Időutazás
Majd egy pillanatra a Szigeten találom magam, mínusz egyedik nap, Cipő-emlékkoncert, aztán Puskás stadion, állunk a tömegben a férjemmel, mit állunk: táncolunk és sírunk-nevetünk… akkor láttam utoljára Meckyt színpadon, dinamikus volt és vidám, akkor énekeltem vele együtt utoljára a Régi csibészeket és a Lénát… Léna most ott van a színpadon, ő játssza a 18 éves, felnőttléttel küszködő lányt, pedig még csak 16, játékán is, hangján is van még mit csiszolni, de apja tehetségét örökölte, hangjában Kóbor János hangszínét vélem felfedezni, nőiben.
Időutazás vagy visszatekintés
Meckyről eszembe jut Benkő Laci, semmihez sem fogható hangszeres játéka és szenvedélyes énekhangja. Egyszer azt terveztük, hogy könyvet írunk az életéről, csapongva mesélte a sztorikat, mindegyikről eszébe jutott másik három. Aztán jött a betegség… Ahogy az ember fölött szállnak az évek, úgy mennek el sorra kedvencei, színészek és énekesek, akik ifjúsága részesei voltak, s úgy távoznak a barátok, családtagok… De az élet megy tovább, jönnek új barátok, új dalok.
Néhány nappal később újabb váratlan időutazáson találom magam. Ülök a kerti hintaszékben alkonyatkor, már előkészítettem a sütni valót, kezemben egy pohár jóféle bor és elnézem, ahogy férjem a tüzet igazgatja. Váratlanul átjár a boldogság, hogy a könnyem is kicsordul: milyen jó most nekünk! Egy hétköznap este, amit ünneppé teszünk csupán azzal az aprósággal, hogy a kertben, élő tűzön sütjük meg a vacsoránkat. S hirtelen egy régi családi május elsején találom magam, amikor apám sütötte a húst a grillen, ott volt az összes unokatestvér és családjuk, a gyerekek még kicsik voltak, tele volt a kert. Felidéződik az a boldog pillanat, amikor átélem az együttlét örömét és tudatosítom, mennyire jó nekünk.
Aztán hirtelen pár évvel később találom magam, megépült a ház, de még nincs berendezve, a kemencében sütünk vacsorát, a gyerekek először vannak velünk, egy hokedlin tálalok… S egy másik jelenet: ugyanígy a tűz körül vagyunk, de nyolcan, a szüleim, a testvérem a feleségével, a két gyerek meg mi, egymás szavába vágva beszélünk, mindenkinek a kezében egy nyárs, mindenki maga sütögeti a pecsenyéjét és engem átjár a boldogság: együtt a család.
S most, amikor ketten vagyunk és tudatosítom magamban a szerencsémet, annak is örülök, hogy ezekben a múltbeli pillanatokban ugyanígy tettem. Mert így nem fáj, hogy elmúlt. Amikor itt volt, teljes szívvel megéltem, ahogyan ezt a mostani pillanatot is. Nincs mit sajnálnom, bánnom.
Az elmúlás végtelen fájdalma
Anyám néha mondogatja, hogy szívesen lenne újra 16 éves, randevúzna, bolondítaná a fiúkat, táncolna és nem fájna a lába. Ahogy idősödik, egyre távolabbra tekint vissza a múltjába, rég elfeledett történetek jutnak eszébe és morfondírozik azon, vajon mi lett gyerekkori szerelmével, ifjúkori barátnőjével, asszonykori munkatársával. Aztán többnyire arra a megállapításra jut, hogy talán már nem is élnek vagy ha igen, fölöttük is eljárt az idő. Ha találkozna velük, már az sem olyan lenne.
Én nem szeretnék újra 16 éves lenni. Még előttem volna az egész vircsaft, a pálya- és párválasztás minden keserve, a felnőtté válás keserű tapasztalatai, rengeteg aggódás és munka, csalódás és füstbe ment terv, anyagi gondok. Szeretem a koromat: még dolgozom és olyan munkám van, amit valószínűleg sosem fogok abbahagyni ‒ most dolgozunk 104 éves szerzőm negyedik könyvén, ő se hagyta abba a munkát mindeddig ‒, boldog vagyok a férjemmel és teljesen biztos a házasságunkban, nincsenek már kételyek és játszmák és féltékenységek, önemésztő veszekedések. Örömmel látom, ahogyan boldogulnak a gyerekeink, a jól végzett munka jutalmaként figyelem őket és gyönyörködöm bennük. Abban a korban vagyok, amikor már minden a helyére került, de még nem kell megküzdeni az aggkor gyengeségeivel. „Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár, / S még benne virít az egész kikelet…”
Tudom, hogy jön az ősz és utána a tél következik. Tisztában vagyok vele, ez mivel jár. De ha magammal viszem a nyár napsugarát és energiáit, bízom benne, hogy abban is meg fogom találni a szépet és a nekem valót.
Főkép: Adobe stock
