mást vár el tőlem, mint ami vagy amilyen vagyok, és ez engem keserű haraggal és daccal tölt el. Így például eszem ágában sincs egyetemen tovább tanulni, pedig ő nyomatná. Én könnyebb életre vágyom és könnyedebb pénzkeresetre, mint a gyerekekkel küszködő, sovány pénzű pedagógusok. Apámmal nincs kapcsolatom, úgy tudom, külföldön él.

Huszonhárom éves vagyok, és így idegenül be merem önnek vallani: zsenitudatom van. Úgy érzem, mindenre képes lennék, mindent el tudnék érni.

Az orosztanárnő szinte minden iskolásálmomban kísért, és természetesen nem azokból az időkből, amikor még minden rendben volt, hanem amikor a kudarcok kínoztak engem. Volt benne valamiféle kéjes szadizmus, ahogyan a szekundákkal megalázott bennünket, és ezt már akkor is kicsinyesnek, silány örömnek tartottam egy felnőtt ember gyerekkel szembeni hatalomgyakorlásának.

Az áloméletem élénk. Szinte minden éjjel vannak álmaim és meg is tudom jegyezni azokat. Sőt, általában le is írom, álomnaplót vezetek. Ez az álom a tehetetlen toporgásom rajzolata. Én is tudom, hogy nincs rendben az életem, de az ilyen fajta lebarmolásokat rosszul tűröm. A valóságban ritkán szólok vissza anyámnak, és ez talán még rosszabb. De fogalmam sincs, mi lehet az a zebra, amelyen nem tudok átkelni.

Ami pedig a csaló mivoltomat illeti, amely az ön szájából hangzik el, ez még nagyobb talány. Mindenekelőtt azért, mert én olvasom az írásait, de ön semmit nem tud rólam. De hát az álmokban is minden megtörténhet.

Üdvözlettel: Iván

Kedves Iván!

Remélem azért, hogy nem leszek a kis ruszkihoz hasonló kísértő rém az álmaiban. Bár érződik, hogy valamiképpen én is az elmarasztaló felnőttek közé sorolódom be.

Kicsit pontosítsuk a kérdést. Úgy kezdjünk neki, mi mindent jelképez a gyalogátkelő zebrája?

– Kiolvasható a soraiból, hogy az autoritással baja van. Senki nem akarja elnyomni és semmibe venni, de meg kell tanulnia érvényesíteni önmagát. Nemcsak az akaratát, hanem az érzéseit, szándékát, gondolatait, véleményét, elképzeléseit. Ez a különféle nézetek megütköztetésével veszi kezdetét, de ez az igaz kicsiszolódáshoz nélkülözhetetlen. Mindenkinek csak addig van baja a hatalommal, amíg a saját autoritása csökevényes.

– A „zsenitudat” ettől kissé eltér. Lásson neki, és valamit vigyen fel a csúcsra, futtasson ki, vigyen végbe. Különben csak ellőtt puskapor marad az egész buzgalom.

– Némiképpen a felnőtté válás zebrájáról is szól az álom.

– És persze a mamáról való leválásról.

Ha már ilyen hallomásos élményei vannak velem kapcsolatban, nekem is van egy hallomásom: szinte biztosra veszem, hogy évek múltán azt fogja mondani, nem bocsátja meg a mamájának, hogy annak idején nem forszírozta ki a továbbtanulást. Én is tanuláspárti vagyok. Azt gondolom, a képességeinket igen sokat kell csiszolni, míg azok működőképessé válnak.

– A zebra másik oldalán a függetlenség, az önmagáért vállalt felelősség, az önálló életvitel többlete van, szemben a jelenlegi vádló, segítséget váró, ha nem is arrogáns, de mindenképpen szárnypróbálgató menetekkel. És mindezek hiánytüneteivel.

– Valószínűleg igaz a „két malom” is: maga gyengédséget vár és szigort kap cserébe. Ó, ez mennyiszer előfordul, ez a szétcsúszás a kommunikáció szintjei között! Ez igen sok keserves félreértésnek a forrása.

– De minden vizsgahelyzet is zebra. Maga puskázott és lebukott. Ébrenlétben is felvállalom az ott elhangzottakat: csalásmentesen győzni az igazán remek dolog. Ennek van igazi továbbvivő ereje az életünkben. Ez az, ami túlemel bennünket az úgynevezett külső megfelelési kényszerekkel való próbálkozásokon. És főleg: nem azért nem kell lopni, csalni, hazudni, mert a lebukástól és kipellengérezéstől félünk, hanem a saját önbecsülésünkért.

– Van tehát egy etikai zebra is. Ez az, amelyet saját döntéseinkkel alakítunk. Végül is ezzel, gondolom, egyetért, hiszem a címben is úgy fogalmaz, hogy egyedül kell átkelnie. Hát induljon neki!

Üdvözlettel: Ruth