Aranykor? Mikor?

Jelenleg az Ovidius által megénekelt Metamorphosest, azaz az átalakulások korát éljük, a „fegyelmezetlen elme megzabolázásának korát”. Úgy gondolom, hogy ebben az időszakban számunkra a legnagyobb kihívást a cselekvést megelőző olyan gondolatok, érzelmek eltávolítása, féken tartása jelenti, mint az önzés, a kapzsiság, az ellenségeskedés, a féltékenység, a harag, a félelem, a gyűlölet és hasonlók, nem pedig a harmónia. Az ilyen fajta, a lelki fényesedéshez vezető út megvilágításához ad mai világunk számára számtalan bölcs tanácsot az időszámításunk előtti öt évszázad filozófiai aranykora.

Az intelligencia aranykora

Ez a néhány évszázad olyan érzést kelt bennem, mintha akkor valamely teremtő intelligencia különleges rezgésmintát bocsátott volna a Földünkre. Így ugyanabban az időben fogalmazhatták meg a kínai és az ógörög filozófusok a ma is ugyancsak aktuális gondolataikat a világ egységéről, a „természet törvényéről”, az emberi bölcsességről, a harmonikus együttélés, az „emberség” mikéntjéről. Lao-ce, Csuang-ce, Kung Fu-ce a kínaiaknál, Platón, Szókratész, Hérakleitosz a görögöknél – hogy csak néhányat említsünk – végtelenül bölcs és megszívlelendő tanításokkal látja el az atomkor frusztrált emberét. Ezek pedig, függetlenül attól, ki mondja, mindannyiunk közös kincsei.

A filozófiai aranykort minden bizonnyal behatóan ismerte a zseniális római filozófus, író, politikus, az időszámításunk körüli időben élt Seneca. Ő a filozófiát nem elvont elméletnek, hanem olyan gondolatoknak tartotta, amelynek segítségével az ember bölcsességre tehet szert. „A bölcs életről” szóló művében a filoszt egyfajta lélekterápiának, gyógyászatnak tekintette, amely a lelket az erényhez vezető útra tereli. Vagyis neki – mint például Lao-cének is! – az út volt az igazán fontos és célravezető. Mintha csak a mostani „eszmélés”, a Távol-Kelet eszmevilága szólna belőle. Az út követését szerinte a „meditatio”, a rendszeres önvizsgálat teszi lehetővé abból a célból, hogy a lélek megszabaduljon a hamis vélekedésektől.

A bölcs képes összhangban élni a világmindenséggel, ezért annak kutatása azonos Isten szemléletével és önmagával. Ez szinte azonos Lao-ce gondolatával, miszerint a bölcs ember egyetlen feladata, hogy felismerje és életvitelében alkalmazza a vu-vejt, vagyis a „tétlen cselekvés” szempontjából szemlélje a természet törvényének a működését, ezzel összhangban élve mutasson példát.

És hová lehet a meditációval eljutni? Seneca – és a távol-keleti filozófia – válasza erre az, hogy segítségével az ember az igazi boldogság állapotába kerülhet. Élete a halhatatlanságot kivéve az istenekéhez lesz hasonló: sem használni, sem ártani nem lehet neki!

Lelki nyugalom és boldogság

Egy másik meghatározása szerint arra a kérdésre, hogy „mi a boldogság?”, egy igazán fontos válasz adható. Folytonos lelki nyugalom és kiegyensúlyozottság, amire az emberi méltósággal összeegyeztethetetlen szenvedélyek, a félelem, a fájdalom, a harag kiküszöbölése révén, valamint következetes, példamutató életvitellel lehet szert tenni. A legmagasabb rendű erényeknek az általa „rómaiaknak” nevezetteket tartotta: ezek a nagylelkűség (clementia) és az emberség (humanitas). A jótéteményekről szóló könyvében kifejti, hogy a szabad emberhez méltó, példaszerű gondolkodásmód azt eredményezi, hogy az istenek példáját követve nekünk is önzetlenül, és nem az érte járó háláért kell jót tennünk másokkal. „Ezért a bölcs nem cselekszik nagyot, így teljesít nagyot” – mondja Lao-ce. „Az erény messzi, mély, s mindennek ellentétes. A nagy elégedettség általa él”.

Seneca nem csak az átlagembereket, de a fiatal Nérót, a későbbi császárt is ezek mellett az erények mellett szerette volna elkötelezni. De hát… „ellentétesség az út mozgása, engedés az út tulajdonsága”. Néró őrült gyilkolászásba, vagdalkozásba, városégetésbe kezdett uralkodása alatt, s nagy tanítóját, Senecát is az öngyilkosságba kényszerítette.

A világ javításának legfontosabb tényezői

Seneca – és a buddhizmus – szerint a világ javításának legfontosabb tényezője az egyén motivációja. Elismeri mások vágyát és egyenlő jogát a boldogságra, a szenvedés lehető legteljesebb elkerülésére. Szükséges legalább elképzelnünk, milyen hatással lehetnek cselekedeteink másokra. Minél inkább sikerül kifejlesztenünk az ilyen jellegű empatikus képességet, annál kevésbé fogjuk elviselni mások fájdalmát. Annál több lesz bennünk az „igazán emberi”, a szeretet és az együttérzés. Egy kölcsönös megbecsülésben és jóllétben élő társadalom számára elengedhetetlenül fontos annak az erénynek a minél szélesebb körben való elterjedése, amit a tibetiek „nying-dzse”-nek neveznek. Ebben benne van a szeretet, a jóindulat, a kedvesség, a gyengédség, a nagylelkűség, a szívjóság, a rokonszenv. Mindezeknek a „nem csak római” erényeknek a kifejlesztése békét hoz a szívünkbe és a környezetünkbe, és ez az út, a tényleges tao vezet az emberiség egykor talán már létezett, Ovidius által megverselt aranykorának újbóli megteremtése felé:

„Aurea prima sata est aetas, quae vindice nullo, sponte sua, sine lege fidem rectumque colebat, vagyis (Devecseri Gábor tolmácsolásában): S lett legelőbb az aranykorszak, mely nem fenyítésből, hanem önként folyt becsületben, erényben.

Fotó: Adobe Stock