Édes útmutatás
Hihetetlen népszerűsége, szinte krisztusi kisugárzása miatt, ahova ment, nagy tömegek tettek meg óriási távolságokat, akár mezítláb is, hogy láthassák, a közelében lehessenek, segítséget, tanácsot kérjenek tőle. Egy ízben egy asszony szólította meg, hogy a fia nagyon sok cukrot eszik, és ő aggódik, hogy emiatt beteg lesz. „Kérem, uram, szóljon ön hozzá, hogy hagyjon fel a cukorevéssel”, kérlelte Gandhit. A tudós azt válaszolta: „Hozd vissza őt két hét múlva!” Az asszony csalódottan távozott, de bizalma töretlen maradt. Két hét múlva újból megtette a hosszú utat és Gandhi elé vitte a fiút. Ő akkor így szólt az ifjú emberhez: „Fel kell hagynod a cukorevéssel. Az nagyon ártalmas neked!” A fiú – mint mindenki – olyan tiszteletet érzett Gandhi iránt, hogy teljesen megváltoztatta étkezését és egészséges maradt. A jó tanács után azonban az asszony zavartan kérdezte a tudóst: „miért kérte, hogy két hétig várjak az ön válaszára?” „Azért – válaszolta Gandhi –, mert mielőtt azt mondhattam a fiának, hogy fel kell hagynia a cukorevéssel, nekem magamnak kellett abbahagyni a cukorevést!”
Elsősorban érzelmi lények vagyunk
Csodás példája ez annak, hogy ha szeretnénk hozzájárulni valamivel a közösséghez, újfajta látásmódot elérni, akkor a – sokszor alapvető – változásokat magunkon kell elkezdenünk, a saját gondolatvilágunkat kell megváltoztatni, önmagunkat kell átformálni. Ez pedig kizárólag szilárd elhatározással és sok gyakorlással valósítható meg. A modern pszichológia és élettan bebizonyította, hogy elsősorban érzelmi lények vagyunk, az érzelmek rezonanciái sokkal jobban irányítanak bennünket, mint a racionális gondolkodás! A mindennapokban gyakran támadnak meg a harag, a vágy, az irigység rohamcsapatai, amelyek eláraszthatják egész gondolatvilágunkat.
A nem zabolázott, destruktív érzelmek pedig idővel biztosan szervi betegségeket, ártalmas cselekvéseket eredményeznek.
Érdemes felidéznünk egy tibeti hadvezér történetét, aki megelégelve a gyilkolászást, lemondott javairól és minden világi tevékenységéről, néhány évre pedig egy barlangba vonult meditálni. Egy nap seregnyi galamb szállt le a barlang elé, ő pedig magot szórt közéjük. Ám ekkor a galambsereg felidézte benne a parancsnoksága alatt álló harcosok légióit, sikeres hadjáratait. Hirtelen ismét elfogta a harag, feltolultak elméjébe a régi ellenségek, s a gondolatait elárasztó düh levezérelte a völgybe, összeszedte csapatait és ismét háborúba indult! Egyetlen felhőcskéből így lehet pusztító vihar, egyetlen kósza gondolat így válhat rögeszmévé, romboló hiedelemmé. Ismét Gandhit idézve:
„A hiedelmeid határozzák meg a gondolataidat, a gondolataid határozzák meg a szavaidat, a szavaid határozzák meg a tetteidet, a tetteid határozzák meg a szokásaidat, a szokásaid határozzák meg az értékeidet és az értékeid határozzák meg a sorsodat!”
Létfontosságú tehát a gondolatainkkal való bánásmód új lehetőségeinek felkutatása és gyakorlása. „Akik nem tudják megváltoztatni elméjüket, nem tudnak megváltoztatni semmit sem” – mondja Bernard Show. Meg kell vizsgálnunk a romboló gondolat, érzelem eredetét, mert létrejöttét úgy sem tudjuk megakadályozni, csak azt ne hagyjuk, hogy elárassza az elménket. Minthogy ezt nem így szoktuk meg, újra és újra munkálkodni kell ezen. Olyanok vagyunk, mint egy ív papír, amely hosszú ideig összegöngyölve hevert. Ha megpróbáljuk kisimítani, amint eleresztjük, rögtön összepöndörödik.
Meditációval a harag ellen
Ahhoz, hogy ne vehessen erőt rajtunk és tetteinken a gonoszkodó gondolat, rendszeres gyakorlás, meditáció szükséges. Ez a szó tibetiül valójában azt jelenti, hogy „jártasságra tesz szert”. Ez a jártasság kell ahhoz, hogy eltüntessük, neutralizáljuk a negatív gondolatokat, érzelmeket. A kígyó példáját szokták erre felhozni: ha csomót köt a testére, minden erőfeszítés nélkül kioldja a csomót, nem szorul hozzá külső segítségre. A gyakorlással eljutunk oda, hogy a gondolatok jönnek-mennek, mint az égbolton átsuhanó madarak és nem hagynak nyomot bennünk. A harag számára olyan lesz az elménk, mint a tolvaj számára a teljesen üres ház. Nincs ott semmi, amit a tolvaj nyerhetne.
Az érzelmek nevelésében a napfonatcsakrának van szerepe, a „gyomor-bél agynak”, ahonnan emocionálisan és fizikailag is tápláljuk magunkat. Innen valósul meg az „édes érzés”, amelyet leginkább az anyai – a feltétlen – szeretet alapoz meg az energiatestünkben. A buddhista gyakorlat szerint ennek a tápláló érzésnek az általánossá válását úgy érhetjük el, hogy bármilyen tevékenységet végzünk, minden gondolatot az együttérzés fejlesztésének rendeljünk alá. Eileen Day McKusick, az elektromos test kutatója és a hangterápia mestere is úgy találta, „hogy az egyetlen érzés, melyet bárki iránt logikus, észszerű és helyes éreznünk, az az együttérzés, mégpedig elsősorban önmagunk iránt, majd innen kitágítva mások felé. Válasszuk azt, hogy együttérző áldással gondolunk másokra megítélés helyett, vagy ahelyett, hogy az ő diszharmóniájuk áldozatának érezzük magunkat”.
Tibeti buddhizmus ideológiája
A tibeti buddhizmusban „éncsere” néven ismert egy klasszikus meditatív eljárás az együttérzés fejlesztésére: az ember elképzeli, hogy az áldozat helyébe kerül. Egyszerűen pozíciót vált, mint ahogy a szemléletmód megváltoztatása más esetekben is csodákra képes. A szútrákban példákat adnak nekünk, miként tehetünk jót magunkkal és a környezetünkkel az együttérzés fejlesztésére.
Amikor kinyitom az ajtót, azt mondom: minden lény előtt megnyílhat a szabadulás kapuja! Amikor becsukom, azt mondom, minden lény előtt bezárulhat a szenvedés kapuja!
És akkor az együttérzés szükségszerűen az elmeáram része és az élet édes érzésének táplálója lesz.
Fotó: Adobe Stock