Felelősségvállalás – először önmagunkért

Manapság egyre többet beszélünk a felelősségvállalásról, vállalatok, társadalmi szervezetek tűzik zászlajukra e fogalmat, gyakran csak rafinált PR-fogásként: hátha feledtetni tudják az egyébként gyakran mérhetetlen felelőtlenségüket. Mert felelősséget vállalni bármiért is csak felelős egyénként lehet, ám itt jön a képbe a legfontosabb kérdés, mégpedig az, hogy ki is vagyok én?

Felsőbbrendűség

Az elme összegyűjt, rendszerez, ellenőriz, birtokol, uralkodik, röviden: tudni akar, és úgy gondolja, tud is. Ha az elméd szintjén működsz, a felelősségvállalás egyenlő lehet az öncélú hatalomvállalással, azaz hatalmaskodással. Mivel ilyenkor látszólag nagyobb teher nehezedik az emberre, több információt „kell” az elmének feldolgoznia, átlátnia,  magáévá tennie, hogy biztonságban érezhesse magát a megszerzett nagyobb tudás révén, csak egy hasonló nagyságrendű „tehertelenítő” tényező állíthatja helyre az  egyensúlyt. Ez a tényező lehet a nagyobb fizetés, a több irányítható beosztott, a  különböző státuszszimbólumok, vagyis olyan külső dolgok, melyek birtoklása által  többnek, jobbnak érezhetjük magunkat a többi embernél.

Felsőbbrendűnek. Olyan lénynek, akinek joga van nagyobb hatalma révén másokat irányítani, manipulálni, azaz beleavatkozni a szabad akaratukba.

Az elme fél a valódi felelősségvállalástól, mert valahol legbelül pontosan tudja, hogy nem tudja, mi az. Ezért ha „szorult”, azaz általa nem irányított helyzetbe kerül, legtöbbször  rajta kívül álló dolgokat hibáztat. Kormányokat, a gazdasági válságot, a főnököt, a házastársat.

Elfogadhatatlan számára az a tény, hogy élete minden egyes mozzanatáért csakis ő felel, még azokért is, melyeket látszólag nem ő okozott. Az elme szintjén az ember nem lát magasabb összefüggéseket, azt hiszi, ő a teremtés koronája, miközben csak a teremtés apró szelete.

Felettes énünk szintjén azonban a felelősségvállalás egészen mást jelent. Gyökeresen az elme útjának ellentétét. Az összegyűjtés, birtoklás helyett az ego itt elenged, olyan dolgokat is, melyek elvesztése fájdalommal járna a számára. Önként belátja, hogy nem tud, nem irányít, nem birtokol semmit, mert semmi sem az övé, és ő is csak egy része a nagy Egésznek.

Például ha haragszom a főnökömre, kimondom, hogy haragszom rá, még akkor is, ha ezzel azt kockáztatom, hogy elbocsát. Mi történhet? Esetleg megtudja, mi a bajom, legközelebb jobban odafigyel az igényeimre, ez pedig valószínűleg az egész munkahelyi légkörre jobb hatással lesz, vagy elbocsát, és ezzel lehetőségem lesz olyan munkát találni, esetleg olyan közösségben, ami közelebb visz a kiteljesedésemhez.

A felelősségvállalás a felettes én számára áldás

Már ha a kiteljesedés a célom. Az elme szempontjából az elbocsátás egy szörnyű dolog, a felettes én szemszögéből, ebben az esetben, maga az áldás.

Az elme fél az ismeretlentől, mert úgy gondolja, akkor ki „kell” lépnie a tudokból a nem tudokba. Egészen másfajta működés elsajátítását feltételezi, ami nehéz és sokszor gyötrelmes munka eredménye. Kell ez neki? Az ő szemszögéből nem.

Csakhogy ha akarja, ha nem, az univerzum törvényei mindenkire vonatkoznak, és ha már nagyon felpuffadt Ego őnagysága, jön az a bizonyos törvényszerű külső helyzet, mely pofon csapja.

Egy betegség, baleset, párkapcsolati, munkahelyi krízis. Valami, amitől úgy érezhetjük, nem éljük túl a veszteséget. Ezek azok a bizonyos nagy lehetőségeink az újjászületésre, a nézőpontváltásra. Ilyenkor tudunk lélekben megerősödni, meghallani és követni a felsőbb akarat szavát, azaz  felvállalni valódi sorsunkat.

Mindez persze csak a felsőbb én szemszögéből lehetőség, az ego rémülten kapálózik az ismeretlen ellen. Azt kérdezi, mi lesz most velem? Mi lenne? Például kalandos utazássá válhat életünk, s az út végén egyszer csak  megtaláljuk a választ: ki vagyok én? S innentől kezdve a felelősségvállaláshoz igazi felelősség is társul.

Fotó: Shutterstock