A me­gúju­lás jó­gá­ja 1. rész

A hét­köz­nap­ja­ink – gya­kran már fá­rasz­tó – mo­no­tó­niá­já­ból tud­nunk kell ki­lép­ni. Szem­lé­let­mó­dunk­nak a ma­gunk tör­vé­nyei sze­rin­ti meg­vál­toz­ta­tá­sa nél­kül nem ér­het­jük el új­já­szü­le­té­sün­ket.

Po­zi­tív át­ala­kulá­sunk ak­kor kez­dő­dik el, ha a fel­szí­nes és min­den­na­pos, ego­is­ta tu­da­tunk mé­lyén rej­lő lel­ki ter­mé­sze­tünk­kel, ez­zel a bel­ső énük­kel lá­tunk rá a vi­lág­ra. Ne en­ged­jük, hogy elő­í­té­le­te­ink, ne­ga­tív bei­deg­ző­dé­se­ink, má­sok elvá­rá­sai­nak meg­fe­le­lő vi­sel­ke­dé­sünk irá­nyít­son ben­nün­ket.

So­kunk­nak tel­je­sebb lá­tás­mód­ra van szük­sé­ge, szív­köz­pon­tú éle­tér­zés­re és tar­tó­sabb bel­ső bé­ké­re. Eb­ben se­gí­te­nek a jó­gi­kus kon­cen­trá­ci­ós gya­kor­la­tok, va­la­mint a szem­lé­lő­dő el­mél­ke­dé­sek (kon­tem­plá­ció).

Éle­tünk min­den te­rü­le­tén bő­ven ka­ma­toz­tat­hat­juk kon­cen­trá­ci­ós ké­pes­sé­gün­ket, akár fi­zi­kai, akár szel­le­mi mun­kát vég­zünk. Ma­ga a meg­is­me­rés és a ta­nu­lás is kon­cen­trált­sá­got igé­nyel, to­váb­bá min­den­faj­ta dön­tés és alko­tó­te­vé­keny­ség is. Ezért egy olyan össz­pon­to­sí­tá­si gya­kor­lat, mint pl. egy kő­da­rab vagy a fe­lé­je kö­ze­le­dő ka­ti­ca­bo­gár moz­gá­sá­nak el­mé­lyült szem­lé­lé­se több mint egy­sze­rű né­ze­lő­dés, fi­gyel­münk­nek olyan irá­nyult­sá­ga ez, amely ki­zár tu­da­tunk­ból min­den más in­gert. Ilyen­kor egy­ség­ben va­gyunk a kő­vel, a ka­ti­ca­bo­gár­ral. Él­mény­sze­rűbb, ha meg­pró­bál­juk a „po­zi­tív reg­resszi­ót”: eb­ben úgy cso­dál­koz­zunk rá egy ter­mé­sze­tes je­len­ség­re, ahogy ezt egy kis­gyer­mek te­szi leg­ug­gol­va a bo­gár elé.

Amit a rend­sze­re­ző geo­ló­gia vagy a bio­ló­gia tu­do­má­nyos de­fi­ní­ció­val nyújt ne­künk, ke­ve­sebb, mint amit az ál­lan­dó­sult fi­gye­lem „egy­he­gyű­sé­gé­ben” (ékag­ra) ta­pasz­ta­lunk. Meg­ért­jük egy lát­vány szim­bó­lu­má­nak az azt meg­nyil­vá­ní­tó in­dí­té­kait, múlt­ját és je­le­nét, mert ve­le azo­no­su­ló fi­gyel­münk ré­vén las­san­ként már mi is kő vagy bo­gár va­gyunk. A kon­cen­trá­ció a jó­gá­ban annyit je­lent, hogy fi­gyel­mün­ket tar­tó­san va­la­mi­re irá­nyít­juk, mely­nek kö­vet­kez­té­ben tu­da­tun­kat tel­je­sen be­töl­ti az a va­la­mi. Ilyen­kor tu­da­tunk meg­is­me­rő te­vé­keny­sé­ge za­var­ta­lan­ná vá­lik, mert meg­szű­nik a szán­dé­kolt fi­gye­lem nyo­mán an­nak szét­szórt­sá­ga, csa­pon­gá­sa – így a fi­gye­lem tár­gya és a szub­jek­tum egy­re „kö­ze­lebb” ke­rül egy­más­hoz, egé­szen az eggyé vá­lá­sig (ni­rudd­ha). Egy ta­nu­lá­si fo­lya­mat­ban vi­szont a ta­nu­ló mély kon­cen­trá­ció­ban, de a ta­nu­lás tár­gyá­tól kü­lön­vál­tan ma­rad meg.

A jó­gik ezt az össz­pon­to­sí­tó fo­lya­ma­tot így ta­nít­ják: „A tu­dat eköz­ben át­tet­sző és tisz­ta lesz, és csak a me­di­tá­ci­ós tárgy szí­ne­zi azt.”

Kon­cen­trá­ci­ós gya­kor­lá­sunk­nak le­het aka­dá­lyo­zó té­nye­ző­je is. Ha az ered­mé­nyes­ség ér­de­ké­ben aka­ra­tunk meg­fe­szí­té­sé­vel pró­bál­ko­zunk, si­ker­te­len lesz min­den eről­kö­dé­sünk. Az erő­sza­kolt tu­da­ti rá­i­rá­nyu­lás fe­szült­sé­get ger­jeszt, ma­ga az aka­rás harc­kész­sé­get in­du­kál, mi­vel az ideg­rend­szer ké­szült­sé­gi (szim­pa­ti­kus) ál­la­po­tát fo­koz­za: nincs már az össze­sze­dett­sé­get igény­lő bel­ső nyu­ga­lom (pa­ra­szim­pa­ti­kus ideg­rend­sze­ri mű­kö­dés).

Nyu­ga­lom­mal, meg­en­ge­dő, la­za össz­pon­to­sí­tás­sal kezdjük szel­le­mi gya­kor­la­tun­kat, és őriz­zük is meg ezt a könnyed rá­han­go­ló­dást. Az egyik ilyen gya­kor­lat a trá­ta­ka: egy tárgy vagy élet­je­len­ség hosszas tü­re­lem­mel va­ló né­zé­se. Bár­mit fi­xál­ha­tunk így a te­kin­te­tünk­kel, ar­ról ne ve­gyük le a sze­mün­ket! Pl.: raj­zol­junk egy bor­só­szem­nagy­sá­gú pon­tot egy sár­ga, kék vagy fe­hér pa­pír­lap­ra, és he­lyez­zük ma­gunk elé egy­mé­ter­nyi­re szem­ma­gas­ság­ba. A pont né­zé­sé­vel meg­ta­nul­juk rög­zí­te­ni az ál­lan­dó moz­gás­hoz szo­kott sze­mün­ket. De ki­te­het­jük egy szent vagy más tisz­te­let­re mél­tó em­ber­nek a ké­pét, ilyen­kor a sze­möl­dö­ke kö­zöt­ti pont­ra irá­nyít­hat­juk a te­kin­te­tün­ket.

Nyug­ta­tó, fe­szült­sé­gol­dó ha­tá­sa miatt ja­vas­lom az égő gyer­tyát – a szin­te moz­du­lat­lan lán­gocs­ka fény­mag­já­nak kö­ze­pét. Ez azért is ked­velt gya­kor­lat, mert időn­ként le­hunyt szem­mel könnyű meg­je­le­ní­te­ni a fé­nyes láng utó­ké­pét, me­lyet így tíz-húsz má­sod­per­cig szem­lél­he­tünk. A ter­mé­szet gaz­da­gon kí­nál­ja a le­he­tő­sé­ge­ket – a fon­tos az, hogy csak egé­szen apró rész­let­re fi­gyel­jünk, bár nem baj, ha a lá­tó­ter­ünk­be a kör­nye­zet más je­len­sé­gei is be­szű­rőd­nek. A ka­vics­nak csak egy pont­ját néz­zük, a nyí­ló ró­zsá­nak egy szir­mát, a szel­lő­től rez­ze­nő fű­szál­nak a he­gyét vagy a tá­vol­ban a fá­nak a csú­csát, de köz­ben el­mo­só­dot­tan ér­zé­kel­jük a pil­la­nat­nyi­lag je­len­ték­te­len kör­nye­ze­tet is.

1. kép

Sze­münk rög­zí­té­sét va­la­mely pont­ra azért is ér­de­mes gya­ko­rol­nunk, mert elő­se­gí­ti a fi­gye­le­m­össz­pon­to­sí­tás ké­pes­sé­gé­nek ki­ala­ku­lá­sát. A több­ször is­mé­telt, de al­kal­man­ként rö­vid ide­jű gya­kor­lat (30-60 má­sod­perc) ja­vít­ja a lá­tást, nyu­god­tab­bá te­szi az el­mét, és annyi új él­ménnyel aján­dé­koz meg, me­lyet a fel­szí­ne­sen to­va­reb­be­nő te­kin­te­tünk nem nyújt­hat szá­mun­kra.

Ha a trá­ta­ka alatt tu­da­to­san meg­en­ge­dünk gon­do­la­to­kat al­kot­ni a lát­vánnyal kap­cso­lat­ban, az el­me egyéb ré­gió­i­nak más im­pul­zu­sai a hát­tér­ben ma­rad­nak – ez az el­mél­ke­dés el­ső lé­pé­se.

A trá­ta­ka kri­ja ideg­rend­sze­rünk egyen­sú­lyát se­gí­tő gya­kor­lat, mely egyút­tal jó szem­gya­kor­lat is. Ez pl. a leny­ug­vó vagy ép­pen fel­ke­lő nap­ba né­zés (sze­mü­ve­get ne hasz­nál­junk ilyen­kor, mert ká­ro­sít­hat­ja sze­mün­ket).

Ezek a gya­kor­la­tok erő­sí­tik a lá­tást, és a lá­tó­i­de­gen ke­resz­tül ser­ken­tik az agy­mű­kö­dést. Amit né­zünk, azt a szó át­vitt ér­tel­mé­ben el­kezdjük lát­ni is, a lát­vány szép­sé­ge, tar­tal­ma pe­dig az öröm­hor­mon­ja­in­kat fel­sza­ba­dí­tó bol­dog­sá­gél­ménnyé vá­lik.

Me­mo­ri­zá­ló­ké­pes­sé­gün­ket ki­vá­ló­an fej­lesz­ti, ha hosszabb ide­ig (fél-egy perc) né­zünk egy
tár­gyat, il­let­ve an­nak kör­nye­ze­tét, utá­na le­hunyt szem­mel pró­bál­juk meg pon­to­san fel­idéz­ni azt. Majd nyis­suk ki a sze­mün­ket, el­le­nő­riz­zük a fel­idé­zett ké­pet, utá­na is­mé­tel­jük, egy­re rö­vi­debb meg­fi­gye­lé­si idő­sza­ka­szok­kal. Ugya­nezt te­het­jük egy szö­veg elol­va­sá­sá­val vagy sok rész­le­tet tar­tal­ma­zó kép rész­le­te­i­nek vi­zua­li­zá­lá­sá­val, mint pl. egy ki­ra­kat, táj­kép stb. A kon­tem­plá­ció – amely le­het pusz­tán szem­lé­lő­dés vagy va­la­mi­ről el­mél­ke­dés – a me­di­tá­ció egy vál­to­za­ta.

A szem­lé­lő­dés to­váb­blé­pés a kon­cen­trá­ció­ból. Olyan te­rü­let­re lé­pünk ek­kor, ahol nin­cse­nek meg­szo­kott pá­lyák, sem­mi­fé­le tel­je­sít­ményt, ered­mé­nyes­sé­get, il­let­ve „meg­ér­ke­zést” nem le­het itt de­fi­niál­ni. Ilyen­kor csak kó­szá­lás van, cél­ta­lan­nak tű­nő, né­ze­lő­dő sé­ta.

Min­dent meg le­het érin­te­ni, sem­mit sem bir­to­kol­ni.

Csak ennyit tegyünk meg, és ne töb­bet: en­ge­dé­ke­nyen ve­gyünk részt a szem­lé­lő­dés­ben, az új ta­pasz­ta­la­tok fel­fe­de­zé­sé­re irá­nyu­ló kész­ség­gel.

A szem­lé­lő­dés több, mint a tel­je­sen szét­szórt fi­gye­lem (ksip­ta), ami­kor min­den össze­füg­gés és cél nél­kül csa­pong­va te­kint­ge­tünk min­den irány­ba.

Az irá­nyí­tott fi­gye­lem ese­tén (vik­sip­ta) vi­szont már ha­tá­ro­zott cél ve­zé­rel ben­nün­ket, ide-oda né­ze­ge­té­sünk­ben van va­la­mi­lyen sor­ren­di­ség, össze­füg­gés. In­kább ér­zés­hul­lá­mok, mint gon­do­la­tok fo­lya­ma – pl. a vi­rág­zó jáz­min tö­vé­ben a le­hul­lott szir­mok…, az il­la­ta, ahogy át­jár en­gem…, vagy ahogy a szél bor­zol­ja a le­ve­leit…, a vi­rág­zó bo­kor, mint egy cso­kor vi­rág…, messze az eső­fel­hők sö­tét­lé­se…, a talaj szá­raz­sá­ga…

Ne akar­juk, csak hagy­juk, hogy meg­tör­tén­jen a kül­vi­lág­ból vagy ben­sőnk­ből ér­ke­ző meg­nyi­lat­ko­zás, mint egy ki­nyi­lat­koz­ta­tás – ez a meg­szen­telt re­ve­láció.

A szem­lé­lő­dés tár­sul­hat el­mél­ke­dés­sel – ne­vez­zük szem­lé­lő­dő el­mél­ke­dés­nek. Az el­mél­ke­dés gon­dol­ko­dást je­lent ugyan, de az­zal a meg­szo­rí­tás­sal, hogy a gon­do­la­ta­in­kat csak a vá­lasz­tott fo­ga­lom­mal, ese­ménnyel kap­cso­lat­ban en­ged­jük ér­vé­nye­sül­ni el­ménk­ben. Ami nem a tárgykör­höz tar­to­zik, an­nak ne ad­junk ki­bon­ta­ko­zá­si le­he­tő­sé­get.

Tud­juk jól, mi­lyen ma­gá­tól ér­te­tő­dő­en könnyű az, ha a sze­rel­mün­kre gon­do­lunk. Ha bár­mi más meg­za­var­na ben­nün­ket, is­mét vissza­tér­ünk ked­ve­sünk­höz, csak ve­le fog­lal­ko­zunk gon­do­la­ta­ink­ban, lá­to­má­sa­ink­ban.

Ha el­mél­ke­dé­sünk tár­gya egy fo­ga­lom, ak­kor min­den ez­zel kap­cso­la­tos szó és em­lék­kép raj­zá­sát en­ged­jük meg­nyil­vá­nul­ni ben­sőnk­ben, lá­gyan te­re­lő, tu­da­tos el­ren­de­ző irá­nyí­tás­sal, az össz­pon­to­sí­tott fi­gye­lem „egy­he­gyű­sé­gé­vel” (ékag­ra). Jó pél­da az ékag­ra te­vé­keny­ség­re az, ami­kor cér­nát fű­zünk a vé­kony tű­be, vagy ép­pen a cél­lö­vé­szet­ben, íjá­szat­ban a cél­zás ide­je, amely össze­sze­dett­sé­get igé­nyel. Az el­mél­ke­dés ide­je at­tól függ, mi­kor ju­tunk va­la­mi­lyen dön­tő fe­lis­me­rés­re. Le­het, hogy csak rá­ér­zünk egy szó vagy mon­dat rej­tett tar­tal­má­ra, ame­lyet a pszi­cho­ló­gia aha-él­mény­ként tart szá­mon.

Ez a szó le­het pl. a bé­ke, a tisz­ta­ság, a fény, a biz­ton­ság, a bá­tor­ság, az erő, a ru­gal­mas­ság, az új­já­szü­le­tés vagy a me­gúju­lás stb.

El­mél­ked­he­tünk a szo­bánk­ban is ép­pen a nap­fel­kel­té­ről, mi­köz­ben az ezt kí­sé­rő gon­do­la­ta­ink­kal, kép­zet­tár­sí­tá­sa­ink­kal vál­ha­tunk gaz­da­gab­bá.

Ha te­het­jük, men­jünk a sza­bad­ba egye­dül vagy tár­sunk­kal, és vá­lasszunk olyan ma­gas­la­tot, ahon­nét rá­lát­ha­tunk a fény szü­le­té­sé­nek ká­prá­za­tos szín­já­té­ká­ra. Pró­bál­juk meg ezt né­hány­szor, ami­kor a nyá­ri éj­sza­ka a vé­ge fe­lé kö­ze­le­dik. A haj­na­lo­dó Ter­mé­szet va­rázs­la­ta örök szép él­mé­nyünk ma­rad!

Szem­lé­lő­dő el­mél­ke­dé­sün­ket a de­ren­gő ég­bolt alatt man­trá­zás­sal is elő­ké­szít­het­jük, hogy áhí­ta­tos lel­kü­let­tel tud­juk fo­gad­ni a szé­tá­ra­dó vi­lá­gos­sá­got. Amíg nem kezd el pir­kad­ni, el­nyúj­tott ki­lég­zé­se­ink köz­ben hal­kan züm­mög­tes­sük (zárt ajak­kal) az m han­got, vagy a kö­zis­mert Om man­trát. Az­tán a csönd­ben a fák fe­lől éb­re­de­ző ma­da­rak hang­jai jel­zik a vi­lá­go­so­dó ég al­ján a kö­ze­le­dő fényt… Érez­ni, hogy éb­re­de­zik a Föld, és meg­rez­zen­nek a fák… Érez­he­tő a vá­ra­ko­zás az ég alatt…

2. kép

El­tű­nőd­ik az em­ber: aki hal­la­ni akar, an­nak hall­ga­tás­sal kell, aki lát­ni akar, an­nak rá­cso­dál­ko­zás­sal kell fel­ké­szül­nie a be­fo­ga­dás­ra.

Jó ilyen­kor a há­tun­kat egy fa tör­zsé­nek tá­masz­ta­ni, és alá­zat­tal szem­lé­lőd­ni. Fenn­költ ün­ne­pé­lyes­ség árad szét a Ter­mé­szet ha­tal­mas tem­plo­má­ban. Van, aki (ki tud­ja, mi­ért) a bel­ső fü­lé­vel hall­ja fel­csen­dül­ni ked­ves hang­ver­seny- vagy kó­rus­mű­vét. Bach D-moll pre­lú­diu­mát, más­kor Csaj­kovszkij B-moll zon­go­ra­ver­se­nyét vagy ép­pen Beet­ho­ven Örö­mó­dá­ját hall­hat­juk… Az or­go­na vagy zon­go­ra hang­jai ve­gyül­nek az éb­re­dő ter­mé­szet hang­jai­val.

Ta­lán így szü­le­tik a fény, ilyen ára­dás­sal min­den­ütt az uni­ver­zum­ban.

Már nem le­het a las­sú emel­ke­dés­sel nö­ve­ke­dő nap­ba néz­ni. A jó­gá­zó le­hunyt szem­mel ösz­tö­nö­sen fény­lég­zést vé­gez: be­lég­zés­sel, szét­tárt kar­ral, szem­ben a nap­kel­té­vel. Az em­ber ér­zi, ahogy erei­ben, egész tes­té­ben tisz­tí­tó fé­nyes­ség cso­rog vég­ig és árad szét. Mint­ha üveg­tes­te len­ne, át­tet­sző­en tisz­ta, és te­le erő­vel…

Olyan bi­zo­nyos­ság, fe­lis­me­rés éri a me­di­tá­lót só­haj­tó lég­zé­sei köz­ben, amely nem az ő kin­cse ma­rad, nem ma­rad­hat, mert meg kell osz­ta­nia min­den­ki­vel. A vi­lá­gos­ság, a fény tö­ké­le­te­sen ma­ga a sze­re­tet!

A vi­lág, az em­ber és Is­ten kö­zött nincs meg­von­ha­tó ha­tár­vo­nal. Is­ten van a fák­ban, az em­ber a szi­krá­zó nap­ko­rong­ban. A me­len­ge­tő fény vissza­tü­krö­ző­dik Is­ten­ben, mert be­lő­le van.

Az em­ber va­ló­já­ban nincs egye­dül a ter­mé­szet­ben. Egy nagy kö­zös­ség tag­ja – azon­ban va­la­hová el­jut­ni az a ma­gunk erő­fe­szí­té­sén mú­lik.

A jó­gá­zó em­ber is­me­ri már ezt az ér­zést: va­la­mi azt súg­ja be­lül­ről, hogy most van az ide­je a reg­ ge­li nap­kö­szön­tőn­ek. Tes­tünk imád­koz­ni kezd. A hin­du kö­szön­tés (két te­nyer­ün­ket össze­érint­jük a mell­ka­sunk előtt) után fel­emelt és szét­tárt kar­ral kez­dő­dik a Nap kö­szön­té­se (2. kép). Las­san ha­jo­lunk elő­re, uj­ja­ink­kal meg­érint­ve a ta­lajt – a fel­emel­ke­dést és elő­re­haj­lást is­mé­tel­jük meg több­ször. Majd ter­pesz­tett tér­delés­ben (ja­pán ülés) fel­emelt sar­kun­kra ül­ve: szét­tárt ka­runk­kal las­san ha­jol­junk elő­re, te­nyer­ünk­kel a ta­lajt érint­ve ezt is vé­gez­zük el több­ször (1. kép).

Ezt az egy­sze­rű kö­szön­tést las­sí­tott moz­gás­sal, áhí­tat­tal vé­gez­zük, majd ül­jünk le az elő­ké­szí­tett he­lyün­kre.

Az ilyen reg­gel egy kis­sé olyan, mint az új­já­szü­le­tés: van, ami el­hal az em­ber­ben, van, ami csí­ráz­ni kezd. A jó­gá­zó gon­do­la­tai ed­dig csak a reg­gel­hez kö­tőd­tek.

El­tű­nőd­ik azon, hogy a vi­lág­egye­tem ős­rob­ba­nás­sal, gi­gan­ti­kus tű­zi­já­ték­kal in­dult út­já­ra. Azó­ta ez az ős­len­dü­let, ez az ős­kez­det ott lük­tet a min­den­ség­ben, min­den­ben, és a reg­ge­lek­ben is. A kez­det fris­ses­sé­ge és a ta­va­szi rü­gyek ugya­n­az, mint a haj­nal vagy egy gyer­mek szü­le­té­se.

Sza­ba­don ala­kul­nak ilyen­kor az em­ber­ben a kép­zet­tár­sí­tá­sok. Így reg­ge­len­te pl. könnyeb­ben fe­léb­red ben­nünk a bel­ső gyer­me­ké­nünk – a tisz­ta­ság­ra, a re­mény­ség­re, ön­fe­ledt­ség­re va­ló haj­lan­dó­sá­gunk.

Az élet ne­héz­sé­gei mö­göt­ti csön­det to­vább­ra is ér­de­mes hall­gat­ni a szem­lé­lő­dő­nek. A ra­cio­ná­lis gon­dol­ko­zás­sal szem­ben egy ilyen haj­nal­nak az üze­ne­te: a Nap Is­ten transz­cen­den­ciá­já­nak a ki­nyi­lat­ko­zá­sa. Az él­te­tő erő­nek és a bel­ső fény­nek anyag­vi­lág­be­li meg­nyil­vá­nu­lá­sa.

A nap­fel­kel­te utá­ni sé­tá­ló me­di­tá­ci­ót ösz­tö­nö­sen kí­ván­ja az em­ber, a je­len idő gya­kor­lat­ra csá­bít min­den táj­rész­let…

Kö­vet­ke­ző szá­munk­ban is­mer­ked­jünk meg a jó­ga ta­ní­tá­sa sze­rin­ti sé­tá­ló me­di­tá­ció­val és a na­pun­kra fel­ké­szü­lés jó­gá­já­val.

Masszázs a szép ke­ze­kért

A kré­me­zés utá­ni masszázs nem csak nagy­sze­rű­en ki­kap­csol, ha­nem ru­gal­mas­sá is te­szi a bőrt, il­let­ve el­la­zít­ja a gör­csös iz­mo­kat és ízü­le­te­ket a hosszú mun­ka­nap után. Rá­adá­sul a re­flex­zó­ná­­kon ke­resz­tül az egész tes­tet jó­té­ko­nyan sti­mu­lál­juk ve­le.  A mód­szer a kö­vet­ke­ző:

	1. A kéz­hát la­zí­tá­sa Tart­sa meg azt a ke­zet, amit masszí­roz­ni sze­ret­ne a má­sik ke­zé­vel. A sza­bad kéz hü­vely­kuj­já­val kis kö­rö­ket leír­va masz­szí­roz­za a kéz­há­tat. Erő­sen, de úgy, hogy ne fáj­jon.
	2. A cson­tok kö­zöt­ti masszí­ro­zás Ezu­tán a kéz­kö­zép­cson­tok kö­zöt­ti négy te­rü­let kö­vet­ke­zik: a hü­velyk- és mu­ta­tó­uj­jal az „úszó­hár­tyá­tól” az uj­jak kö­zött ki­fe­lé kö­röz­ve a csuk­ló fe­lé masszí­roz­zuk.
	3. Az uj­jak A fi­nom, de gya­kran me­rev uj­jízü­le­tek­nek is jót tesz egy masszázs. Gyúr­ja át min­den uj­ját a tö­vé­től a csú­csá­ig a sza­bad kéz hü­velyk- és mu­ta- ­tó­uj­já­val kö­röz­ve, min­den ol­dal­ról!
	4. A nyúj­tás fel­fris­sít Most nyújt­sa meg az uj­jait, elő­ször egyen­ként ki­húz­kod­va, majd úgy, hogy össze­kul­csol­ja őket és a te­nye­rét fel­fe­lé for­dít­ja. Fe­szít­se meg, majd la­zít­sa el a ke­ze­it így két­szer egy­más után.
	5. Ne fe­lejt­sük el a te­nye­ret sem! Vé­gül masszí­roz­za meg a hü­vely­kujjpár­nát és kör­nyé­két kör­kö­rös moz­du­la­tok­kal a má­sik hü­vely­kuj­já­val. Jó erő­sen nyom­ja meg, hogy a fe­szes iz­mo­kat, ina­kat és sza­la­go­kat el­la­zít­sa és a csi­klan­dós ér­zést el­ke­rül­je.
	6. Nyo­más táv­ha­tás­sal Vé­gül masszí­roz­za meg in­ten­zív kör­kö­rös és si­mo­ga­tó moz­du­latok­kal az egész kéz­bel­sőt – itt, a tal­pak­hoz ha­son­ló- ­an szin­tén sok re­flex­- zó­na van, me­lyek­nek a sti­mu­lá­lá­sa el­la­zít­ja az egész tes­tet.

Elő­ször kré­mez­zünk, az­tán masszí­roz­zunk!

Egy jó kéz­krém­mel nem­csak hogy jobb masszí­roz­ni, de ál­ta­la a ha­tás is in­ten­zí­veb­bé vá­lik.
A krém­ben lé­vő ápo­ló anya­go­kat, mint az al­lan­to­in, a pant­he­nol, a gli­ce­rin és a hi­dra­tá­ló aloe ve­ra és kar­ba­mid, a jó vér­ke­rin­gé­sű bőr job­ban ma­gá­ba szív­ja és si­mább lesz tő­le.