Így kezdjük a napot!

Az em­ber tar­tós és el­fo­gad­ha­tó egész­sé­gi ál­la­po­tát a tel­jes kö­rű bio­ló­giai, lel­ki és szo­ciá­lis egyen­sú­lya kell, hogy je­lent­se. Ez egyút­tal bi­zo­nyos tar­tó­san al­kal­maz­ko­dó vagy ön­áta­la­kí­tó ké­pes­sé­get is fel­té­te­lez a szün­te­len vál­to­zó, gya­kran ká­ro­sí­tó kör­nye­zet­ben élve.

Min­den aka­dály az éle­tünk kül­ső kö­rül­mé­nye­i­ben azért van, hogy bel­ső éle­tünk át­ala­kí­tá­sá­val azok gát­ló ha­tá­sa meg­szűn­jön. Ahol a vi­lág­ban bé­két, jó­sá­got, har­mó­ni­át ta­pasz­ta­lunk, az az em­ber bel­ső én­jé­nek a ki­su­gár­zá­sa – mint ahogy a fé­le­lem, re­mény­te­len­ség és gyű­lö­let is az. Min­den ben­nünk tör­té­nik, és ami be­lő­lünk ki­ve­tül, hoz­zánk tér vissza. At­tól függ min­den, ki­nek-ki­nek mi a vá­lasz­tott ér­ték­rend­je, cen­tru­ma: mert ez ala­kít­ja a sa­ját sor­sát, és ez­zel hat má­so­kra is. Ránk vi­szont csak az gya­ko­rol­hat ha­tást, ami iránt nyi­tot­tak va­gyunk.

Le­gyünk el­tö­kél­tek és kö­vet­ke­ze­te­sek ab­ban, hogy ki­ala­kít­suk és él­jük nap­ja­in­kat meg­ha­tá­ro­zó élet­for­mán­kat!

A me­gúju­lás­ra le­he­tő­sé­günk min­den­nap reg­gel kez­dő­dik: még az ágy­ban. Egész na­pos te­vé­keny­sé­gün­ket, ke­délyál­la­po­tun­kat be­fo­lyá­sol­ja, hogy a fe­léb­re­dé­sün­ket kö­ve­tő per­cek­ben mi tör­té­nik ve­lünk, ben­nünk. So­ha ne kel­jünk fel azon­nal, ne ugor­junk ki az ágy­ból, mert ez­zel túl­ter­hel­jük szí­vün­ket, ideg­rend­sze­rün­ket!

Vé­gez­zünk né­hány só­haj­tó, mé­lyebb be­lég­zést – ilyen­kor fe­szít­sük meg tes­tün­ket –, ki­lég­zés­kor spon­tán eler­nyed­nek iz­ma­ink. Nyújtóz­kod­junk, húz­zuk fel ka­run­kat és kul­csol­juk két ke­zün­ket, lábun­kat zár­juk össze! Két vál­lun­kat a fek­vő­he­lyün­kre nyom­va csa­va­rod­junk el jobb­ra-bal­ra, köz­ben fe­jün­ket for­dít­suk el­len­té­tes irány­ba. Ge­rin­cünk ilyen csa­va­ró moz­ga­tá­sá­val fo­koz­zuk an­nak vé­rel­lá­tá­sát és moz­gé­kony­sá­gát.

El­mond­hat­juk ma­gunk­ban a cél­zott mon­da­tot: „Ge­rin­cem la­zább, fel­fris­sü­lök!”

Foly­tas­suk ha­son fe­kvés­ben: ka­run­kat be­haj­lít­va, két kéz­fe­jün­ket egy­más­ra he­lyez­zük, egyik ke­zün­kre hajt­va hom­lo­kun­kat. Kö­nyö­kün­ket az ágy­ra szo­rít­va tart­juk. Be­lég­zés­kor el­csa­var­juk jobb­ra (az­tán bal­ra is) a csí­pőn­ket és két össze­zárt lábun­kat – fe­jün­ket most is el­len­té­tes irány­ba for­dít­juk!

El­mond­hat­juk ma­gunk­ban: „Egy­re job­ban fel­fris­sü­lök.”

Ké­nyel­me­sen fe­lü­lünk az ágy szé­lé­re: két te­nyer­ün­ket a tér­dein­kre he­lyez­zük, eny­hén gör­bít­ve há­tun­kat, ki­lég­zést vég­zünk. Be­lég­zés­kor ka­runk fel­emel­ke­dik, te­kin­te­tünk­kel fel­fe­lé né­zünk, így nyújtóz­kod­junk. Lég­zés­vissza­tar­tás nél­kül, ki­lég­zés köz­ben te­nyer­ün­ket vissza­he­lyez­zük tér­dün­kre, élén­kí­tő, só­haj­tó lég­zé­sün­ket is­mé­tel­jük meg több­ször.

A leg­szük­sé­ge­sebb dol­ga­ink elvég­zé­se után ki­szel­lőz­te­tett szo­bánk­ban foly­tat­hat­juk erő­gyűjtő, a na­pra fel­ké­szí­tő gya­kor­la­ta­in­kat. Kap­csol­juk be ne­künk ked­ves ze­nén­ket.

Ser­kent­sük vér­ke­rin­gé­sün­ket nyújtóz­ko­dó pál­ma­ál­lás­sal.

Áll­junk cse­kély ter­pe­szál­lás­ba – arc­cal a nap­fény fe­lé – le­eresz­tett la­za ka­rok­kal.

Fe­jün­ket meg­hajt­va szá­jon át ki­lég­zést, majd mell­ső ka­re­me­lés­sel or­run­kon át be­lég­zést vég­zünk, sar­kunk eny­hén fel­emel­ke­dik, te­nyer­ün­ket és te­kin­te­tün­ket fel­fe­lé for­dít­juk.

Rö­vid lég­zés­vissza­tar­tás köz­ben át­él­het­jük: „Éle­te­rő árad szét mell­ka­som­ban, vég­tag­jaim­ban” – majd las­sí­tott, ol­dal­só kar­le­en­ge­dés­sel ki­lég­zés köz­ben el­tá­vo­zik ma­ra­dék ál­mos­sá­gunk.

Ezt is­mé­tel­jük meg több­ször!

Most foly­tas­suk ge­rin­cün­ket-de­re­kun­kat nyújtó, fe­jünk vér­bő­sé­gét fo­ko­zó elő­re­haj­lás­sal!

A ka­re­me­lés és lég­zés­vissza­tar­tás után el­nyúj­tott ki­lég­zés­sel 45 fo­kos szög­ben nyúj­tott kar­ral elő­re­haj­lunk (1. kép). Rö­vid szü­net után – be­lég­zés köz­ben – len­dü­let­tel fe­le­gye­ne­se­dünk.

1. kép

Köz­ben él­jük át: „Szel­le­mi­leg fel­fris­sü­lök, tes­tem ru­gal­mas­sá­gát nö­ve­lem.”

Is­mé­tel­jük meg több­ször!

Kö­vet­kez­zék a re­ge­ner­áló, tes­ti-szel­le­mi ak­ti­vi­tá­sun­kat fo­ko­zó fél­gyer­tya­gya­kor­lat.

Ha­nyatt fek­vő, el­la­zult test­hely­zet­ből két össze­zárt lábun­kat – csí­pőn­ket is len­dü­let­tel meg­emel­ve – las­san a fe­jünk fö­lé emel­jük. Te­nyer­ünk­kel de­re­kun­kat alá­tá­maszt­juk, köz­ben egyen­le­te­sen lé­leg­zünk. Fel­emelt láb­hely­ze­tünk és a talaj kö­zött 45 fo­kos szög le­gyen! (2. kép)

Agyunk vé­rel­lá­tá­sá­nak fo­ko­zá­sá­val arc­bő­rünk ki­si­mul.

Mond­juk el ma­gunk­ban: „Tu­da­tom ki­tisz­tul, fel­fris­sü­lök.”

Tes­tün­ket las­san en­ged­jük vissza a ta­laj­ra, ha­nyatt fe­kvés­ben né­hány­szor – só­haj­tó lég­zés köz­ben – emel­jük, il­let­ve eresszük le a két ka­run­kat.

Ter­mé­sze­te­sen össze­ál­lít­ha­tunk ma­gunk számá­ra egy egye­di jó­gat­ré­nin­get, er­re a bő­sé­ges jó­ga-sza­kiro­da­lom le­he­tő­sé­get nyújt.

Ül­jünk fel tö­rö­kü­lés­be vagy ké­nyel­mes szék­be, össze­kul­csolt kéz­fe­jün­ket he­lyez­zük az ölünk­be.

Hagy­juk lég­zé­sün­ket spon­tán meg­nyu­god­ni, sze­mün­ket tart­suk nyit­va.

Al­kos­sunk ma­gunk számá­ra egy tö­mör, re­ményt kel­tő és biz­ta­tó (akár élet­fi­lo­zó­fián­kat meg­­ha­tá­ro­zó) mon­da­tot! En­nek reg­ge­len­kén­ti is­mét­lé­se – ön­szug­gesz­ti­ós ala­pon – meg­va­ló­sul­ni tö­rek­szik ben­nünk egy idő múl­va (Co­u­é-mód­szer).

Pél­dá­ul: „Su­gár­zó­an ener­gi­kus va­gyok – éle­t­erő van benn­em.” Érez­zük és él­jük át a tet­tre­kész­sé­get, a tö­re­kvést és ak­ti­vi­tást, amely még rejt­ve ben­nünk van. Lás­suk ma­gun­kat ez­zel a vi­ta­li­tás­sal a kör­nye­ze­tünk­ben, vagy mi­kor egye­dül va­gyunk.

Vagy: „Min­den kö­rül­mény kö­zött nyu­ga­lom és bé­ke van benn­em.” Ké­szül­jünk így a na­pun­kra: ha ne­héz hely­zet­be, kon­fron­tá­ció­ba is ke­rü­lünk, a győ­zel­mes bel­ső nyu­gal­mun­kat, fe­gyel­me­zett­sé­gün­ket meg­őriz­zük.

Lás­suk kül­ső meg­je­le­né­sün­ket, amint nyu­ga­lom és ön­fe­gye­lem tü­krö­ző­dik ar­cun­kon.

A bé­ke annyi, mint nem szem­ben áll­ni a vi­lág­gal, em­be­rek­kel, ha­nem meg­ér­te­ni és a meg­vál­toz­tat­ha­tat­lant el­fo­gad­ni tud­ni.

Le­gyünk tisz­tá­ban az­zal, hogy a sor­sunk majd pró­bá­ra fog ten­ni ben­nün­ket. Olyan ese­mé­nyek tör­tén­nek majd ve­lünk, amely­ben le­het, hogy el fo­gunk buk­ni, vagy si­ker­rel tud­juk meg­va­ló­sí­ta­ni a szug­gesz­tív mon­da­tunk su­gal­ma­zá­sát. Egyéb­ként ez min­den fej­lő­dés alap­ja: pró­ba­té­te­leink­ben hely­tál­lá­sunk egy­faj­ta be­ava­tás.

Más: „Vál­toz­ni és fej­lőd­ni aka­rok – vá­gyom Is­ten se­gí­tő sze­re­te­té­re.” Ha sor­so­mat az is­te­ni ke­gye­lem­be aján­lom, biz­ton­ság­ban érez­he­tem ma­gam. Min­dig a meg­fe­le­lő idő­ben és mér­ték­ben ka­pom a ta­nu­lá­si le­he­tő­sé­ge­i­met, és min­dent, ami­re szük­sé­gem van a me­gúju­lá­som­ban.

Akit hi­te ar­ra in­spi­rál: fo­hász­kod­jon.

„… sze­re­tett ma­gas­sá­gos Uram,

add meg ne­kem a ké­pes­sé­get,

hogy ne kri­ti­zál­jam töb­bé a vi­lá­got.

Add meg ne­kem a ké­pes­sé­get,

hogy min­den­nap job­bá vál­jak,

és ek­kép­pen bel­ső­leg, ti­tok­ban és szent mó­don

meg­pró­bál­jam szol­gál­ni a vi­lá­got,

hogy az tö­ké­le­tes­sé vál­jék.”

Shri Chin­moy

Moz­dul­junk ki meg­szo­kott kör­nye­ze­tünk­ből, le­gyen min­den­kor élő és él­te­tő kap­cso­la­tunk a ter­mé­szet­tel! Nem meg­eről­te­tő, ugya­n­­ak­kor meg­fe­le­lő erőn­lé­tet biz­to­sít a gya­log­lás.

Fő­ként a kö­ze­pes tem­pó­jú (4 km/óra) ter­mé­szet­já­ró tú­rát ja­vas­lom, amely a leg­ke­vés­bé sé­rü­lés­ve­szé­lyes sport. A fo­ko­zott tem­pó­jú já­rás cso­por­to­san ta­lán a leg­jobb ak­tív tár­sa­sá­gi élet. Ilyen­kor jót le­het be­szél­get­ni, és egyút­tal a táj szép­sé­ge, a kö­zös lát­vá­nyél­mény is hat ránk. Fia­ta­lok­nak és idő­seb­bek­nek egy­aránt jó al­kal­muk nyí­lik az is­mer­ke­dés­re, ba­rát­ko­zás­ra.

A jó­ga szel­le­mi­sé­ge iránt ér­dek­lő­dő ol­va­sók­hoz szól­ván sze­ret­nék ja­va­sol­ni a meg­szo­kot­tól el­té­rő va­rázs­la­tos rész­vé­telt a ter­mé­szet élő csend­­tem­p­lo­­má­­ban.

Sé­tá­ló me­di­tá­ció

Ne­vez­zük sé­tá­ló me­di­tá­ció­nak, hi­szen moz­gás köz­ben lé­nyegü­lünk át a szí­vünk­ben. Két fon­tos ele­me van. Az egyik kö­zös meg­egye­zés alap­ján a hall­ga­tás (mau­na) fo­ga­dal­ma: a csön­des rész­vé­tel. A má­sik a ter­mé­sze­ti ősszim­bó­lu­mok, szép­sé­gek be­fo­ga­dá­sa alá­za­tos tu­dat­csönd­ben.

Aki egye­dül kí­ván elin­dul­ni a me­di­tá­ci­ós ki­rán­du­lás­ra, fel­ké­szül­het a könnyen meg­va­ló­sít­ha­tó egész na­pos hall­ga­tás­ra. Ér­de­mes ko­ra reg­gel a vá­lasz­tott hely­re ér­kez­ni – hi­szen egé­szen más han­gu­la­ta van az er­dő­nek-me­ző­nek, he­gyek­nek reg­gel, dé­le­lőtt-dél­után és ko­ra es­te.

Hall­ga­tá­sunk fo­koz­za éles­lá­tá­sun­kat, hal­lá­sun­kat – a szí­nek és han­gok ed­dig nem ta­pasz­talt ter­mé­sze­tes gyö­nyör­űsé­ge­i­nek az ész­le­lé­sét. Meg­ért­jük a ter­mé­szet rej­tett üze­ne­te­it, min­den me­sél ne­künk ön­ma­gá­ról: a fák, a kö­vek, a völ­gyek és az ég kék­je, a leb­be­nő szel­lő.

2. kép

Ha töb­ben va­gyunk és meg­ér­kez­tünk a vá­lasz­tott he­lyün­kre ba­rá­ti tár­sa­sá­gunk­kal – ed­dig le­ga­lább jól ki­be­szél­get­tük ma­gun­kat –, olyan irány­ban ál­la­pod­junk meg, ahol ne­mi­gen ta­lál­koz­ha­tunk za­jos ki­rán­du­lók­kal. Ke­rül­jük a la­kott te­le­pü­lé­se­ket, nem fon­tos járt úton sé­tál­nunk, va­la­mint ke­rül­jük a ba­le­set­ve­szé­lyes emel­ke­dő­ket, a me­re­dek lej­tő­ket, mert eb­ben az eset­ben mel­lé­kes a fi­zi­kai meg­ter­he­lés! Cso­por­tunk­ban le­gyen va­la­ki, aki­nek a fi­gyel­me ki­ter­jed va­la­mely úti­rány­ra, le­he­tő­leg őt kö­ves­sük la­zán szét­szó­ród­va.

Ahogy las­san, lé­pés­ről lé­pés­re ha­la­dunk va­la­mer­re elő­re az áhí­ta­tos csönd­ben, szí­vünk irá­nyí­tá­sá­val cso­dál­koz­zunk rá min­den­re, ami kö­ze­li lá­tó­ter­ünk­ben van. Ne kí­sé­rő gon­do­la­ta­ink­kal lás­suk…, most nem fon­to­sak az em­lék­ké­pe­ink sem, hogy va­la­ha lát­tunk-e ha­son­lót… Fe­let­tünk hall­ha­tó egy ma­dár tril­lá­ja, nem ér­de­kes a ma­dár ne­ve…, meg­érint­het­jük (akár át is ölel­het­jük) egy fa tör­zsét, úgy, ahogy más­kor nem tet­tük még…

Be­szív­hat­juk a cser­jék és az er­dei föld sű­rű il­la­tát… Va­la­hol mé­lyen érez­zük, hogy Is­ten meg­va­ló­sult gon­do­la­tai­nak cso­dái közt já­runk. Ül­jünk le ki­csit és en­ged­jük meg ma­gunk­nak, hogy el­bű­völ­tek le­hes­sünk! Nincs én­ér­zés, csak az egy­ség a szí­nek ár­nya­lat­ai­val, a sej­tel­mes han­gok­kal, a ci­ró­ga­tó szel­lő­vel… Mint­ha egy má­sik di­men­zió­ban len­nénk ugya­nitt: az ön­fe­ledt­ség kris­tály­tisz­ta lé­tál­la­po­tá­ban.

Nem tud­ni, mennyi idő múl­tán fel­hang­zik ve­ze­tőnk hí­vo­ga­tó hang­ja – ott a gyü­le­ke­ző. Ami­kor vissza­in­dul a kis kö­zös­ség, nem tu­dunk rög­tön át­vál­ta­ni a meg­szo­kott be­szél­ge­tés­be. Van, mi­kor szin­te tel­jes csend­ben, kis­sé elva­rá­zsol­va ha­la­dunk a kö­ze­le­dő al­kony­ban ha­za­fe­lé… Más­kor pe­dig a fel­sza­ba­dult, ki­tö­rő vi­dám­ság és be­szél­ge­tés éled fel a jó han­gu­la­tú tár­sa­ság­ban.

Füg­get­le­nül a cso­por­tok össze­té­te­lé­től, hogy el­mél­ke­dés­re haj­la­mos egyé­nek van­nak-e túl­súly­ban vagy sem: a csönd misz­té­riu­ma min­den­kit meg­érint!

Pon­to­sab­ban a csönd­ben vá­ra­ko­zó Min­den­ha­tó érin­ti meg a lel­ke­ket.

Kö­vet­ke­ző szá­munk­ban a Nap-üd­vöz­let jó­ga­kor­eo­grá­fiá­já­val és az önis­me­re­tün­ket fej­lesz­tő men­tá­lis gya­kor­la­tok­kal is­mer­ked­he­tünk.